Mária Magdolna írásai

Három évig voltam mély depresszióban. Bár, ha visszapörgetem életem filmjét, azt hiszem már tinédzser koromban kezdődött. Akkoriban még nem volt ennyire divatos a depresszió, mint manapság, ezért fogalmam sem volt, mi bajom van. Miért egyszer fent, egyszer lent, miért váltakoznak bennem dührohamok sírással, önsajnálattal, miért érzem totál céltalannak, értelmetlennek az életemet, miért nem sikerül semmi, és főleg miért nem vagyok szerethető. Miért sötét és szürke minden, miért nincsenek színek. Csak megéltem, és amikor éppen fent voltam, már azon rettegtem, mikor jön majd az újabb mélypont. Az elkövetkező években sokan szerettek, én mégsem tudtam elhinni, hogy szerethető vagyok, ezért, amikor jött a hullámvölgy, egyik pillanatról a másikra befejeztem egy kapcsolatot, mert úgy gondoltam kizárt dolog, hogy szeressen, valami egészen más motiválja velem kapcsolatban, valami egyéb érdek. Ma már tudom, hogy ez az a fajta depresszió volt, ami önértékelési zavarból eredt. Hogy miért alakult ki...

A múlt héten az egyik ismeretterjesztő csatornára kapcsoltam, nem tudom melyikre, azt sem tudom mi volt a dokumentumfilm címe. Nem is érdekes, ami a lényeg, hogy egy emberről szólt, nevezzük Bennek. Ben gyermekparalízist kapott páréves korában, járógépben járt, majd felnőve TUDATOSAN úgy döntött, ő bizony járni fog, gép és bot nélkül. Sikerült ezt elérnie, sőt a Sziklás-hegységben teljesít mentőszolgálatot, és hivatásos prémvadász. Egy hideg téli napon elindult a quadjával, szokásos menetfelszerelésével együtt, mindenre felkészülve: 4 liter víz, kávé, több napra elegendő élelmiszer, balta, kés, síp, és mindenféle, ami a csapdázáshoz kell, és ami a túléléshez. A Sziklás-hegység erdeiben járt, szedegette a szegény kis halott hódokat, bár megmagyarázta, hogy azért van erre szükség, hogy nehogy túlszaporodjanak, mindegy, ezzel nem értek teljesen egyet, de nem is fontos ez most. Szóval tepert a quaddal, 80-100 km-es sebességgel a hegyi utakon. Egyszerre valami belement a szemébe, a quad kor...

Tegnap fél füllel hallottam a szomszédban a tévéből, valamelyik természettudományos csatornán, hogy ismét feltalálták a spanyolviaszt: rájöttek, hogy nincs az emberi testben az öregedésért felelős gén! A közeg, akikkel hallgattam, nagy szemeket meresztett, én csendben mosolyogtam, de jó, hogy nem én mondtam el nekik, úgysem hitték volna el. Na, nem az egóm szólalt meg most, én is csak egy röpke hónappal ezelőtt tudtam meg, a parapszichológiai tanfolyamon, Mesterünktől. Bármily hihetetlen, a testünk örökösen regenerálódik, minden sejtünk kicserélődik, csak nem egyszerre, viszont folyamatosan. Maximum 15 éves minden élő ember! A 90 éves nénike ugyanúgy, mint a 15 éves ifjú, bizony-bizony! Az, hogy mégis ott tartunk az évek előrehaladtával, ahol, azt kizárólagosan magunknak köszönhetjük. Azaz a cigi, a pia, a sz..r kaják, de a legeslegártalmasabb mind közül: az aggodalom! Jézus mondta: értelmetlen az aggodalom, mert nem hosszabbítod meg vele az életedet. Ha aggodalmaskodsz, az tuti biztos...

Minden erőmet és TUDATOSSÁG-omat összeszedem, hogy ez az írás ne váljon dühödt kirohanássá, mert nem az a célom. Csak szomorúságomnak adnék hangot, ami bizonyos "kollégák" megnyilvánulásai miatt van. Az elmúlt egy napon belül kétszer is szembesültem a ténnyel, mely szerint magukat asztrológusnak nevező emberek olyan kinyilatkoztatásokat tesznek, amellyel a hozzájuk forduló segítségkérőket a lehető legnagyobb bizonytalanságba, kétségbeesésbe, félelembe taszították. Én meg tegyem helyre, amit ők elrontottak... :((( Ami persze az én szempontomból nem baj, hiszen mindenből és minden által csak az én tudásom lesz gazdagabb, de a hozzám fordulók szempontjából igenis baj. Egyrészt, mert nem segítséget kaptak, hanem még rosszabbul érzik magukat, másrészt hitelét veszti szemükben a legősibb tudomány, az asztrológia. Ami viszont már igenis nagyon nagy baj, és vétek, tekintve azt, hogy hiába is éli újra virágkorát manapság, a napilapoknak és a habos-babos-csajos újságokban írottaknak kö...

Amikor az embert meglegyinti a spiritualitás szele, az első reakció szinte kivétel nélkül a tagadás. Gyerekkorunk óta kondicionált elménk nehezen fogadja el az úgynevezett természetfeletti erők létezését, működését. Már maga a szó sem jó kifejezés: természetfeletti, hiszen éppen arról van szó, hogy elveszítettük a kapcsolatot a külső, belső természettel, és azt gondoljuk természetesnek, amit tudományosan meg tudunk magyarázni, látunk, hallunk, érintünk. A spiritualitás nem természetfeletti. Éppen hogy visszatérés önmagunkba, és a bennünket körülvevő világba, és itt nem a média Való Világára gondolok, aminek köze sincs a valósághoz, vagy a technikától fuldokló modern világra. Nincs ember, aki nem tapasztalta volna meg a "véletleneket", a csodaszámba menő megérzéseket, előrejelző álmokat, és még sorolhatnám. De a realitásokhoz szoktatott tudat menekül a megmagyarázhatatlan dolgok elől, az embert legyintésre késztetve, és nem gondolva tovább. A delphoi jósda falán lévő feliratot...

A múltkorában írtam 2012. kapcsán arról, hogy a jövendölések szerint 2011. november 11-én, 11 óra 11 perckor lesz az első nagy kozmikus változás, amikor is sokan felébrednek. Nem fejtettem ki bővebben, mit is jelent ez. Konkrétan azt, hogy egyre többen kezdik érzékelni átlagemberek közül a más dimenzióbeli lényeket. Nevezhetjük őket szellemeknek, egyéb segítő szándékú lényeknek, például angyaloknak. Tegnap hallottam egy jó mondatot a Szellemekkel suttogó című filmben: tucatnyi dolog van a világon, amit nem látunk mégis elhisszük a létezését, miért pont a szellemekkel volna másként? Ja. Vegyük az áramot. Azt se látjuk, nem is igazán értjük, mégis érezhető az ereje, sőt világhatalma. A zt gondolom, hogy már elkezdődött a fentebb említett változás, méghozzá viharos gyorsasággal. Egy ideje nem telt el olyan nap, hogy ne érintett volna meg a téma. Jómagam nem érzékelem őket, vagy csak nem figyelek a jelekre, nem tudom. De az biztos, hogy nem "látom", és "hallom" őket. A...

Nem is akartam ma írni, pedig tényleg rengeteg minden van még a lelkemben, ami kikívánkozik, de mint írtam az Olvasóim 2.-ben, nem akarok "sok" lenni. Most mégis írok ismét, mert muszáj kiírnom a fájdalmamat. Amit a ragaszkodás tud okozni az ember lányában. Kókusz macskámat tegnapelőtt este óta nem láttam. Ami azért gyanús, mert ő a legtorkosabb mind közül, hangosan ordítva követeli a kaját hajnalban, délben és este is, sőt, ha éjjel kimegyünk a fürdőszobába, még akkor is megkockáztat egy halk nyávogást, hátha megszánjuk egy kis plusznasival. Ő a legnagyobb is mind közül, optikailag és súlyra is, lévén hószínű, és 6 kg. Jókat kacagtunk rajta, amint a kertben, vagy a hegyen találkoztunk vele, mondván milyen jó kis rejtőzködő színe van, legalábbis ő biztos ezt hiszi magáról. Több száz méterről ki lehetett szúrni őt a rikító fehér bundájában, a harsány zöld fűben, vagy a bokrok között. Jaj Istenem, most látom, hogy múlt időben írok róla... A kártyám szerint még él, de valahol me...

A statisztikákból azt is látom, hogy a leggyakrabban olvasott bejegyzésem a Jó anya, rossz anya. Szóval ezek szerint küzdünk a gyerekneveléssel.... :))) Mostanában én is megtapasztalom 12 és fél éves leánygyermekem öntudatra ébredésének számomra fájdalmas pillanatait... néha tényleg agyramenés a nőcike. Csak nézem, hallgatom őt, és mintha nem az én szerelmetes kisbabámat látnám. Mindazonáltal baromira büszke vagyok rá, ahogy egyre nőiesebb, önállóbb, hogy kiváló az önérdek-érvényesítő képessége, hogy divatos szóval éljek, azaz ha érdeke úgy kívánja, tökéletesen megtalálja a módját, hogyan érje el a célját, vagy védje meg a saját igazát. Adott esetben velem szemben is. De képes visszavonulni, és csendben maradni, sőt kompromisszumot kötni, ha így véli akaratát érvényesülni. Szerintem nincs olyan szülő, akinek ne lett volna valaha életében lelkiismeret-furdalása a gyereke miatt. Ez a nyomasztó érzés teszi lehetővé, hogy javítsunk az elkövetett hibán. De rögvest! Gyakran esünk abba a hibá...

Küzdök, keményen az egóm, a büszkeségem ellen... :)))) Mióta aktívan elkezdtem blogolni, azaz szeptember közepe óta közel hatszázötvenszer olvasták az írásaimat. Elég nehezen állom meg, hogy ne dagadozzak egyre nagyobbra a büszkeségtől, de átneveztem az érzést: egyszerűen nagyon-nagyon örülök, hogy ennyien kíváncsiak a gondolataimra, az írásaimra. Végre nincs olyan érzésem, mintha a falnak beszélnék, vagy csak a pusztába kiáltanám a szavakat. Ennél már csak az okozna nagyobb örömet, ha reakciókat, kommenteket, megjegyzéseket is láthatnék... A statisztikából látom, hogy legtöbben szeretett hazámból olvasnak, de Németországból, Svájcból, USA-ból és Kanadából is vannak rendszeres olvasóim. Szeretném tudni kik ők, mit gondolnak, hogyan élnek. Angliából, Ausztriából és Ukrajnából is eltaláltak hozzám egyszer-egyszer. Tegnap azt mondta egy kedves barátnőm, hogy talán azért nem írnak megjegyzéseket a bejegyzéseimhez, mert túlságosan határozott vagyok, erőt sugárzóak az írásaim, olyan mintha ...

Azon tűnődöm gyakran, ahogy egyre több testi beteg embert látok, hallok, hogy vajon mikor ébrednek már fel az emberek, mikor veszik tudomásul,hogy önmagukat betegítik meg. Még mindig meglepődöm, amikor pl. kollégával találkozom, aki sorolja a betegségeit. (Hogy a fenébe képes másnak segíteni, ha ő maga egyre szorongóbb, egyre több betegségtünetet produkál?!) Szóval azon merengek, vajh' eljő-e az idő, amikor tényleg felismerik az emberek, de legalább egyre többen, hogy bizony mi magunk vagyunk minden nyavalyánk okozói. Mondok egy példát, sajátot, ahogy szoktam. Gyakorlatilag egy éve annak, hogy egészségesnek nyilvánítottam magam. Ekkor történt, hogy egy huszáros vágással, még magam által is merésznek tűnő döntéssel fordítottam egyet életem kerekén, és egyik napról a másikra abbahagytam a lovazást. Tíz évig tartottam lovakat, bérben és sajátot is. Volt, hogy 4-5 ló volt a portámon, és az akkor még viharosnak mondható kapcsolatomnak köszönhetően többnyire tök egyedül végeztem velük és...

Halottak Napjához közeledünk, gyakrabban eszünkbe jutnak eltávozott szeretteink. Mindegy, hogy hiszel a túlvilágban, vagy sem, attól az még létezik, ha többségünk nem is képes érzékelni az ott élőket. Szándékosan használtam az "élő" szót. A haláltól való félelem indokolatlan, mert az életnek sosincs vége. A halálnak nem az élet az ellentétpárja, hanem a születés. A születéssel belépünk ezen életszakaszunkba, amit földi emberként élünk, a halállal pedig eltávozunk a földi létből, és másik életszakaszt élünk, máshol. Hogy hová kerülsz, miután az utolsó légvételed elszáll, csak rajtad múlik. Ha van elképzelésed a túlvilágról, akkor oda, ha nincs, akkor oda. Tehát ezt is, mint mindent, te magad teremted magadnak. Sok emberrel beszéltem, akik évek óta eltávozott szeretteiket nem tudják elengedni. Mesterem szerint a halottat maximum egy napig kellene siratni, aztán elengedni. Azzal, hogy hónapokig, évekig siratjuk őket, beszélünk hozzájuk, kérleljük őket, a legnagyobb ellenségeikké...

Tapasztalatom szerint minden párnak szüksége volna asztrológiai tanácsadásra, mielőtt hosszú távú terveket szövögetnének egymással. Az nem látható a képletekből, hogy együtt maradnak-e, vagy sem, életvégig tart-e, vagy sem, hiszen ez egyéb dolgok függvénye, de minden más igen. Baráti körömben szerencsére többen már eljutottak odáig, hogy ha új ismeretséget kötnek, azonnal megkérdeznek, van-e jövője a kapcsolatnak, érdemes-e egyáltalán foglalkozni vele, vagy csak futó kaland az egész, esetleg annak sem jó. Légyen ez bárminemű kapcsolat, nem csak szerelmi. A tradicionális asztrológia szerint elsőként az Ascendens, Nap, házak, uralkodó bolygók kapcsolatának sorrendiségében nézzük a dolgokat, de nagyon fontos az is, hogy mennyi és milyen jellegű fényszögeik vannak a párnak. Minél több, annál több dolguk van egymással, és minél vegyesebb - jó, illetve rossz - fényszög van, annál impulzívabb, élettel telibb a kapcsolat. Ezután nézem a karmára utaló jelzések, azaz, hogy mi dolguk van egymássa...

Mostanában egymásnak adják a kilincset (és telefonvonalamat)a krízisben lévő párok. Többségüknél azonos a probléma: lényegében elég volt egymásból. Aki ismeri a múltamat, tudja, hogy én is kijártam az iskolát párkapcsolatból, mára viszont konszolidálódni látszik a helyzet, mi több boldognak érzem magam, és ezért végtelenül hálás vagyok. Az Égieknek, a tapasztalataimnak, a volt szerelmeimnek, akik mellett kupálódtam, valamint magamnak, a felsőbb énemnek, hogy vezetett végig az úton a TUDATOSSÁG felé. Ennyit rólam, bevezetőként az alábbiakhoz. Szóval azt látom, hogy keményen megy az egóból való küzdelem. (Én is ilyen voltam.) Azaz majd, ha ő változik, változom én is, ha majd ő így, meg úgy, na akkor talán majd én is, én miért tenném meg, ha ő sem, és így tovább. Na ez az, amivel szépen lassan haladhatunk a kapcsolat halála felé, a rettegett egyedüllét felé. Házasságot kötünk, vagy összekötjük az életünket egy másik emberrel, gyerekeink születnek. A házasságkötéskor mindkettőnek ELVÁRÁSA...

Sokan kérdezik tőlem: mi lesz 2012-ben? Fogalmam sincs. Spirituális beállítottságú ember lévén, érzem, hogy készülőben van "valami", de, hogy konkrétan mi, azt nem tudom. Az is lehet, hogy csak a kollektív tudat, ami hat: egyre többen gondolunk, beszélünk arról, hogy mi lesz, valami lesz, valami készül, így teremtjük meg aztán a saját valóságunkat. Azt tudom továbbítani, amit számomra hiteles emberektől hallok, olvasok. Amit mondanak, gyakran nekem is hihetetlen, ismerve mai világunkat, az embereket magam körül, a mentalitást, az anyagközpontú szemléletet, az egymáson átgázolást, az érzéketlenséget, szeretetlenséget, a Sátán előretörését az emberi tudatokban. Az kétségtelen, hogy nagyon-nagyon rossz irányba haladunk, és ha ingaként képzelem el ezt a világot, az sokkal erősebben már nem lenghet egyik irányba, át kell, hogy váltson a másikba. A nyugati világban az emberek túlnyomó többségének gondolkodása bal agyféltekés, a jobb szinte teljesen háttérbe van szorítva. A gyerekek...

Van egy ember, aki közel áll a szívemhez. Megismerkedésünkkor elmondta, hogy akkor vesztette el Istenbe vetett hitét, mi több, égre nézve átkozta Őt, amikor - az ő szavaival élve - Isten elvette tőle az édesapját. Jó hosszú időbe telt, nem kevés átbeszélgetett órára, amíg végre megértette, hogy nem Isten fosztotta meg őt apjától. A dolognak semmi köze nem volt Istenhez, apukája hosszú betegeskedés után maga döntött úgy, hogy elég volt. Átadta magát Szelleme döntésének, és lelke elhagyta elhasznált, beteg fizikai testét. Kedvesem ma már gyakran beszélget Istennel, tud kérni Tőle, ha segítségre van szüksége, és tud hálás lenni Neki, ha kap valamit. Isten is tanul, ő is változik. Azért teremtette az embert, hogy megtapasztalja saját magát, fizikai mivoltjában. És nem azért, hogy uralkodjon az ember felett, és ha rosszul viselkedik jól megbüntesse, vagy a pokolba küldje. Mint jó anya, nézi, nézi szegény, mivé lesznek teremtményei azzal a fene nagy szabad akaratukkal... És mi, mint egy ro...

Kaptam egy cd-t, amelyen a 2012-es várható eseményekről beszélnek. Vannak benne meditációs, imaginációs gyakorlatok, amik arra szolgálnak, hogy minél jobban megnyissuk a szívünket, egyre befogadóbbá váljunk a várható felemelkedésre, jelzésekre, figyelmezzünk a világra a szívünkből, és ne az egónkból, elménkből. Napok óta hallgatom, buzgón csinálom a gyakorlatokat. Van benne egy immaginációs gyakorlat, amely azt segíti, hogyan válj meg a külső páncéloktól, és ha ez megtörtént, képzeld el, hogy egy erdőben, tisztáson vagy, teljesen nyitottan, a magad köré növesztett burkolatoktól megszabadultan. A madarak köréd sereglenek, egy őz a gidájával melléd telepszik, mert félelem nélkül, biztonságban érzik magukat melletted, tiszta vagy, és szeretetteli. És ez így megy hosszú percekig, aztán elbúcsúztok egymástól, és ennyi. Boldogság, béke, harmónia honol benned. No, én ezt szorgosan csinálgattam az elmúlt napokban. Van egy macska, aki hetek óta be-betér a kertünkbe, az ajtó elé kuporodik, nyerv...

Az elmúlt egy, másfél hónapban, megrezgett alattam a léc, ami az anyagi helyzetemet illeti. Volt egy kis szokásos őrület: mi a fenét csinálok már megint rosszul, lehet, hogy mégsem a helyemen vagyok, eltértem az utamtól, stb., szóval megengedtem az egómnak, hogy az elmémmel összefogva, kételyeket helyezzenek el a fejecskémben. Izibe' jóshoz fordultam, nosza halljuk, mit látsz, ne kímélj. Amit mondott, attól még erősebb lett a kétely, mi több, súlyos aggodalomba fordult. Ismerem ezt a dögöt nagyon jól, az elmúlt harmincvalahány évben állandó partnerként nyomult a hátamban, utáltam is rendesen. No, szóval bezuhantam. Látni véltem magamat a lánykámmal és szegény édesanyámmal, ahogy valami híd alatt szorongunk összebújva egy koszos paplanon, sötétben, kétségbeesetten. Hát ez a látomás bizony nagyon nem volt ínyemre. Na, azt aztán nem, tört fel belőlem zsigerből, ez nem mi vagyunk! A jóslatnak köszönhetően láttam magam egy irodában papírok és számítógép előtt görnyedve, szigorúan reggel...

Hallottam már, hogy "elszállt" vagyok, meg "bolond nő", meg "kicsit furcsa", meg "nem százas", és ezek, gondolom a finomított változatok. Kis falumban nincs is mit csodálkozni rajta. Jókat mosolygok a véleményformálókon. Valóban, ma bolond, furcsa, és tuti nem százas az, aki egyszerűen él, van, teszi a dolgát, sokat mosolyog, egyszerű dolgokat mond, és úgy mer kinézni, ahogy jólesik neki. Nem állok be a nyavalygók, jajongók, problémázók, depressziósok táborába. Pontosabban már kiálltam közülük. Egyszerű hasonlattal élve: nem bégetek együtt a nyájjal. Inkább ülök egy fa alatt egy fűszállal a számban, és szeretettel nézem, ahogy hömpölyög a nyáj...na jó, nem bántok senkit, dehogy, az aztán tényleg távol áll tőlem. Csak arra akarok kilyukadni, hogy az élet végtelenül egyszerű. Egyre kevesebbszer kombinálok már az elmémmel, igyekszem nem gondolkodni felesleges dolgokon, mint múlt és jövő, tudatosan törekszem rá, hogy a jelen pillanatát éljem, és ilye...

Semmit nem érsz el a spirituális úton, amíg nem bocsátasz meg. Olvashatsz könyveket, fordulhatsz jóshoz, asztrológushoz, kereshetsz pszichoterapeutát, vagy Mestert magadnak, kutathatsz bármeddig a nagy Igazságok után, önmagadat keresve. Újra és újra megrekedsz, elakadsz, hiteltelenné válik minden, ami addig rendben lévőnek tűnt, nem tudod beilleszteni az életedbe, mindig megtörténik veled ugyanaz, azt érzed majd, hogy egy lépést sem haladtál előre. Mindez addig tart amíg meg nem bocsátasz. Mindenkinek, aki valaha ellened valamit elkövetett. Légyen az anyád, apád, testvéred, barátod, aki ellenséggé lett, szerelmeid, szomszédod, a közértes, mert beszólt, bárki, aki megsértett, megbántott szóval, tettel életed folyamán, ez mind ott ül a lelked mélyén egy nagy koszos üstben, és fortyog, okádja mérges gőzeit a mindennapjaidra. De ez még mind semmi. Jó lenne, ha csak ennyi lenne, megbocsátani másoknak, amiért fájdalmat okoztak, ez általában nem is olyan nagy dolog. Most jön a java: magadnak ...

Vannak, akik azért fordulnak hozzám jósoltatni, hogy valami naaaagy-nagy spirituális, misztikus választ kapjanak a problémájukra. Valami csodára számítanak, ami a jövőjükben vár rájuk, persze úgy, ahogy azt ők elképzelik. Például egy középkorú hölgy, aki azzal keresett fel, hogy 35 éve házasságban élő férjével mikor lesz már jobb a viszonyuk. A férfi masszív alkoholista, és 35 éve rendszeresen veri. Régebben a három gyerekük szeme láttára, ma már kettecskén, csendeskén, amikor senki sem látja. Elő sem vettem a kártyát. Csak beszélgettünk. Megkérdeztem tőle, hogyan vélekednek erről a gyerekei. Már felnőttek, régen elmenekültek otthonról. És hogy élnek családi életet? A két fia megházasodott, de nem jól élnek. A lánya még eladósorban, de nem szándékozik férjhez menni. Miért nem hagyta már ott a férjét régebben, kérdeztem? A gyerekek miatt, jött a szokásos takaróválasz. (Milyen jó is lehetett úgy felnőni, hogy anyámat a szemem láttára üti-vágja az apám...milyen példát is visznek az ilyen ...