EGÉSZ-ség

Azon tűnődöm gyakran, ahogy egyre több testi beteg embert látok, hallok, hogy vajon mikor ébrednek már fel az emberek, mikor veszik tudomásul,hogy önmagukat betegítik meg. Még mindig meglepődöm, amikor pl. kollégával találkozom, aki sorolja a betegségeit. (Hogy a fenébe képes másnak segíteni, ha ő maga egyre szorongóbb, egyre több betegségtünetet produkál?!) Szóval azon merengek, vajh' eljő-e az idő, amikor tényleg felismerik az emberek, de legalább egyre többen, hogy bizony mi magunk vagyunk minden nyavalyánk okozói. Mondok egy példát, sajátot, ahogy szoktam. Gyakorlatilag egy éve annak, hogy egészségesnek nyilvánítottam magam. Ekkor történt, hogy egy huszáros vágással, még magam által is merésznek tűnő döntéssel fordítottam egyet életem kerekén, és egyik napról a másikra abbahagytam a lovazást. Tíz évig tartottam lovakat, bérben és sajátot is. Volt, hogy 4-5 ló volt a portámon, és az akkor még viharosnak mondható kapcsolatomnak köszönhetően többnyire tök egyedül végeztem velük és körülöttük minden munkát. Mert én bírom, mert én kemény csaj vagyok. A tíz év alatt sikerült összeszednem gerincsérvet, térdemben porckopás miatt izületi gyulladást, könyökömben, vállaimban szintúgy, és a nehéz fizikai munkától állandósult a csuklóim, kezeim fájdalma. Nem voltam még 43 éves, mikorra eljutottam oda, hogy már nem tudtam kézzel írni, és semmilyen finommechnanikai munkára nem voltak alkalmasak a kezeim. Mindenem fájt. De tényleg. Mintha a középkorban éltem volna, ahol a negyvenesek ritkaságszámba mentek, öregnek, betegnek, fáradtnak éreztem magam, és ettől lelkileg is egyre mélyebbre kerültem. Szóval azt mondtam: fogalmam sincs mi lesz ezután, honnan fogom pótolni a kieső jövedelmet, de én ezt tovább nem bírom, nem csinálom, itt az idő, hogy befejezzem, ha nem akarok testileg-lelkileg megrokkanni igen rövid időn belül. És így tettem. És nekem azóta a világon semmi bajom nincs. Mert így DÖNTÖTTEM. TUDATOSAN. Nem, nem máról holnapra. Máról holnapra csak önmagam szenvedtetését fejeztem be, azt, hogy sajnáljam magam azért, amit tennem kellett, a sok munka miatt. És mivel már nem utálkozva ébredtem, és nem mentem hóban, télben, sárban, esőben, forróságban lovat etetni, itatni, talicskával trágyát hordani hajnalban, és este, és nem takarítottam utánuk és állítottam helyre a mindennapos rombolást, hanem vidáman, nyugodtan, kiszámíthatóbban végeztem a mindennapi, nőies-anyás-háziasszonyos teendőimet, valamint azt a munkát végeztem amit szeretek csinálni: jósoltam, kártyát vetettem, asztrológiáztam, segítő beszélgetéseket folytattam, szóval OTTHON voltam, EGÉSZ voltam, EGÉSZ-séges. Ebben így ellubickolgattam, mígnem az elmúlt hetekben munkám megszűnni látszott, és ettől szomorú lettem. Aztán azt mondtam magamnak: ha vége, hát vége, sokat tanultam itt, arccal előre, ennél csak jobbat kaphatok, még többet segíthetek, még többet tanulhatok. És kíváncsian vártam a fejleményeket, mit dob elém a Sors. De az a pici, néhány napig tartó szomorúság és szorongás ott ragadt a vállaimban, nyakamban. S mikorra azt gondoltam elengedtem a félelmeket, egy reggel görcsös vállakkal, beállt nyakkal ébredtem. Ekkor tudtam, hogy ezt már megint én gyártottam magamnak. Pedig tényleg csak néhány napra billentem meg. Na most akkor képzeljük el, akinek évek, évtizedek szorongásai, kételyei, aggódásai, haragja, sértettsége, keserűsége, megbántottsága rakódik hegyszámra a lelkében, és tesz rá minden nap még egy-egy lapátkával. Szegény tested előbb jelez: izomfeszüléssel, bemerevedéssel. Aztán, ha nem veszed az adást, jön az állandó fájdalom, a gyulladások. Ebből lesznek a krónikus nyavalyák, amelyek szépen lassan minden gyengébb szerveden elhatalmasodnak. És ott a betegség. Elmúlsz EGÉSZ-ségesnek lenni. Ha tetszik, ha nem, ha belátod, ha nem, MINDEN betegségedet te teremted magadnak. Jó hír viszont, hogy ha megérted, milyen frankón képes voltál megteremteni, ugyanígy meg is tudod gyógyítani. Te, saját magad. Pusztán azzal, hogy másként gondolkodsz. Elengeded a problémákat, amin rágódsz hónapok, évek, évtizedek óta. Ennyi a titok. Engedd el. Mint egy lufit. Tedd bele az összes búdat, bánatodat, és engedd el a spagócát. Csak nézd, ahogy beleolvad a lufid a nagy kékségbe, és menj tovább a dolgodra.