Mária Magdolna írásai

Még egyetlen írásom sem készült ilyen nyögvenyelősen. A betűk általában rohannak ujjaim alatt, gyakran nem is tudom követni a gondolataimat, ahogy a fejemben megszületnek. Ez az írás már nagyon érik, feszítettek a szavak és mondatok, neki is futottam már néhányszor, aztán mindig elszorította valami a folyamot, abbahagytam, majd... Anyunak írom ezt a blogot. Nem. Nem neki. Saját magamnak. Ő már nem figyel rám, abban a pillanatban elillant tán, amikor lelke elhagyta a földi szférát, vagy lehet, tán kicsit később, mindenesetre mire én odaértem, már csak a teste feküdt az évszázados templom mellett a lépcsőn, az orgonabokrok alatt. Itt jött el a pillanat, amikor Szelleme úgy döntött elveszi megfáradt, öreg, elhasznált, beteg testétől a lelkét, és útjára engedi. Ültünk a lépcsőn mellette, Édua és én, és fogtuk a kezét, de Ő már nem volt velünk. Felettünk madarak csiviteltek, a élet tán csak egy pillanatra állt meg, aztán ment tovább, a tavasz éledt tiszta erőből. Bő két hét telt el, anyák n

Egyszerre azon kaptam magam, hogy elfogytak a Mesterek körülöttem. Mármint azok, akikkel személyes kapcsolatot ápoltam. Akiknek írhattam, akiket felhívhattam. Miután túl voltam az önsajnálaton, és némi neheztelésen, hogy persze, másoknak én mindig vagyok, nekem meg bezzeg senki, a már jól begyakorolt szokás szerint, elfogadtam a helyzetet, ez van, valamiért nekem magamra kell maradnom a saját borzasztó nagy problémáimmal. És tettem tovább a dolgom, ahogy mindig is. Ha kérdeztek válaszoltam, előkotortam tudatom mélyéből, vagy máshonnan azt az információt, amire a másiknak szüksége volt, és mivel azt tapasztaltam, hogy az esetek többségében előrevivő volt, amit közvetítettem, megkockáztatom gyakran sorsfordító, ebben teljesen jól éreztem magam, tudtam, hogy a helyemen vagyok, a saját bajaimmal meg majd lesz valami, ha végre túljutok az önsajnálaton persze. Néha még azért odatett az a néhány eset, amikor „fizetségem” a harag, az ellenem fordulás, az irigység, és a gyűlölködés volt, de í