Mária Magdolna írásai

Spirituális ébredésem kezdetétől hallom úton-útfélen a "nem azonosulás" fontosságát. Én is, mint mindenki más, elég nehezen értettem ezt meg, hiszen gyerekkorunktól fogva azt halljuk: testem, játékom, autóm, lakásom, szüleim, gyerekem, tulajdonom, minden az enyém. Mire felnő az ember, kialakul benne, hogy mindezekkel együtt valaki, magyarán, ha a bármit is ezek közül elveszít, mintha a fél lábát, karját veszítené el, már nem számít egésznek. Vannak, akiknél odáig fajul ez az azonosulás, hogy saját gyerekeikről beszélvén úgy szólnak: iskolába járunk, betegek vagyunk, kihúzták a fogunkat, szakkörre járunk, és a többi, egyik ilyen ismerősömnek rendszeresen visszakérdezek: tényleg? Az egész család beteg? Mindenkinek kihúzták a fogát? Egyszerre? Te is jársz szakkörre a gyerekeiddel? Még csak meg sem hallja, csak beszél tovább többes szám első személyben...Nővérem anyja például gyerekeiként emlegeti nővérem gyerekeit, pedig lánya következetesen, immáron huszonéve, minden alkalommal

Egy ideje elmélkedem azon, hogyan engedjem el, ami már a múlt tulajdonában van, én meg még mindig szorongatom, bár folyamatosan érzem, hónapok óta, ahogy egyre gyengül a szorításom, erőtlenül csúszik ki a kezeim közül. Néha, oldottabb állapotomban hopp, csak úgy hagytam kicsusszanni, még dobtam is rajta egyet, minél messzebb kerüljön tőlem, aztán szürke, esős, hűvös, nyirkos napokon szaladtam, hogy ismét megragadjam, szorongassam, magamhoz öleljem, és Gollan megszólalt bennem: enyém vagy, még mindig az enyém, nem tudlak elengedni, a Drágaságom vagy... fájdalom-, sírás-, düh-, keserűség-démonok jártak táncot a lelkemben, s hogy megszabaduljak tőlük sírtam, csak sírtam, könnyeimen keresztül szültem ki a dögöket magamból. Aztán lassanként ráeszméltem, hogy biza' még messze nem vagyok olyan szinten, hogy egyedül túl legyek a halál, az elmúlás feldolgozásán, illetve persze, egyedül kell megtennem, hiszen ezt más nem teheti helyettem, de látnom kell még utoljára a halottamat, hogy elhigg

Nem akarok a plagizálás bűnébe esni, ezért meg kell említenem, hogy az alant következő gondolataimat Berente Ági Angyalok között című könyve ihlette. De nem csak a plágium miatt, egyébként is említeném Berente Ágit, mert nagyon szeretem őt, személyes ismeretség nélkül is. A könyvein át ismertem meg Őt, szellemisége, amely az írásain átjön, gyakorlatilag egy az egyben megegyezik az enyémmel, nem nagyon találtam még olyan mondatot a könyveiben, amellyel ne tudnék százszázalékosan egyetérteni, és ez nem fordul elő túl gyakran, tán egy kezemen meg tudom számolni hány spirituális tanító van, akivel ennyire hasonlóan gondolkodnánk. Japán kapcsán sok marhaság kering az interneten, többek között tegnap kaptam egy e-mailt, amelynek címe valami olyasmi - nem jegyeztem meg, és már kitöröltem -, hogy a japán katasztrófa Isten büntetése? Egyrészről azt taglalja, hogy mely bűnöket követett el Japán az emberiség ellen ezidáig, másrészről azt, hogy azon népek, országok, amelyeket hasonló természeti ka

Nem vesztem el, és nincs is különösebb oka a hallgatásnak, mint inkább lelki rendrakás zajlik, szokás szerint. Úgy látszik, ez egy végtelen történet a tanulás útján. Néhányan már noszogattak, miért nem írok. Nem azért, mert nincs miről. Megint egyfajta átalakulás folyik, értékrendbeli. Stabilnak hitt oszlopok billentek meg, sőt dőltek le, újak épülnek, de már nem lebetonozva, hanem mozgathatóan kivitelezve, hogy ne legyen olyan fájdalmas, és munkás az újraépítés, sőt ne is legyen újjáépítés, inkább csak átrendezés, ha szükséges. Változik a világ, rohamosan, számomra alig követhetően, gyakran dőlök hátra a csónakomban, és nézegetem a felettem elvonuló felhőket, mintha tényleg arra felé terelgetnének, hogy nem kell nekem mindent annyira kézben tartanom. Elég kilövellni a vágyrakétát, aztán várni: amire tényleg szükségem van, úgyis megkapom. Legyen ez barátság, munka, pénz, de napi apróságok: ruha, cipő, parfüm, segítség a ház körül, akármi. Amint elkezdek véletlenül görcsölni, akarni, má