Mária Magdolna írásai

Ma olyan kis szomorkás hangulatban voltam, nem értettem miért. Aztán eszembe jutott egy mondat, amit a múltkorában hallottam Mesteremtől: az emberek attól szenvednek, hogy azonosulnak a mulandóval. Arra már régen rájöttem, hogy olyan nincs, hogy sz..r hangulatban vagy, de nem tudod mitől. De tudod, csak meg kellene kérdezni magadtól, és nem elnyomni a választ, sőt, elhallgattatni a belső halk hangot, amely pontosan jelzi, hogy mi a baj. De ahelyett, hogy megkérdeznénk, elnyomjuk zenével, fecsegéssel, alkohollal, tévével, társasággal, zenével, hogy úgymond jókedvre derítsük magunkat. Ez rossz út, mert minden betegít, amit elnyomunk: besűrűsödik a léleküstben, aztán telítődik, és kirobban, vagy megbetegít. Nem biztos, hogy valami nagy dologról van szó, ha éppen rossz a hangulatod, egy nő például attól is képes átmeneti mélydepibe esni, ha mondjuk a szoknyát, vagy nadrágot nehezebben tudja begombolni, mint a múlt héten. Vagy reggel a tükörből nem a mosolygós arca nézett vissza rá, hanem a

Ha úgy érzed, hogy kihasználnak, úgy is van. Ezen nincs is mit gondolkodni. Ki tud kihasználni? Akinek hagyod, bárki. Több okból is megengedhetjük embertársainknak, hogy kihasználjanak, a leggyakoribb ok a félelem attól, hogy elveszítjük a szeretetüket. Gondolj csak bele: azért hagyod a párodnak, gyerekeidnek, munkatársaidnak, barátaidnak, de még a kutyádnak, macskádnak is, hogy a fejedre nőjön, mert attól félsz, hogy ha nemet mondasz, elveszíted a szeretetüket. Fordítsuk meg: ha kihasználnak, az azt jelenti, hogy akkor is megteszel nekik valamit, amikor semmi kedved, mert fáradt, beteg, ideges vagy, vagy egyszerűen csak tele a hócipőd mindenkivel, mégis mész, mert megkért, és megcsinálod neki. Ki az önző? Szerintem inkább az, aki nem figyel arra, hogy a másik éppen milyen állapotban van. Hidegen hagyja a fáradtságod, kedvetlenséged, nem gondol bele, hogy mit okoz a követelőzésével. És ennek már semmi köze a szeretethez, ez a "azt szeretem benned, hogy olyan rendes vagy..." D

Van egy barátom, férfi. Évek óta az egyetlen hímnemű lény, akivel beszélgetni tudok, hosszan, sokat, mélyen, mindenről. Régebben néhány üveg borocska társaságában beszéltük át a napot, vagy éjszakát, mára csökkent az alkohol mennyisége, sőt részemről gyógyteával teli bögrével melengetjük egymást, miközben mélyenszántó spirituális vagy egyszerű hétköznapi dolgokról beszélgetünk barátommal. Ma is így történt, többek között a valóságról, elméről, egóról, szellemekről, jó és rossz entitásokról, Sátánról, csakrákról, vágyakról folyt a társalgás. Nagyon ritka az, amikor nem értünk egyet, folyamatos az eszmecsere, ő érti, amit én mondok, én értem, amit ő mond, mi több, odáig fajult az elmúlt évek alatt a viszonyunk, hogy lelki síkon is képesek vagyunk egymásnak üzengetni, csak idő kérdése, hogy melyikünk emeli fel előbb a telefont. Szóval megvitattuk mennyit, merre haladtunk, mióta utoljára beszélgettünk, milyen történések zajlottak, és azok merre vitték a fejlődésünk hajóit, lefelé vagy felf

Megértettem végre, miért nem mindegy, hogyan lélegzünk. Régóta tudom, hogy oda kell figyelni a légzésre, a mély, hosszú, lassú légzésre, de hogy valójában milyen élettani hatása van, nem mélyültem el a témában. Egy hete ismét kaptam a Sorstól egy nagy maflást, nem ismertem fel magamtól, illetve hárítottam, szőnyeg alá sepertem, reménykedtem, ideologizáltam, túlagyaltam, megmagyaráztam, azaz nem a megérzéseimre hallgattam, amik pedig időben jeleztek mindig, így tehát a Felső Vezetőm gondoskodott róla, hogy észhez térítsen. Egy hagymahéjjal ismét kevesebb lóg rajtam. A lényeg, hogy már nagyon régen voltam e n n y i r e dühös. A dühről azt mondják, nem jó tanácsadó, de esetemben mégis az volt, mert hozzásegített, hogy meghozzak egy döntést, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna. De vissza a légzéshez. A fenti történéssel egy időben (nyilván "véletlenül" :)) Mesterem sokat beszélt a légzésről. Úgy tanítja, hogy leszületésünkkor mindenkinek meghatározott számú légvétele és

Jajjj, de nehéz napom van. Muszáj ezt is leírnom, mert megpukkadok, ha nem írhatom ki magamból. Az elmúlt napokban sokat voltam emberek között, kint, a világban, és hiába tettem magam köré dupla-dupla védelmet, nem voltam elég figyelmes, meggyengült úgy látszik, mert bizony sikerült elérnem, hogy a vérnyomásom megint az egekben van. A Sors mindig gondoskodik róla, hogy ráébresszen, bizony jóóóó sok tanulnivalóm van még a bölcsesség felé vezető úton. Konkrétan felbosszantottak az elmúlt napokban tapasztalt emberi szűklátókörűség megnyilvánulásai. Azt vallom, hogy az ember olyanokkal vegye körül magát, akik emelik a rezgésszintjét, akik lehúzzák azoktól tartsa távol magát. Sajnos néha elkerülhetetlen, hogy érintkezzünk olyan emberekkel is, akik nem, hogy nem emelik, de igencsak megcsappantják az energiánkat, mert ugyebár valamiből élni kell. No de sebaj, ebből is tanulok, türelmet, elfogadást, és magamat még inkább megismerem általuk. Ki kell mondjam, döbbenetes, mennyire képesek emberek

Három évig voltam mély depresszióban. Bár, ha visszapörgetem életem filmjét, azt hiszem már tinédzser koromban kezdődött. Akkoriban még nem volt ennyire divatos a depresszió, mint manapság, ezért fogalmam sem volt, mi bajom van. Miért egyszer fent, egyszer lent, miért váltakoznak bennem dührohamok sírással, önsajnálattal, miért érzem totál céltalannak, értelmetlennek az életemet, miért nem sikerül semmi, és főleg miért nem vagyok szerethető. Miért sötét és szürke minden, miért nincsenek színek. Csak megéltem, és amikor éppen fent voltam, már azon rettegtem, mikor jön majd az újabb mélypont. Az elkövetkező években sokan szerettek, én mégsem tudtam elhinni, hogy szerethető vagyok, ezért, amikor jött a hullámvölgy, egyik pillanatról a másikra befejeztem egy kapcsolatot, mert úgy gondoltam kizárt dolog, hogy szeressen, valami egészen más motiválja velem kapcsolatban, valami egyéb érdek. Ma már tudom, hogy ez az a fajta depresszió volt, ami önértékelési zavarból eredt. Hogy miért alakult ki

A múlt héten az egyik ismeretterjesztő csatornára kapcsoltam, nem tudom melyikre, azt sem tudom mi volt a dokumentumfilm címe. Nem is érdekes, ami a lényeg, hogy egy emberről szólt, nevezzük Bennek. Ben gyermekparalízist kapott páréves korában, járógépben járt, majd felnőve TUDATOSAN úgy döntött, ő bizony járni fog, gép és bot nélkül. Sikerült ezt elérnie, sőt a Sziklás-hegységben teljesít mentőszolgálatot, és hivatásos prémvadász. Egy hideg téli napon elindult a quadjával, szokásos menetfelszerelésével együtt, mindenre felkészülve: 4 liter víz, kávé, több napra elegendő élelmiszer, balta, kés, síp, és mindenféle, ami a csapdázáshoz kell, és ami a túléléshez. A Sziklás-hegység erdeiben járt, szedegette a szegény kis halott hódokat, bár megmagyarázta, hogy azért van erre szükség, hogy nehogy túlszaporodjanak, mindegy, ezzel nem értek teljesen egyet, de nem is fontos ez most. Szóval tepert a quaddal, 80-100 km-es sebességgel a hegyi utakon. Egyszerre valami belement a szemébe, a quad kor

Tegnap fél füllel hallottam a szomszédban a tévéből, valamelyik természettudományos csatornán, hogy ismét feltalálták a spanyolviaszt: rájöttek, hogy nincs az emberi testben az öregedésért felelős gén! A közeg, akikkel hallgattam, nagy szemeket meresztett, én csendben mosolyogtam, de jó, hogy nem én mondtam el nekik, úgysem hitték volna el. Na, nem az egóm szólalt meg most, én is csak egy röpke hónappal ezelőtt tudtam meg, a parapszichológiai tanfolyamon, Mesterünktől. Bármily hihetetlen, a testünk örökösen regenerálódik, minden sejtünk kicserélődik, csak nem egyszerre, viszont folyamatosan. Maximum 15 éves minden élő ember! A 90 éves nénike ugyanúgy, mint a 15 éves ifjú, bizony-bizony! Az, hogy mégis ott tartunk az évek előrehaladtával, ahol, azt kizárólagosan magunknak köszönhetjük. Azaz a cigi, a pia, a sz..r kaják, de a legeslegártalmasabb mind közül: az aggodalom! Jézus mondta: értelmetlen az aggodalom, mert nem hosszabbítod meg vele az életedet. Ha aggodalmaskodsz, az tuti biztos

Minden erőmet és TUDATOSSÁG-omat összeszedem, hogy ez az írás ne váljon dühödt kirohanássá, mert nem az a célom. Csak szomorúságomnak adnék hangot, ami bizonyos "kollégák" megnyilvánulásai miatt van. Az elmúlt egy napon belül kétszer is szembesültem a ténnyel, mely szerint magukat asztrológusnak nevező emberek olyan kinyilatkoztatásokat tesznek, amellyel a hozzájuk forduló segítségkérőket a lehető legnagyobb bizonytalanságba, kétségbeesésbe, félelembe taszították. Én meg tegyem helyre, amit ők elrontottak... :((( Ami persze az én szempontomból nem baj, hiszen mindenből és minden által csak az én tudásom lesz gazdagabb, de a hozzám fordulók szempontjából igenis baj. Egyrészt, mert nem segítséget kaptak, hanem még rosszabbul érzik magukat, másrészt hitelét veszti szemükben a legősibb tudomány, az asztrológia. Ami viszont már igenis nagyon nagy baj, és vétek, tekintve azt, hogy hiába is éli újra virágkorát manapság, a napilapoknak és a habos-babos-csajos újságokban írottaknak kö

Amikor az embert meglegyinti a spiritualitás szele, az első reakció szinte kivétel nélkül a tagadás. Gyerekkorunk óta kondicionált elménk nehezen fogadja el az úgynevezett természetfeletti erők létezését, működését. Már maga a szó sem jó kifejezés: természetfeletti, hiszen éppen arról van szó, hogy elveszítettük a kapcsolatot a külső, belső természettel, és azt gondoljuk természetesnek, amit tudományosan meg tudunk magyarázni, látunk, hallunk, érintünk. A spiritualitás nem természetfeletti. Éppen hogy visszatérés önmagunkba, és a bennünket körülvevő világba, és itt nem a média Való Világára gondolok, aminek köze sincs a valósághoz, vagy a technikától fuldokló modern világra. Nincs ember, aki nem tapasztalta volna meg a "véletleneket", a csodaszámba menő megérzéseket, előrejelző álmokat, és még sorolhatnám. De a realitásokhoz szoktatott tudat menekül a megmagyarázhatatlan dolgok elől, az embert legyintésre késztetve, és nem gondolva tovább. A delphoi jósda falán lévő feliratot

A múltkorában írtam 2012. kapcsán arról, hogy a jövendölések szerint 2011. november 11-én, 11 óra 11 perckor lesz az első nagy kozmikus változás, amikor is sokan felébrednek. Nem fejtettem ki bővebben, mit is jelent ez. Konkrétan azt, hogy egyre többen kezdik érzékelni átlagemberek közül a más dimenzióbeli lényeket. Nevezhetjük őket szellemeknek, egyéb segítő szándékú lényeknek, például angyaloknak. Tegnap hallottam egy jó mondatot a Szellemekkel suttogó című filmben: tucatnyi dolog van a világon, amit nem látunk mégis elhisszük a létezését, miért pont a szellemekkel volna másként? Ja. Vegyük az áramot. Azt se látjuk, nem is igazán értjük, mégis érezhető az ereje, sőt világhatalma. A zt gondolom, hogy már elkezdődött a fentebb említett változás, méghozzá viharos gyorsasággal. Egy ideje nem telt el olyan nap, hogy ne érintett volna meg a téma. Jómagam nem érzékelem őket, vagy csak nem figyelek a jelekre, nem tudom. De az biztos, hogy nem "látom", és "hallom" őket. A

Nem is akartam ma írni, pedig tényleg rengeteg minden van még a lelkemben, ami kikívánkozik, de mint írtam az Olvasóim 2.-ben, nem akarok "sok" lenni. Most mégis írok ismét, mert muszáj kiírnom a fájdalmamat. Amit a ragaszkodás tud okozni az ember lányában. Kókusz macskámat tegnapelőtt este óta nem láttam. Ami azért gyanús, mert ő a legtorkosabb mind közül, hangosan ordítva követeli a kaját hajnalban, délben és este is, sőt, ha éjjel kimegyünk a fürdőszobába, még akkor is megkockáztat egy halk nyávogást, hátha megszánjuk egy kis plusznasival. Ő a legnagyobb is mind közül, optikailag és súlyra is, lévén hószínű, és 6 kg. Jókat kacagtunk rajta, amint a kertben, vagy a hegyen találkoztunk vele, mondván milyen jó kis rejtőzködő színe van, legalábbis ő biztos ezt hiszi magáról. Több száz méterről ki lehetett szúrni őt a rikító fehér bundájában, a harsány zöld fűben, vagy a bokrok között. Jaj Istenem, most látom, hogy múlt időben írok róla... A kártyám szerint még él, de valahol me

A statisztikákból azt is látom, hogy a leggyakrabban olvasott bejegyzésem a Jó anya, rossz anya. Szóval ezek szerint küzdünk a gyerekneveléssel.... :))) Mostanában én is megtapasztalom 12 és fél éves leánygyermekem öntudatra ébredésének számomra fájdalmas pillanatait... néha tényleg agyramenés a nőcike. Csak nézem, hallgatom őt, és mintha nem az én szerelmetes kisbabámat látnám. Mindazonáltal baromira büszke vagyok rá, ahogy egyre nőiesebb, önállóbb, hogy kiváló az önérdek-érvényesítő képessége, hogy divatos szóval éljek, azaz ha érdeke úgy kívánja, tökéletesen megtalálja a módját, hogyan érje el a célját, vagy védje meg a saját igazát. Adott esetben velem szemben is. De képes visszavonulni, és csendben maradni, sőt kompromisszumot kötni, ha így véli akaratát érvényesülni. Szerintem nincs olyan szülő, akinek ne lett volna valaha életében lelkiismeret-furdalása a gyereke miatt. Ez a nyomasztó érzés teszi lehetővé, hogy javítsunk az elkövetett hibán. De rögvest! Gyakran esünk abba a hibá

Küzdök, keményen az egóm, a büszkeségem ellen... :)))) Mióta aktívan elkezdtem blogolni, azaz szeptember közepe óta közel hatszázötvenszer olvasták az írásaimat. Elég nehezen állom meg, hogy ne dagadozzak egyre nagyobbra a büszkeségtől, de átneveztem az érzést: egyszerűen nagyon-nagyon örülök, hogy ennyien kíváncsiak a gondolataimra, az írásaimra. Végre nincs olyan érzésem, mintha a falnak beszélnék, vagy csak a pusztába kiáltanám a szavakat. Ennél már csak az okozna nagyobb örömet, ha reakciókat, kommenteket, megjegyzéseket is láthatnék... A statisztikából látom, hogy legtöbben szeretett hazámból olvasnak, de Németországból, Svájcból, USA-ból és Kanadából is vannak rendszeres olvasóim. Szeretném tudni kik ők, mit gondolnak, hogyan élnek. Angliából, Ausztriából és Ukrajnából is eltaláltak hozzám egyszer-egyszer. Tegnap azt mondta egy kedves barátnőm, hogy talán azért nem írnak megjegyzéseket a bejegyzéseimhez, mert túlságosan határozott vagyok, erőt sugárzóak az írásaim, olyan mintha