Mária Magdolna írásai

Nem voltam ám én sem mindig ilyen, á, dehogy. Manapság is megkapom néha régi ismerőseim némelyikétől: "nem voltál te mindig ilyen".... és érdekes módon rosszallóan... mintha a jó irányba való haladás, a fejlődés, vagy egyáltalán bárminemű jó irányú fejlődés, ami kimozdulást jelent a szokványos dágványból, rossz dolog volna. Szóval nem voltam én sem mindig ilyen. Bennem is tombolt a harag, a düh, a bosszúvágy, voltam én is irigy, féltékeny, kötekedő, konok, sértődékeny, megbántott, szenvedélyes jó és rossz értelemben egyaránt, gyártottam meggyőződéseket, amelyekbe burkolózva azt hittem, attól vagyok ÉN, hogy véleményem van mindenről. Mindenben nagyon vettem részt, minden érzelmemet nagyon éltem meg, vagy csináltam valamit, vagy nem. Vagy szerettem, vagy gyűlöltem, vagy éltem, vagy halni vágytam. Próbáltam fejben megoldani dolgokat, azaz gondolkodtam napestig, puffogtam a múltbeli eseményeken, képtelen voltam megbocsátani vélt vagy valós sérelmeket, rágódtam, aggodalmaskodtam a

Rendszeresen figyelem a facebook oldalamat, főleg az állatvédelemmel kapcsolatos bejegyzések miatt. Egyre több állatot, főként kutyákat dobnak ki emberek. Egy ismerősöm felvállalta, hogy segít terjeszteni a hírét ezen állatoknak, én is megosztom, és remélem még sokan teszünk ugyanígy, növelve a gazdához jutás esélyét. Szomoromat nem is az okozza, hogy mennyi gazdátlan, bántalmazott állat van, sokkal inkább az, amilyen kommenteket olvashatunk. Elképesztő méreteket ölt az emberi bosszúvágy, a harag, az átkozódás, a gyűlölködés. Fröcsög a düh némelyekből, ami érthető, és teljesen természetes emberi tulajdonság, egy a baj, hogy ezt világgá is kiabálják. Mindenkinek felmegy a pumpa, ha bántalmazott állatokat lát, hall, vagy olvas róluk, és tényleg nagy önuralom kell hozzá, hogy fordítsunk a keréken, és ne akarjuk mindjárt elevenen, lass tűzön megsütögetni, keresztre feszíteni, megmérgezni, kibelezni, halálra éheztetni, ütni-vágni embertársunkat, aki képes volt hasonló szörnyeket művelni a v

Egy ismerősöm így fogalmazott: úgy érzi Égen, Földön dúl a háború, nem csak itt, de Fent is harcol a jó a rosszal. Én azt hiszem, hogy a káosz pedig csak bennünk van. Az emberi fejekben, a tudatban, a tudattalanban. Mi, emberek teremtettük meg a Gonosz, a Bűn, a Sátán, a Pokol fogalmát, egészen pontosan egyes vallások, hogy legyen kire kenni ha hibázunk, ha vétünk az isteni törvények ellen, ha belesüppedünk az emberi gyarlóság mocsarába. Jó kis bűntudatot lehet ezzel kelteni, ami aztán végleg szétrágja az ember lelkét, és pusztulásba taszítja. Az emberi psziché tűrőképessége a végső határához ért immár. Kaptam egy e-mailt, amelyben pontokba szedve foglalja össze doktor valaki, hogy gyakorlatilag bármit érezhetünk, tapasztalhatunk magunkon és magunk körül, nem baj, elmúlik, ez a "fénytest emelkedése", "mutációs fájdalmak". Merthogy ezt a világot éljük most, leegyszerűsítve: aki hagyja magán átfolyni a változások energiáját, annak van esélye túlélni, aki ellenáll, az

Nagyon jó megfogalmazást hallottam néhány nappal ezelőtt, amely tökéletesen leképezi, mi a különbség a spirituális ember és a drogos között. A helyzet ugyanis az, hogy mindkét típus ugyanoda akar eljutni. A földi létben elérhető, lehető legmagasabb szellemi síkokra. Bár a kocsmákban, vagy a drogtanyákon nem így fogalmazódik meg, inkább menekülés a valóság elől a címe, de a lényeg ugyanaz: megtalálni a nyugalmat, a feszültségmentességet, az elfogadást, az örömet, a szeretetet. (Csak figyeld meg, mennyire tudnak "szeretni" mindenkit a részeg emberek, mennyivel oldottabbak, mosolygósabbak, nyitottabbak, nem beszélve arról, mennyire megokosodnak...) A mese a következőképpen szól: van egy torony, abban egy csigalépcső. Ezen baktat felfelé a spirituális ember. Ahogy halad egyre feljebb, mindig kivesz egy téglát a falból, és pakolja bele a hátizsákjába. Egyre nehezebben halad, egyre magasabbra ér, de ezzel együtt egyre súlyosabb a teher, amit cipel. Végre felér a torony tetejére, ki

Olyan bolygóállás vette kezdetét az égen 2011. áprilisában, ami több, mint százötven év óta nem volt tapasztalható, így tehát a mai kor emberére tett hatásáról nem tudunk semmit. A Neptunusz kb. tizennégy évig tartózkodik egy jegyben, utoljára tehát az ezernyolcszázas évek közepén volt a Halakban. A Neptunusz bolygóhoz a káoszt, a csalárdságot, a becsapásokat, az illúziókat, a drogot, alkoholt, minden bódulatot, ködösséget, de az alkalmazkodó-, és áldozatkészséget, az érzelmességet, az álmokat, a megváltást, feloldódást, és érzékek feletti érzékelést is társítjuk. Ő a Vénusz magasabb oktávja, az egyetemes szeretet jelölője. Lévén, hogy a Halakban a Neptunusz uralomban van, így bízvást mondhatom, hogy alapvetően a jó analógiái kerülnek előtérbe. Nekem legalábbis tuti, mert én már megadtam neki, amit megkövetelt: lévén születési képletemben az Ascendensemen áll a Neptunusz bolygó, ráadásul még a Holdtól is kap egy kvadrátot, hát velem megtapasztaltatta életem első negyven évében a zavart