Mária Magdolna írásai

Azt hiszed, már olyan vagy mint egy hatalmas kőoszlop, amely képes kiállni minden vihart, mi több tornádót, hurrikánt, aztán jön egy szellő... és nem, hogy kibillensz, hanem atomjaidra hullasz. De nem baj, mert már vagy annyira TUDATOS, hogy nem is tart ez már sokáig, reggelre összeszedem a darabjaimat, és ismét rendíthetetlen kőoszloppá válok... aztán reggel úgy ébredsz, mint akit agyonvágtak, csak ülsz az ágyban a forró kávéddal, és fogalmad sincs hogyan fogod kibírni a mai napot, meg úgy egyáltalán, hogyan is élsz tovább magaddal így, ebben a testben, egy ilyen porrá zúzott lélekkel... No de semmi vész, délutánra jobban leszel...aztán nem, sőt estére sem, sőt az azt követő napokban pedig egyre romosabb lelked magához vonz még több sz...rt, és már azt sem tudod ki is vagy valójában, lehet, hogy csak egy kártyavár voltál, kőoszlop?! Szóval újra és újra orrodra koppintanak: van még mit tanulnod magadról, ennek sosincs vége, bizony jócskán van még a lelkeden rés, amit tömködni, foltozga

Kártyavető praxisomnak köszönhetően napi rendszerességgel jósolok embereknek. Túlnyomó többségüknél ugyanaz a probléma: nincs meg a saját magába vetett hite. Nem hiszi, hogy boldog lehet még valaha valaki oldalán, úgy gondolja neki nem jár a boldogság. Nem hiszi, hogy egy új munkahelyen képes megállni a helyét, ezért inkább utálkozva bár, de szenved tovább a régin, ahol sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést nem kap, amitől is még jobban elmegy az önbizalma. Nem mer párkapcsolatot váltani, mert képtelen elhinni, hogy egy másik kapcsolatban még lehet boldog. Nem mer ellentmondani a gyerekének, főnökének, családnak, mert fél, hogy akkor kevésbé fogják szeretni. És közben betegek, nagyon-nagyon betegek az emberek, nem csak a lelkük, hanem már a fizikai testük is. Nem mer, nem hisz, fél, ezt hallom mindenkitől. Mi történt a világunkkal? Mire nevelték az elmúlt évtizedekben az embereket? Mire nevelik a mai fiatalok a gyerekeiket? Egyik oldaltól azt hallom a pénz az úr, a hatalom, ezért törte

Számos könyv és internetes oldal szól a Vonzás Törvényéről. Amit volt szerencsém olvasni, mindegyik állítja, nagyon egyszerű, és könnyű dologról van szó. Na persze. Ez is pontosan olyan, mint pl. a vezetés: amikor először próbálod bénázol, és kizártnak tartod, hogy ennyi mindenre egyszerre képes legyél figyelni, de néhány év után már félálomban is tudsz autót vezetni, gond nélkül, sőt már beszélgetni, rádiót hallgatni, ne adj Isten telefonálni, cigarettázni, gyerek orrát törölgetni, mi több, sminkelni is képes vagy vezetés közben. Mindezt akár egyszerre is. No nem biztatok senkit arra, hogy kipróbálja ezeket, csak durva hasonlatként hoztam fel. Nem, nem egyszerű az agyadat más üzemmódba kapcsolni. Ha tegnap még a totális depresszió ült rajtad, nem voltak színek, minden sötét volt, halmozódnak a sárga csekkek, a férjed alkoholista lesz lassan a gondok súlya alatt, kamasz gyereked idegenként jön-megy körülötted a lakásban, betegségtünetek teszik elviselhetetlenné napjaidat, a munkahelyed

Megint lovas álom... a hegyről lassan, nagyon lassan, mint a vulkánból a hegy lábaihoz ért láva, megállíthatatlanul, csillogóan hömpölygött lefelé a fekete sár. A sötétlő erdő mélyéről, a fák közül előtört egy lovas, láthatóan küzdött a fekete csődörrel, amely szügyig merült a sárba. Ló és lovas egyaránt a túlélésért küzdött, valószínűtlen volt a kontraszt a lassan ömlő, fényesfekete sártenger nyugalma, és a ló-lovas páros vergődése között. A ló mellső lábai elsüllyedtek, oldalra dőlt, mintha feladná, lovasa leugrott róla, és a kantárnál fogva próbálta húzni lova fejét, mielőtt az elmerült volna. A következő pillanatban a ló hatalmasat ugrott, szinte szállt a sártenger felett oda, ahol szilárdan, biztonságosan zöldellt a fű. A mozi folytatódott, újabb képsorral: a hajóból valamiért ki kellett ugrálni a folyóba, ami tiszta volt, és nyugodt sodrású. Azt játszottuk, hogy át kell úszni a túlpartra, majd onnan egy ingatag hídon vissza a hajóba, ahol laktunk. Egyedül voltam, ugyanúgy, mint

Van az úgy, hogy a párod nem a barátod. Nem a lelki, szellemi társad. A párod a párod, szerelemben, a mindennapokban, a játékban, a szerelmeskedésben, a gyermeknevelésben, a társasági életben, a főzésben, a mosásban, a takarításban, a villanyszerelésben, a házépítésben, a jövő tervezésében. Ha szerencséd van, stílusérzéke, ízlése jó, tehát őszintén segít a ruha-, smink-, hajstílus választásban. Beszélgethetsz vele barátokról, ismerősökről, filmekről, zenéről, tévéről, sportról. De mi van, ha nem a lelki társad? Ha azt, hogy mi van a lelked mélyén, mit álmodtál, és hogyan értékeled ezt, mint a lelked üzenetét, milyen megvilágosodásaid vannak napi szinten, milyen összefüggésekre jössz rá, de főként a halálról lehet, nem tudsz vele beszélgetni, mert megriasztod. A haláltól félnek a férfiak. Persze, a nők is, meg mindenki fél a haláltól, nehéz a zsigeri kódolást kiiktatni, pedig ahogy mesterem mondja a halál nem más, mint az egyik helyiségből átmenni egy másikba. De ezt úgyis csak akkor hi

Most beszélgettem éppen egy barátnémmal arról, hogy érdekes módon mennyire azonos dolgokat tapasztaltunk meg, attól függetlenül, mennyire különbözőek vagyunk. A meg nem értettségről beszélek. Ez nem az a fajta meg nem értettség, amikor az ember ezt tapasztalván fogja magát, és bevonul egy sarokba, hátatfordítva és megsértődve, amiért nem értik meg, hanem arról, amikor az ember fejlődik, halad, tanul, tudatosan figyeli a környezetét, tanulságokat von le, kombinál, keres, kutat, talál (vagy nem), szóval szellemileg fejleszti magát, majd a világ elé tárván tapasztalatait, ezt mások egész egyszerűen totál félreértik, félreértelmezik, saját maguk elleni sértésnek veszik. Nem nem értik, és legyintenek, lehülyéznek, vagy ilyesmi, hanem kokrétan személyes támadásnak veszik az általunk előadottakat. Tulajdonképpen ezért is fogtam blogírásba. Néhány hete lelkitársam-barátnőm oly mértékben megharagudott rám, hogy szó nélkül faképnél hagyott, és még csak egy e-mailt sem írt, hogy elküldjön a franc

Hát ez a meditáció-dolog számomra sokáig csak olyan keletről átvett dolognak tűnt, ami a nyugati, mit nyugati, MAGYAR ember számára kivitelezhetetlen, mert zsigerileg nem így vagyunk kódolva. Aztán buddhista-koromban átértékeltem, függetlenül attól, hogy a gondolatszünetek meghosszabbítása komoly kihívásnak számított akkoriban is. Aztán ahogy elsodort az élet, no meg az, hogy nekem ez úgysem megy, hagytam a dolgot annyiban. Midőn eljutottam arra az elhatározásra, hogy spirituális utamon a reiki-mesteri fokozat elérése elengedhetetlen, és ide csak egy Valódi Mester irányításával juthatok el, az ő ösztönzésére ismét nekiálltam a meditáció gyakorlásának. Kételyekkel persze, mert ugyebár ez nekem úgysem megy. Különben is, én olyan jóban vagyok az Égiekkel, hogy igazán miért is volna erre szükségem?! Dehát mi bajom lehet, majd lesz valahogy. És nekiálltam. Leültem. Belégzés, kilégzés. Hasba, persze, nem ám úgy nőiesen, hogy a cicik emelkedjenek, hogy nehogy nagyobbnak látszódjon a hasam, ne

Hatalmas vörös sziklafalon zuhant a ló lefelé a csendesen hullámzó tengerbe, amely áttetsző volt, csillogóan tiszta. Ahogy dobálta lefelé saját testének súlya, a hátán lévő nyereg oldalra csúszott, a pej ló teste egyre vörösebb lett a sziklák porától. A félrecsúszott nyergen, a kengyelek ide-oda dobálóztak, a ló amorf formát vett fel, lábai az ég felé kalimpáltak, nyaka, feje valószínűtlenül kitekeredett. Lassan csúszott egyre lejjebb, de nem csobbant, még mielőtt a vízbe ért volna, eltűnt. Lehasaltam, és utána nyúltam, mintha visszatarthatnám ezzel, de éreztem, hogy alattam is porlik a szikla, kezem, hasam vöröslött a porától. "Anya, ne!" kiáltott a lányom, és hallottam a sírást a hangjából. Mire eltűnt a ló, én már a szikla pereme alatt álltam egy ingatag sziklatömbön, és lenéztem a puhán hullámzó vízre. Próbáltam megkapaszkodni, de tudtam, hogy nem tudok visszamászni. A sziklákból római oszlopok lettek, amelyek az idő vasfoga nyomán omladoztak a súlyom alatt. Az oszlop, am