Mária Magdolna írásai

Ez az írásom azoknak is szól, akik nem asztrológusok, de érdeklődők, azoknak is, akik azt mondják nem azok, de első dolguk az újságok horoszkóp-rovatát olvasgatni, és persze gyakorló asztrológusoknak is. Arról van szó, hogy gyakran tapasztalom, hogy az asztrológiát sok esetben a hozzáértők, pont úgy, mint a nem azok, a relativizáláshoz használják, azaz csökkentik, lebecsülik, elbagatellizálják, könnyelműen fogják fel, jelentőségét veszik bizonyos történéseknek, emberi cselekedeteknek, személyiségvonásoknak előhúzva a bugyorból, hogy hát azért ilyen, mert.... és jönnek az asztrológiai jelzők. A kevésbé hozzáértő leragad a bulvárasztrológiánál, jelesül: csak a Napjegyből von le következtetéseket. Erre is forgatom a szemeimet, de már megszoktam, ritkán állok le magyarázni, hogy minden embernek a teljes horoszkópját kell nézni, bármely következtetés levonásához, azaz nem csak a napot, hanem a születés óráját és percét is tudnunk kell. Mondok egy példát. Nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy

- Itt vagy? - Hol máshol lehetnék? - Tudom… köszönöm. - Igazán nagyon szívesen. - Aggódom. - Tudom. Vártam mikor jut eszedbe beszélgetni. - Napok óta. Nem, tán inkább hetek óta. Mióta kering körülöttem az elmúlás. - Vagy inkább benned jött el az ideje, hogy foglalkozz az elmúlással. - Vagy inkább külső körülmények kapcsán indikálódik bennem a foglalkozás kényszere. - Nincs meg egyik a másik nélkül, mindegy honnan nézed. A dolgok egyszerre vannak mindig. Nincs előbb az egyik mint a másik. - Tudom. - Akkor ne akard megmagyarázni, hogy mi volt előbb, lényegtelen. - Szigorú vagy. - Nem. Csak kevésbé érzelgős, mint te. - De azért szeretsz? - Nem tudlak nem szeretni. Az egóddal jól elszórakoztok ezzel a nem szeretem magam játékkal, de ez tőlem teljesen független. Soha nem tudlak nem szeretni. - Akkor elmondom min elmélkedem, beszéljük meg. - Rajta. - Azon gondolkodom, hogy mennyire el van torzulva ez az egész haláltudat a mi égövünk alatt. Hogy milyen er

Ő és én 2. - Anya. - Tessék. Háttal ültem az ablaknak, a fény szépséges kis arcára esett, mélybarna szemeiben szokás szerint nem látszott fekete írisze, ahogy a lábaimnál ülve felpillantott rám. A kezeim után nyúlt, meleg, száraz tenyere, kecses, finom, vékony ujjacskái két tenyerembe simultak. Így ültünk néhány másodpercig, elvesztem a tekintete mögött, ahogy mindannyiszor, mikor belenézek a szemébe. Mint egy sötét alagút, amely a Mindenségbe vezet. Ismerem ezt a Mindenséget, mindennél jobban. - Nem baj, hogy elmegyek? - Miért volna?! - Mert mostanában sokat eljárok, nem is alszom itthon, napokig nem vagyok. - Kicsim, hogy volna baj? 20 éves vagy, teszed a dolgod, ez a természetes folyama az életnek. Az volna baj, ha állandóan itthon ülnél. - De féltelek. - Engem? Mitől?! - Rossz érzés nekem téged egyedül hagyni. - Tudod jól, hogy én szeretek, nagyon szeretek egyedül lenni. - Tudom, de akkor is. - Mit akkor is? Nincs baj. Ez így van rendjén. Menj. - De ro

-  Itt vagy? -  Itt. Mindig itt vagyok. -  Segítesz megírni? -  Miben nem segítettem eddig? -  Hát…. tudnék néhány példát hozni. -  Rajta. -  Csak a legutóbbi fájdalomra emlékszem. De biztos volt több is. Amikor megharapott a macska, és a traumatológia műtőjében feküdtem vagy fél órát, az orvosra várva, kiterítve, mint egy kísérleti béka… Volt időm elmélkedni, ahogy bámultam a plafont. És fohászkodtam én mindenkihez, és mindenhez, ami csak eszembe jutott, mert tudtam, hogy ébren fognak boncolni, és tudtam, hogy fájni fog. És megjött az orvos, és szúrt, és már vágott is. Iszonyú volt. Most, hogy írom ezt, pont annyira, mint amikor szültem és akkor is csak szúrt, és már vágott is. Az is rettenetes volt. Nem voltál ott. - Nem? - Miért igen? Ha ott voltál, miért nem segítettél? És most ne mondd, hogy ott voltál, csak én távolodtam el tőled, mert menten sikoltozni kezdek ettől  spiri maszlagtól. Én nem hiszem, hogy így van a magamfajtánál. De nem csak a magamfajtánál, egyáltalán nem