Mária Magdolna írásai

Idén lesz tizenöt éve, hogy megismerkedtem a Reikivel, és beavatást kaptam először az első fokozatba, majd a másodikba. A Reikiről röviden annyit, ha valaki esetleg nem tudná, hogy olyan energia, amelyhez minden ember hozzáférhet, egy avatott mester segítségével kaphatja meg a behangolást, hogy csatornaként szolgáljon az energia számára. A Reiki szó szerint Univerzális Életenergiát jelent, a mindent átható életenergiáról van szó. Behangoláskor a mester a fejtetőcsakrát nyitja meg, amellyel a továbbiakban csatornaként működhetünk, és az energiát tenyerünkön át az élőlényeknek (ember, állat, növény) továbbíthatjuk. Gyógyításra, energetizálásra alkalmas erő nem csak másnak, hanem önmagunk számára is. Nagyon zanzásítva ennyi a lényege. A különböző fokozatok azért szükségesek, hogy a beavatott hozzászokhasson a Reikihez, megértse annak filozófiáját, elmélyüljön benne a Reiki, megtanulja használni, életébe integrálni, megtanulja magában kezelni ezt az egész fantasztikumot. A beavatások közöt

Karácsony előtt lánykám a szomszéd falu református templomában szerepelt az ünnepi műsorban, szent énekeket énekelt. Korábban énektanárnője megkérdezte, hogy nincs-e ellenemre széphangú leányom fellépése a református egyházközség rendezvényén. Felhúzott szemöldökömet látva magyarázni kezdte, hogy hát ugye sose lehet tudni, én mit gondolok erről. Na, erre már a fejem tetejéig szaladtak a szemöldökeim, miért is volna ez nekem probléma? Mit kéne gondolnom? Boldogsággal és örömmel tölt el, hogy lányom közönség előtt mutathatja meg tehetségét, és a református vallási közösség feltételezésem szerint nem a "kékaszemearcacsupaderű" szintű műértő társaság, hanem a valódi értékeket kedvelő emberek csoportja, jó részüket ismerem is. A jeles napon, a műsorra várakozva, a tiszteletes úrral váltottam néhány szót. Közben bekúszott egy gonoszkodó mondat a fejembe: "biztos nem mosolyognál ilyen kedvesen rám, ha tudnád mivel foglalkozom", de gyorsan el is hessegettem, mondván ezt már

Este különleges élményem volt. A fürdőkádban feküdtem, szokásos esti intim beszélgetésünk zajlott leánykámmal. Egyszerre belém akadt a szó, egyszerűen elfogyott a levegőm beszéd közben, mintha valaki elzárta volna az oxigéncsapot bennem. A szívem össze-vissza kezdett verni, mint morze-jelek, adta a ritmust, érdeklődve figyeltem, sőt odaintettem lányomat, hogy fogja meg mellkasomat. Ő is érezte. Rám nézett és teljes nyugalommal azt mondta: gyere ki, mert nem tudom megtartani a fejedet, ha elájulsz. Behozta a vérnyomásmérőt, mert tényleg azt éreztem, hogy elájulok. Nyolcvanöt per ötvenkettőt mértünk, mindkét karomon. Közben folyamatosan morzézott a szívem, de döbbenetesen lassan. Azon kaptam magam, hogy nem félek, nem esem pánikba, hogy úristen, mi bajom van, inkább hűvös nyugalommal figyeltem, mi zajlik belül, és próbáltam rájönni, vajon mitől lehet e hirtelen vérnyomásesés, hiszen általában a magas vérnyomás jellemez, ilyen alacsony még sosem volt. Nem küzdöttem az ájulás ellen, inkább

Ma reggel a hűvös, nedves sötétségben álltam a buszmegállóban, dúdolgattam, ringattam magam, mint ahogy szoktam, amikor azt hiszem nem lát senki.(Bár tulajdonképpen akkor is, amikor lát... :)) Lélegeztem, jó mélyeket, ahogy szoktam, átoxigenizálva testemet. Egyszerre mellettem lett egy szomszédasszony, a szószátyárabbik típusból, nevetve kérdezte: relaxa, relaxa? Mondom: nem, ez az általános állapotom, mire: ááá, szóval szerelmes vagy, jól van, az a jó, az a jó! Más öröm úgysincs az életben, mondta és lökte tovább a sódert, köhögve, krákogva, mert közben rágyújtott, majd egymás után hármat el is szívott, lévén a buszon ugye nem lehet, aztán a munkahelyén sem, úgyhogy előre elszívta az egész délelőtti adagot pár perc alatt. Míg levegőt próbált venni gyorsan válaszolni kezdtem, hogy szerintem más dolgok is vannak az életben, amitől jól érezheti magát az ember, mire rám dörrent, hogy: na csak egy példát mondj, mi lehet még jó?!?! Ránéztem, és egy röpke pillanatig elméláztam, de csak egy m

Egészen fura megtapasztalni, hogy az a valóság, amit a szemünkkel látunk, csak egy elenyésző része a tapasztalhatónak. Mintha egy vödörbe bámulnál folyamatosan, miközben tudod, hogy az igazi világ a vödrön kívül létezik. Furcsa, nagyon izgalmas, picit félelmetes. Pont olyan, mint az álom, amelyben repültem a múltkor. Csak most ebben a dimenzióban élem meg. Más típusú az a realitás, amit az ember megél felsőbb szinteken. Olyan rossz, hogy csak ezt a szót lehet használni: "felsőbb", mert az átlag tudatban ez egyenlő a "fensőbbséggel", pedig a spiritualitásban nem azt jelenti. Inkább azt, hogy a TUDATOSSÁGban egyre magasabb szinteket élsz meg, tapasztalsz meg, élsz át. Szóval nem arról van szó, amikor felsőbb szintről írok, hogy már a Csomolungma tetején ülök, és onnan osztom az igét. Sőt, minél magasabb TUDATOSSÁGi szintre kerülsz, annál kisebb lesz az egód, annál kevésbé jelenik meg az önzés, ítélkezés, véleményezés, meggyőződések, hitrendszerek, ragaszkodás, hogy mi

Tapasztalatom szerint az egyik legnagyobb baj velünk, emberekkel, a változtatástól való félelem. Pedig tudni kell, hogy akár engedünk a változásnak, akár nem, az attól még bekövetkezik. Vannak persze a pozitív változások, amik örömmel töltenek el, bár tulajdonképpen, ha belegondolok nincs is negatív változás, amiről utólag ne bizonyosodna be, hogy úgy jó, ahogy lett, mert pont arra a változásra volt szükség ahhoz, hogy életutunkon ott tartsunk, ahol most vagyunk. Mesterem szerint mindig várd a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra is. Mindezt egyszerre, persze. És mint minden, ami mesterek szájából hangzik el, ebben a rövidke mondatban is óriási igazság rejtezik. Asztrológiai szempontból azok az emberek tudnak a legkevésbé változtatni, vagy elfogadni a változásokat, akiknek túlnyomórészt szilárd jegyekben állnak a bolygói, változó jegyekben nem, vagy alig. Tehát itt sem lehet ítélkezni azokról, akik erősebben ragaszkodnak a dolgokhoz, nehezen engednek el, nem könnyen változtatnak.

Ildikó az előbb írt egy megjegyzést az Álom 3. című bejegyzésemhez, úgy érzem, hogy megér egy teljes blogbejegyzés-választ a kérdés, amelyet feltett: létezik-e, hogy valaki egyik pillanatról a másikra "másként" gondolkodik? Rövid válaszom, hogy természetesen, vagy hála Istennek, igen! Kevésbé spirituálisan megközelítve, az úr, akiről szó van Ildikó megjegyzésében, eddigi életében feltehetően bal agyféltekéjét használta a mindennapokban, ennek oka több összetevőből rakódik össze szerintem, de mivel nem ismerem őt, így nem is találgatok, mik ezek. A vers-, novella-, és különösen a meseírás viszont a jobb agyfélteke működését serkenti, és úgy tűnik, az úrnál egyszerre átbillent a dolog ez utóbbi javára.... :))) Hallelúja, én azt mondom! Spirituális szempontból ha tetszik, ha nem, ha elfogadják ezt némelyek, ha nem, a változás elindult, eszeveszett módon felgyorsultak az energiák, amit néhány évvel ezelőtt öt-tíz évig tanultak, tapasztaltak a spirituális emberek, manapság néhány

Az éjjel szaladtam. Már nem tudom hová, és miért, és abból tudom, hogy másik dimenzióban voltam, mert ilyesmi nem fordulhat elő velem az ébrenlétben... :) A futás sosem volt a kedvencem, mindig bíztam benne, hogy nem is kerget meg se ember, se állat, mert inkább jöjjön, aminek jönnie kell, én biz'a nem futok. Szóval szaladtam, de közben azt éreztem, hogy gyorsabban is haladhatnék, ha repülnék! "Meg tudom csinálni!", mantráztam folyamatosan, és éreztem, ahogy elemelkedem a földtől. Ez mindjárt meg is rémített, mert "valóban" a levegőben lettem, ez egyszerre volt félelmetes-izgalmas-szívdobogtatós, és lélegzetelállítóan gyönyörűséges. Van egy meditáció, amit három hete csinálok reggelenként, a szándékos testelhagyást gyakorlom, külföldiül: asztrális projekció, csak hogy fitogtassam lexikális tudásomat... :). Egyszer már sikerült felülnöm a szekrény tetejére, egyszer pedig átröppentem a szomszéd faluba, hogy meglátogassak egy régen látott valakimet, aki fontos volt

Kaptam egy jó kis véleményezést, kritikát, vagy elismerést, vagy én nem is tudom mit, mert végül már nem tudtam kihámozni, mit is akar az Ember, aki írta, aztán képzeletben csak legyintettem, hogy de hülye vagy lányom, már megint majdnem komolyan vettél valamit, amit nem kellene. Blogolni azért kezdtem, mert elvesztettem a nyáron egy olyan barátnőmet, akivel napi kapcsolatunk volt, és minden, de tényleg minden gondolatunkat meg tudtuk osztani egymással. (Azóta ismét visszakaptam Őt, hála az Égieknek!) És miután egyik pillanatról a másikra megszakadt a kapcsolat, egyszerre azt éreztem, hogy megpukkadok, ha nem adhatom ki magamból napi elmélkedéseimet. Igaz, írhattam volna a fiókomnak is, egy nagy spirálfüzetbe. Ám közben elkezdtem a parapszichológiai tanfolyamot, ahol Mesterünk elsők között elhangzó mondata az volt, hogy a tudást tovább kell adni, különben belénk rohad. Semmit sem ér a tudás, ha az ember magának tartogatja, ráadásul elenyészik, elfelejtődik, hasznavehetetlenné válik. Az