Ragaszkodás

Nem is akartam ma írni, pedig tényleg rengeteg minden van még a lelkemben, ami kikívánkozik, de mint írtam az Olvasóim 2.-ben, nem akarok "sok" lenni.
Most mégis írok ismét, mert muszáj kiírnom a fájdalmamat.
Amit a ragaszkodás tud okozni az ember lányában.

Kókusz macskámat tegnapelőtt este óta nem láttam. Ami azért gyanús, mert ő a legtorkosabb mind közül, hangosan ordítva követeli a kaját hajnalban, délben és este is, sőt, ha éjjel kimegyünk a fürdőszobába, még akkor is megkockáztat egy halk nyávogást, hátha megszánjuk egy kis plusznasival. Ő a legnagyobb is mind közül, optikailag és súlyra is, lévén hószínű, és 6 kg.
Jókat kacagtunk rajta, amint a kertben, vagy a hegyen találkoztunk vele, mondván milyen jó kis rejtőzködő színe van, legalábbis ő biztos ezt hiszi magáról. Több száz méterről ki lehetett szúrni őt a rikító fehér bundájában, a harsány zöld fűben, vagy a bokrok között.

Jaj Istenem, most látom, hogy múlt időben írok róla...

A kártyám szerint még él, de valahol messzebb van, mint a territóriuma határa, és valami alatt van, sötétben, de egészségesen, vigyáznak rá Felülről.
Tegnap este úgy aludtam el, hogy kértem az Angyalkáit, vigyázzanak rá, akárhol is van.
Tegnap még nem aggódtam, de most már nemhogy aggódom, de nagyon nehezen fojtom vissza a könnyeimet. Reggeli meditációmban próbáltam őt megtalálni, de csak magamat láttam, ahogy kóborlok a hegyen szólongatva őt... aztán láttam lefelé sétálni sértetlenül, égre meredő farokkal, futva felém, na ez már jobban tetszett, ezt tartom meg és ismételgetem a fejemben.

És íme itt a ragaszkodás.

Éreztem, ahogy megfeszül a testem, összeszorítom a fogamat, és AKAROM, hogy előkerüljön, mert fáj a lelkem a hiányától, a hangját hallom, érzem a tenyeremben a finom, meleg, puha vattaszőrét, szeretem belefúrni az arcomat a hasába, szeretem, ahogy rám telepszik, és a nyakamba fúrja a fejét, és hangosan dorombolva lassan elalszik, és én nem mozdulok, hogy nehogy felébredjen, azt is szeretem, hogy folyton ordít az éhségtől, és szeretem, ahogy reggel úgy ébreszt, hogy belebucizik a nedves orrával az arcomba, és nem bírom elviselni az érzést, hogy esetleg ez már nem lesz így többet... és most hiába is mondom, hogy ha nem látom többet, akkor annak így kell lennie, neki ennyi volt velünk, és nekünk ennyi volt vele, még nem akarom megköszönni az elmúlt éveket, amit együtt töltöttünk, még nem akarom temetni, a szorongató érzés akkor is itt van bennem, hogy NEM AKAROM elveszíteni, mert szeretem őt.

Szóval mivel most már a könnyeimen keresztül írom ezeket a sorokat, csak azt akarom kihozni ebből az egészből, hogy teljesen normális emberi dolog a ragaszkodás, csak nem szabad beleragadni.

Amit TUDATOSAN megtehetek annyi, hogy felmegyek a hegyre és körbejárom a territóriumát, hátha meglelem.
Kérem az Angyalaimat, hogy segítsék őt, és vezessék haza.
Látom, amint lefelé szalad a kertben, hallom a hangját, és érzem, ahogy ölembe veszem, és magamhoz szorítom.
Ezzel mentálisan megpróbálok visszanyúlni a múltba, és megváltoztatni a jelent és a jövőt.
Újra átérzem, amint simogatom őt.
Semmi mást nem engedek a fejembe, csak ezeket a képeket.
Nem adok teret az aggodalomnak, nem akarok rémeket látni.
Érzem, ahogy itt van velem, és jól vagyok ettől.
Ezzel már enyhül is a félelem, és a gyomorszorító aggódás, mert mélyen hiszem, hogy így lesz.
Ha mégsem, azt is kibírom, megtapasztaltam milyen elengedni szeretett állataimat, volt belőlük jó néhány az elmúlt években.
De ahogy telik az idő ezekkel a gondolatokkal a fejemben, és mire már biztosan nem jön haza, addigra megszokom és elfogadom a hiányát.
Kegyetlen? Nem. Önvédelem. És elengedés.