Halál

Halottak Napjához közeledünk, gyakrabban eszünkbe jutnak eltávozott szeretteink.

Mindegy, hogy hiszel a túlvilágban, vagy sem, attól az még létezik, ha többségünk nem is képes érzékelni az ott élőket. Szándékosan használtam az "élő" szót.
A haláltól való félelem indokolatlan, mert az életnek sosincs vége.
A halálnak nem az élet az ellentétpárja, hanem a születés. A születéssel belépünk ezen életszakaszunkba, amit földi emberként élünk, a halállal pedig eltávozunk a földi létből, és másik életszakaszt élünk, máshol.
Hogy hová kerülsz, miután az utolsó légvételed elszáll, csak rajtad múlik. Ha van elképzelésed a túlvilágról, akkor oda, ha nincs, akkor oda.
Tehát ezt is, mint mindent, te magad teremted magadnak.

Sok emberrel beszéltem, akik évek óta eltávozott szeretteiket nem tudják elengedni.
Mesterem szerint a halottat maximum egy napig kellene siratni, aztán elengedni. Azzal, hogy hónapokig, évekig siratjuk őket, beszélünk hozzájuk, kérleljük őket, a legnagyobb ellenségeikké leszünk. Olyan, mintha egy erős lánccal kötnénk magunkhoz, a földi léthez őket, erős ragaszkodásunkkal.
Számukra a halál pillanatában megszűnt a félelem. Lelkük megkönnyebbült, amint elhagyta a teherré vált, súlyos és szűk, korlátozott testet, és legelőször elhunyt szeretteikkel találkoztak. Ez gyakran megtörténik még a halál beállta előtt, hozzátartozók beszámolnak arról, hogy a tiszta tudatú haldokló elmondta: látja már nem élő párját, szüleit, testvéreit, vagy bárkit, akit szeretett.
Akik visszajöttek a halálból egyöntetűen arról számolnak be, hogy hihetetlen megkönnyebbülés, béke, és szeretet járta át őket, és nagyon nem akaródzott visszabújni a testükbe, sőt nem is értették, hogyan fértek el benne.
Meditációban átélhető ez az állapot egyébként, ha a testetlenséget képes vagy megélni, tényleg fantasztikus kiterjedtség-érzés lesz úrrá az emberen. Amikor az ember kilép tehát a testéből, mindent lát, hall, érzékel a környezetében, ezért jó, ha szerettei körében tud eltávozni.
Hamarosan jönnek a segítői, akik megértetik vele, hogy hol van, és merre tovább.
De a szabad akarat itt is működik, tehát ha úgy dönt nem akar elmenni, mert úgy érzi elintézetlen dolgot hagyott maga után, vagy képtelen elfogadni valamiért a halálát, maradhat.
Maradni kényszerül akkor is, ha az élők idekötik.

Sajnos manapság nagyon sokan vannak körülöttünk akik itt rekedtek. Közrejátszik ebben a hitetlenség, azaz, hogy sokuknak életében nem volt elképzelése arról, mi vár rá a túloldalon.
Bizonyos vallásoknak köszönhetően menny és pokol a két lehetőség, pedig nem.
Persze, ha poklot teremtesz magadnak, vélt, vagy valós bűneid miatt, akkor azt fogod megtapasztalni.
Idén nyáron tündér-főnökasszonyom tanított nekünk egy meditációt.
Utólag derült ki, hogy halál-meditáció volt. A lényege az, hogy átéld azt a pillanatot, amikor átmész. Hogy min, és hová, és közben hogyan érzed magad, ez egyedi, mindannyian mást tapasztaltunk. Én egy puha, áttetsző, rugalmas, átjárható függönyszerűségen jöttem-mentem oda vissza, és ugyanaz volt a függöny előtt, mint mögötte: zöldellő rét, virágok, napfény, pillangók, melegség, nyugalom, béke. Oda-vissza suhantam, élveztem, ahogy a függöny lágyan simogatja a testemet.
Vezetőnk nevetve mondta: íme az oda-vissza járó szellemünk!

Nincs tehát mitől félnünk, de ami most a legfontosabb, ha még eddig nem tettük, itt az alkalom, az ezeréves kódolt időponttal: Halottak Napján engedjük el aki már eltávozott köreinkből.
Gyújtsunk egy-egy gyertyát minden szerettünkért. Beszéljünk hozzájuk, köszönjük meg nekik, amit kaptunk tőlük, általuk, bocsássuk meg nekik, ha bántottak minket életünkben, vagy kérjünk mi bocsánatot tőlük, ha erre földi életükben nem volt alkalmunk.
Mondjunk el egy imát, kérve ezzel a segítőiket, hogy mutassák meg az utat nekik a továbbjutás felé.
Engedjük el őket, vágjuk el a szálat, ami még hozzánk köti őket.
Ha eljön az idő, úgyis találkozunk velük, mert minél több embert szeretünk, annál többen fognak majd várni odaát.
Teremts magadnak szép túlvilágot, tudd, hogy mind ott lesznek ők, akiket szeretsz, de már nem lehetnek veled itt.
Ne sirasd őket, inkább örülj, hogy ők már megtapasztalták az örömet, a békét, a boldogságot, rád pedig ugyanez vár, amint eljön majd a te időd.