Mária Magdolna írásai

Az utóbbi időben már nem is kapkodom a fejem, túlnőve ezen, csak figyelek, és néha felugrik a szemöldököm a fejem tetejéig. Tudom én, hogy mi van, meg milyen energiák működnek, érzem, és tapasztalom mind ébrenlétemben, mind álmaimban, hogy VALAMI TÖRTÉNIK, de más az, ha az ember lánya magán tapasztalja meg, és más, ha napi szinten szembejönnek vele Ébredezők. Például azt is tapasztalom, hogy mennyire figyelni kell a gondolataimra, mert a teremtés folyamata elképesztően begyorsult. Kigondolod, és puff máris ott van. Nem úgy értem, hogy kocsit akarok, és mire kimegyek a ház előtt áll, nem, de ez is csak azért nem, mert nem hiszem el, hogy megtörténhet. Ami csak úgy felbukkan a fejemben, hogy de jó volna, ha felhívna, idejönne, szólna, látnám, megtenné, elérném, satöbbi, aztán tovább eszembe sem jut, az biza úgy lészen, de igen gyorsan. És nem csak pozitív dolgokról beszélek, hanem a kis gonoszkodásokról is. Szóval fokozottan kell figyelni a gondolatokra, mert azt kapom, amit kérek. A ros

Egy barátném jó múltkorában azt írta: arra jött rá az írásaimat olvasva, hogy ő inkább nem is akar tudatos lenni, mert ez folyamatos agyalással jár, ami túlságosan munkás dolog. (Bocs, Drágám, tudom, hogy nem pontosan ezt írtad, de a lényege ez volt, ugye?) Elsőre picit elkenődtem, ha ez jön át az írásaimból, akkor valamit nagyon nem jól csinálok. Később rájöttem, hogy nem kell nekem azon (sem) problémázni, hogy kinek mi megy át a gondolataimból, mert ezen nem tudok változtatni, és nem is kell. Az a fontos, hogy én jól érezzem magam attól, hogy írok, a többi nem számít. Márpedig jól érzem magam az írástól, ez kétségtelen. Az csak hab a tortán, ha ezzel netán segítek másnak, egy pohár friss vizet nyújtva a fáradt úton járónak, vagy kulcsot a kezébe egy zárt ajtóhoz, vagy kinyitok egy másik ablakot, ne csak mindig ugyanazon bámuljon kifelé... Ám gyakran elgondolkodom azon, hogyan is lehetne a lehető legjobban, legérthetőbben megfogalmazni a TUDATOSSÁG lényegét. Ma rájöttem. A TUDATOSSÁG

Nem voltam ám én sem mindig ilyen, á, dehogy. Manapság is megkapom néha régi ismerőseim némelyikétől: "nem voltál te mindig ilyen".... és érdekes módon rosszallóan... mintha a jó irányba való haladás, a fejlődés, vagy egyáltalán bárminemű jó irányú fejlődés, ami kimozdulást jelent a szokványos dágványból, rossz dolog volna. Szóval nem voltam én sem mindig ilyen. Bennem is tombolt a harag, a düh, a bosszúvágy, voltam én is irigy, féltékeny, kötekedő, konok, sértődékeny, megbántott, szenvedélyes jó és rossz értelemben egyaránt, gyártottam meggyőződéseket, amelyekbe burkolózva azt hittem, attól vagyok ÉN, hogy véleményem van mindenről. Mindenben nagyon vettem részt, minden érzelmemet nagyon éltem meg, vagy csináltam valamit, vagy nem. Vagy szerettem, vagy gyűlöltem, vagy éltem, vagy halni vágytam. Próbáltam fejben megoldani dolgokat, azaz gondolkodtam napestig, puffogtam a múltbeli eseményeken, képtelen voltam megbocsátani vélt vagy valós sérelmeket, rágódtam, aggodalmaskodtam a

Rendszeresen figyelem a facebook oldalamat, főleg az állatvédelemmel kapcsolatos bejegyzések miatt. Egyre több állatot, főként kutyákat dobnak ki emberek. Egy ismerősöm felvállalta, hogy segít terjeszteni a hírét ezen állatoknak, én is megosztom, és remélem még sokan teszünk ugyanígy, növelve a gazdához jutás esélyét. Szomoromat nem is az okozza, hogy mennyi gazdátlan, bántalmazott állat van, sokkal inkább az, amilyen kommenteket olvashatunk. Elképesztő méreteket ölt az emberi bosszúvágy, a harag, az átkozódás, a gyűlölködés. Fröcsög a düh némelyekből, ami érthető, és teljesen természetes emberi tulajdonság, egy a baj, hogy ezt világgá is kiabálják. Mindenkinek felmegy a pumpa, ha bántalmazott állatokat lát, hall, vagy olvas róluk, és tényleg nagy önuralom kell hozzá, hogy fordítsunk a keréken, és ne akarjuk mindjárt elevenen, lass tűzön megsütögetni, keresztre feszíteni, megmérgezni, kibelezni, halálra éheztetni, ütni-vágni embertársunkat, aki képes volt hasonló szörnyeket művelni a v

Egy ismerősöm így fogalmazott: úgy érzi Égen, Földön dúl a háború, nem csak itt, de Fent is harcol a jó a rosszal. Én azt hiszem, hogy a káosz pedig csak bennünk van. Az emberi fejekben, a tudatban, a tudattalanban. Mi, emberek teremtettük meg a Gonosz, a Bűn, a Sátán, a Pokol fogalmát, egészen pontosan egyes vallások, hogy legyen kire kenni ha hibázunk, ha vétünk az isteni törvények ellen, ha belesüppedünk az emberi gyarlóság mocsarába. Jó kis bűntudatot lehet ezzel kelteni, ami aztán végleg szétrágja az ember lelkét, és pusztulásba taszítja. Az emberi psziché tűrőképessége a végső határához ért immár. Kaptam egy e-mailt, amelyben pontokba szedve foglalja össze doktor valaki, hogy gyakorlatilag bármit érezhetünk, tapasztalhatunk magunkon és magunk körül, nem baj, elmúlik, ez a "fénytest emelkedése", "mutációs fájdalmak". Merthogy ezt a világot éljük most, leegyszerűsítve: aki hagyja magán átfolyni a változások energiáját, annak van esélye túlélni, aki ellenáll, az

Nagyon jó megfogalmazást hallottam néhány nappal ezelőtt, amely tökéletesen leképezi, mi a különbség a spirituális ember és a drogos között. A helyzet ugyanis az, hogy mindkét típus ugyanoda akar eljutni. A földi létben elérhető, lehető legmagasabb szellemi síkokra. Bár a kocsmákban, vagy a drogtanyákon nem így fogalmazódik meg, inkább menekülés a valóság elől a címe, de a lényeg ugyanaz: megtalálni a nyugalmat, a feszültségmentességet, az elfogadást, az örömet, a szeretetet. (Csak figyeld meg, mennyire tudnak "szeretni" mindenkit a részeg emberek, mennyivel oldottabbak, mosolygósabbak, nyitottabbak, nem beszélve arról, mennyire megokosodnak...) A mese a következőképpen szól: van egy torony, abban egy csigalépcső. Ezen baktat felfelé a spirituális ember. Ahogy halad egyre feljebb, mindig kivesz egy téglát a falból, és pakolja bele a hátizsákjába. Egyre nehezebben halad, egyre magasabbra ér, de ezzel együtt egyre súlyosabb a teher, amit cipel. Végre felér a torony tetejére, ki

Olyan bolygóállás vette kezdetét az égen 2011. áprilisában, ami több, mint százötven év óta nem volt tapasztalható, így tehát a mai kor emberére tett hatásáról nem tudunk semmit. A Neptunusz kb. tizennégy évig tartózkodik egy jegyben, utoljára tehát az ezernyolcszázas évek közepén volt a Halakban. A Neptunusz bolygóhoz a káoszt, a csalárdságot, a becsapásokat, az illúziókat, a drogot, alkoholt, minden bódulatot, ködösséget, de az alkalmazkodó-, és áldozatkészséget, az érzelmességet, az álmokat, a megváltást, feloldódást, és érzékek feletti érzékelést is társítjuk. Ő a Vénusz magasabb oktávja, az egyetemes szeretet jelölője. Lévén, hogy a Halakban a Neptunusz uralomban van, így bízvást mondhatom, hogy alapvetően a jó analógiái kerülnek előtérbe. Nekem legalábbis tuti, mert én már megadtam neki, amit megkövetelt: lévén születési képletemben az Ascendensemen áll a Neptunusz bolygó, ráadásul még a Holdtól is kap egy kvadrátot, hát velem megtapasztaltatta életem első negyven évében a zavart

Spirituális ébredésem kezdetétől hallom úton-útfélen a "nem azonosulás" fontosságát. Én is, mint mindenki más, elég nehezen értettem ezt meg, hiszen gyerekkorunktól fogva azt halljuk: testem, játékom, autóm, lakásom, szüleim, gyerekem, tulajdonom, minden az enyém. Mire felnő az ember, kialakul benne, hogy mindezekkel együtt valaki, magyarán, ha a bármit is ezek közül elveszít, mintha a fél lábát, karját veszítené el, már nem számít egésznek. Vannak, akiknél odáig fajul ez az azonosulás, hogy saját gyerekeikről beszélvén úgy szólnak: iskolába járunk, betegek vagyunk, kihúzták a fogunkat, szakkörre járunk, és a többi, egyik ilyen ismerősömnek rendszeresen visszakérdezek: tényleg? Az egész család beteg? Mindenkinek kihúzták a fogát? Egyszerre? Te is jársz szakkörre a gyerekeiddel? Még csak meg sem hallja, csak beszél tovább többes szám első személyben...Nővérem anyja például gyerekeiként emlegeti nővérem gyerekeit, pedig lánya következetesen, immáron huszonéve, minden alkalommal

Egy ideje elmélkedem azon, hogyan engedjem el, ami már a múlt tulajdonában van, én meg még mindig szorongatom, bár folyamatosan érzem, hónapok óta, ahogy egyre gyengül a szorításom, erőtlenül csúszik ki a kezeim közül. Néha, oldottabb állapotomban hopp, csak úgy hagytam kicsusszanni, még dobtam is rajta egyet, minél messzebb kerüljön tőlem, aztán szürke, esős, hűvös, nyirkos napokon szaladtam, hogy ismét megragadjam, szorongassam, magamhoz öleljem, és Gollan megszólalt bennem: enyém vagy, még mindig az enyém, nem tudlak elengedni, a Drágaságom vagy... fájdalom-, sírás-, düh-, keserűség-démonok jártak táncot a lelkemben, s hogy megszabaduljak tőlük sírtam, csak sírtam, könnyeimen keresztül szültem ki a dögöket magamból. Aztán lassanként ráeszméltem, hogy biza' még messze nem vagyok olyan szinten, hogy egyedül túl legyek a halál, az elmúlás feldolgozásán, illetve persze, egyedül kell megtennem, hiszen ezt más nem teheti helyettem, de látnom kell még utoljára a halottamat, hogy elhigg

Nem akarok a plagizálás bűnébe esni, ezért meg kell említenem, hogy az alant következő gondolataimat Berente Ági Angyalok között című könyve ihlette. De nem csak a plágium miatt, egyébként is említeném Berente Ágit, mert nagyon szeretem őt, személyes ismeretség nélkül is. A könyvein át ismertem meg Őt, szellemisége, amely az írásain átjön, gyakorlatilag egy az egyben megegyezik az enyémmel, nem nagyon találtam még olyan mondatot a könyveiben, amellyel ne tudnék százszázalékosan egyetérteni, és ez nem fordul elő túl gyakran, tán egy kezemen meg tudom számolni hány spirituális tanító van, akivel ennyire hasonlóan gondolkodnánk. Japán kapcsán sok marhaság kering az interneten, többek között tegnap kaptam egy e-mailt, amelynek címe valami olyasmi - nem jegyeztem meg, és már kitöröltem -, hogy a japán katasztrófa Isten büntetése? Egyrészről azt taglalja, hogy mely bűnöket követett el Japán az emberiség ellen ezidáig, másrészről azt, hogy azon népek, országok, amelyeket hasonló természeti ka

Nem vesztem el, és nincs is különösebb oka a hallgatásnak, mint inkább lelki rendrakás zajlik, szokás szerint. Úgy látszik, ez egy végtelen történet a tanulás útján. Néhányan már noszogattak, miért nem írok. Nem azért, mert nincs miről. Megint egyfajta átalakulás folyik, értékrendbeli. Stabilnak hitt oszlopok billentek meg, sőt dőltek le, újak épülnek, de már nem lebetonozva, hanem mozgathatóan kivitelezve, hogy ne legyen olyan fájdalmas, és munkás az újraépítés, sőt ne is legyen újjáépítés, inkább csak átrendezés, ha szükséges. Változik a világ, rohamosan, számomra alig követhetően, gyakran dőlök hátra a csónakomban, és nézegetem a felettem elvonuló felhőket, mintha tényleg arra felé terelgetnének, hogy nem kell nekem mindent annyira kézben tartanom. Elég kilövellni a vágyrakétát, aztán várni: amire tényleg szükségem van, úgyis megkapom. Legyen ez barátság, munka, pénz, de napi apróságok: ruha, cipő, parfüm, segítség a ház körül, akármi. Amint elkezdek véletlenül görcsölni, akarni, má

Buddhista filozófiával szembeni érdeklődésem elején gyakran találkoztam az egyhegyűség fogalmával. Eleinte lövésem se volt, mit is jelent ez, aztán később azt hittem megértem, majd volt, hogy már úgy éreztem el is értem ezt az állapotot, holott csak olykor-olykor bepillantást nyertem eme létformába. Nem véletlen a "létforma" szó használata, mert a ma emberének, legalábbis ezen a féltekén, igencsak idegenül hangzik ez a kifejezés, és olyan, mintha valóban egy másik létformáról beszélnénk, amit csak a tibeti hegyek kolostorainak falai között lehet megtapasztalni. Eleink még nem is oly rég, szerintem anélkül bírtak e formátumban létezni, hogy tudták volna mit is művelnek az elméjükkel, tudatukkal. Sajnos nem jártam még Erdélyben, de a székely viccekből azt a következtetést vonom le, hogy a Havasokban megbúvó falvak öreg bácsikái birtokolják eme képességet. Igaza lehet Csöpel Lámának, aki azt tanítja, hogy a buddhizmust eleink mentették át anno, de ebbe most nem megyek bele bőveb

Az alábbi írást ma reggel kaptam e-mailben, egy barátnőmtől. Nem tudom ki írta, és honnan ered, de minden szavával egyetértek, ezért közzéteszem. Egyetlen apró változtatást sem eszközöltem rajta, nem is szükséges. "Kb. 100 évvel ezelőtt Albert Einstein hosszú órákig tartó munka után > hátra dőlt székében és teljesen magába roskadt: Atyaúristen!!!! > Hogyan fogom én ezt elmagyarázni az embereknek? > A gondolatok lázasan rohangáltak a fejében, de sehogyan sem tudta > megérteni, amire rájött. Olyasmire jött rá, amiről tudta, hogy igaz, > de felfogni még neki is nehezére esett. > > Visszaemlékezett gyermekkorára, amikor is a legnagyobb élménye az > volt, amikor apja megmutatta neki, hogyan működik az iránytű. Azonnal > elkápráztatta, hogy létezik egy ERŐ, ami láthatatlanul is képes hatni > a tűre. Azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a világ nem csak > az, amit a szemünkkel látunk. > Most pedig rájött valamire, amiről elképzelni sem tudta hog

Fejbekólintásként ért a hír a múlt hét végén, hogy nincs szabad akarat. Eddig vidáman ellubickoltam a saját döntéseim nagyszerűségében, olykor persze az is előfordult, hogy ezt akartam elhitetni magammal, mármint, hogy jónak neveztem bizonyos döntéseimet, mondván, most már úgyis mindegy, így döntöttem, azt eszem, amit főztem, meg ilyen okosságok. Azt mindig éreztem, hogy nem véletlenül hozok olyan döntéseket, amilyeneket, azt is megtapasztaltam, hogy ha más hozott helyettem döntést, annak nagyon megittam a levét. Abban is biztos voltam, főleg, mióta TUDATOSABBÁ lettem, hogy pont úgy kellett döntenem, ahogy, máskülönben nem lehetnék ott, ahol vagyok. Csak arról is meg voltam győződve - pedig ugyebár nem szabad meggyőződéseket gyártani, mert azzal menten szemellenzőt rántunk magunk elé -, hogy Istenke szabad akaratot adott nekünk, és ezzel élve, a földi létünket ugyanúgy élhetjük építő módon is, mint romboló módon. Azaz te döntöd el, hogy lefelé mész, vagy felfelé. No, ez nem így van. Tí

Mostanában belemélyedtem az asztrológia és családfelállítás összefüggéseibe. A családfelállítás Bert Hellinger, német pszichológus nevéhez fűződik, ő fedezte fel ezt a pszichoterápiás módszert, melynek segítségével felszínre kerülnek olyan problémák közeli és távolabbi családunkban, amelyek kihatással vannak életünkre, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Nagyon leegyszerűsítve ennyi, mindenesetre ha nem tudod mi a franc bajod van anyáddal, apáddal, testvéreddel, magaddal, gyerekeddel, párkapcsolataiddal, miért ismételgeted ugyanazokat a történeteket az életedben, csak esetleg más-más szereplőkkel, vagy úgy összességében megrekedettnek érzed magad, és nem tudod hogyan tovább, akkor irány a családfelállítás. A sok módszer közül véleményem szerint ez ér a legtöbbet, leghatásosabban, legjobban szembesít igen rövid idő alatt a múltadban és a családodban gyökerező problémákkal. Hogy mit kezdesz azzal, amit megtudtál, innentől a te dolgod, vagy más módszerekkel folytatod a terápiázást, vag