Depresszió
Három évig voltam mély depresszióban.
Bár, ha visszapörgetem életem filmjét, azt hiszem már tinédzser koromban kezdődött. Akkoriban még nem volt ennyire divatos a depresszió, mint manapság, ezért fogalmam sem volt, mi bajom van. Miért egyszer fent, egyszer lent, miért váltakoznak bennem dührohamok sírással, önsajnálattal, miért érzem totál céltalannak, értelmetlennek az életemet, miért nem sikerül semmi, és főleg miért nem vagyok szerethető. Miért sötét és szürke minden, miért nincsenek színek. Csak megéltem, és amikor éppen fent voltam, már azon rettegtem, mikor jön majd az újabb mélypont. Az elkövetkező években sokan szerettek, én mégsem tudtam elhinni, hogy szerethető vagyok, ezért, amikor jött a hullámvölgy, egyik pillanatról a másikra befejeztem egy kapcsolatot, mert úgy gondoltam kizárt dolog, hogy szeressen, valami egészen más motiválja velem kapcsolatban, valami egyéb érdek. Ma már tudom, hogy ez az a fajta depresszió volt, ami önértékelési zavarból eredt. Hogy miért alakult ki, erre most nem térnék ki, elég annyi, hogy családom nem igazán volt a helyzet magaslatán, ami a gyermekre való odafigyelést, önbizalom erősítést, egészséges önértékelés kialakítását illeti.
Sőt.
Nem vádolom őket, annyit adtak, amennyit az akkor énjüknek megfelelően képesek voltak adni egy nem kívánt gyermeknek, aki én voltam.
A mély-pokol akkor jött el, amikor elváltam a lányom apjától.
A saját döntésem lelki következményeinek súlya alatt összeroppantam.
Amikor tudatosult bennem, hogy mi történik velem, és ha nem csinálok valamit, akár a halálba is szenvedtethetem magam, én is, mint az átlagember, orvoshoz fordultam. Meghallgatott, majd gyógyszereket írt fel, antidepresszánsokat, valamint epilepsziás betegeknek való nyugtatót. Ettől aztán klassz mindenmindegy-állapotba kerültem.
És elkezdődött a végeláthatatlan, kilátástalan küzdelem. Három éven át egyik gyógyszert szedették velem a másikig, a létező összes mellékhatásukat végigélvezhettem: szőrösödés, hízás, pattanások, vizesedés, göndör hajam kiegyenesedett, megritkult.
Most már tudom, hogy minden létező módon próbálták a Fentiek tudtomra adni, hogy nem jó irányt vettem. Borzasztóan sajnáltam magam és dühös voltam, hogy nincs segítség. Én már mindig így maradok, rajtam már a gyógyszer sem segít, Isten is ellenem van. Életem a legnagyobb jóindulattal sem volt élhetőnek nevezhető, reggel nem bírtam felkelni, estére kicsit jobban lettem, de akkor meg elaludni nem tudtam, vagy ha igen, hajnali háromkor felébredtem, és rettenetes gondolatok jártak a fejemben. (A hajnali három óra egyébként a Sátán órája: délután három Jézus kereszthalála, ezért a hajnali a Sátáné.)
Kívántam a halált.
Ezt csak az tudja megérteni, aki benne volt: utálod magad, amiért ilyen vagy, lelkifuród van a környezeted miatt, mert tudod, hogy az ő életüket is megkeseríted, érzed a szánalmukat, de ettől még rosszabbul érzed magad, látod rajtuk, hogy terhes nekik a szenvedésed, és csak bőgsz, bőgsz, bőgsz...
Ha tehát sikeresen belelovaltad magad a depresszióba önváddal, önsajnálattal, vagy mások sajnálatával, gyakorlatilag bevallod, hogy semmire sem tartod magad.
Gyengének, elesettnek, támaszra szoruló, döntésképtelen, szeretetlen ember vagy saját szemedben.
Nem is érted mit keresel a világban, és mivel egy depressziós mindig kívülről várja a megváltást, bevallod, hogy képtelen vagy arra, hogy a saját életedet irányítsd. Elfogadtatod magaddal, hogy vagy azért vagy a világon, hogy másnak szolgálj, vagy azért, hogy fogja valaki a kezedet, legyen támaszod, ne légy egyedül, stb., stb.
Félsz a világtól.
Annak minden megnyilvánulási formájától.
Gondolj bele, micsoda képtelenség ez.
Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy idepottyantál tök értelmetlenül, céltalanul?
A depressziót, ugyanúgy, mint minden mást, saját magának gyártja az ember.
Önváddal, amikor mindenért, vélt, vagy valós kudarcért önmagát okolja.
Az a kényszerképzete van, hogy tökéletesnek kell lennie: tökéletes anyának, apának, szeretőnek, a munkahelyén száz százalékosnak, stb.
Az önsajnálat szintúgy öngerjesztési folyamat, mint az önvád, azaz túlértékelünk bizonyos dolgokat, amiknek pedig a világon semmi jelentőségük nincs valójában.
Manapság erre jó példa a laposodó pénztárca, na ettől tudnak az emberek a legjobban depresszióba esni. Meg a miért van a másiknak még mindig, amikor nekem már nincs. A szomorú dolgokat katasztrófaként éljük meg. Az életet csalódások végeláthatatlan folyamának, holott a csalódás nem más, mint a másokról, vagy dolgokról alkotott téveszméink.
Van még egy, manapság igen elterjedt depitípus: a mások problémái miatti sajnálkozáson képesek egyesek odáig elmenni, hogy végül depresszióba esnek. Azt hiszik, kutya kötelességük szorongani a világon szenvedő éhező milliók miatt, a kitaszított állatok miatt, a sok-sok szenvedés miatt, ami a Földön van. Hogyan is élhetnének örömben, boldogságban, amikor más sz...rul van?! Az együttérzés nemes érzés és szükséges dolog, de értelmetlen, káros, és hatástalan is, ha betegre aggódod magad más emberek gondjai miatt. Aggódás helyett tegyük meg, ami tőlünk telik, hasznosabb, mintha magunk is beállnánk a sorba.
Végezetül leírom, amit Mesteremtől olvastam: "kimászol a depresszióból akkor is, ha semmit se teszel ellene. Úgyhogy ne ess kétségbe, ha kétségbe esel. Az ember gyakorlatilag egész életében lehet szégyenlős, határtalan és izgulós, megbántott, megkeseredett, gyűlölködő és dühös. De ha rátör a depresszió, egyvalamire biztosan számíthat: akár szed ellene gyógyszert, akár nem, ki fog mászni belőle, és ha rá se hederít a depresszióra, akkor is véget ér. Bármilyen kétségbeesetten és nyomorultul érzed is magadat alkalomadtán, próbáld eszedbe idézni, hogy egy szép napon a múlté lesz az egész. És nem kell öngyilkosnak lenned ahhoz, hogy véget érjen ez a nyomorúság, csak légy egy kicsit türelmes!"
Azért másoltam ezt ide teljességében, mert magam is így értem a végére anno.
Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, ez van, elfogadom magam ilyennek, megpróbálom élvezni azokat a napokat, amikor csak középsz..rul vagyok, a többi meg olyan lesz, amilyen.
És ekkor szálltam be a felfelé ívelő spirálba.
Amikor hátradőltem a csónakban, és elengedtem az evezőket.
Ma már tudom, hogy nem tartanék itt, ahol ma vagyok, ha nem éltem volna meg a poklot.
Mert a világon mindennek értelme van, ami történik velünk.
Még a legmélyebb depressziónak is.
Bár, ha visszapörgetem életem filmjét, azt hiszem már tinédzser koromban kezdődött. Akkoriban még nem volt ennyire divatos a depresszió, mint manapság, ezért fogalmam sem volt, mi bajom van. Miért egyszer fent, egyszer lent, miért váltakoznak bennem dührohamok sírással, önsajnálattal, miért érzem totál céltalannak, értelmetlennek az életemet, miért nem sikerül semmi, és főleg miért nem vagyok szerethető. Miért sötét és szürke minden, miért nincsenek színek. Csak megéltem, és amikor éppen fent voltam, már azon rettegtem, mikor jön majd az újabb mélypont. Az elkövetkező években sokan szerettek, én mégsem tudtam elhinni, hogy szerethető vagyok, ezért, amikor jött a hullámvölgy, egyik pillanatról a másikra befejeztem egy kapcsolatot, mert úgy gondoltam kizárt dolog, hogy szeressen, valami egészen más motiválja velem kapcsolatban, valami egyéb érdek. Ma már tudom, hogy ez az a fajta depresszió volt, ami önértékelési zavarból eredt. Hogy miért alakult ki, erre most nem térnék ki, elég annyi, hogy családom nem igazán volt a helyzet magaslatán, ami a gyermekre való odafigyelést, önbizalom erősítést, egészséges önértékelés kialakítását illeti.
Sőt.
Nem vádolom őket, annyit adtak, amennyit az akkor énjüknek megfelelően képesek voltak adni egy nem kívánt gyermeknek, aki én voltam.
A mély-pokol akkor jött el, amikor elváltam a lányom apjától.
A saját döntésem lelki következményeinek súlya alatt összeroppantam.
Amikor tudatosult bennem, hogy mi történik velem, és ha nem csinálok valamit, akár a halálba is szenvedtethetem magam, én is, mint az átlagember, orvoshoz fordultam. Meghallgatott, majd gyógyszereket írt fel, antidepresszánsokat, valamint epilepsziás betegeknek való nyugtatót. Ettől aztán klassz mindenmindegy-állapotba kerültem.
És elkezdődött a végeláthatatlan, kilátástalan küzdelem. Három éven át egyik gyógyszert szedették velem a másikig, a létező összes mellékhatásukat végigélvezhettem: szőrösödés, hízás, pattanások, vizesedés, göndör hajam kiegyenesedett, megritkult.
Most már tudom, hogy minden létező módon próbálták a Fentiek tudtomra adni, hogy nem jó irányt vettem. Borzasztóan sajnáltam magam és dühös voltam, hogy nincs segítség. Én már mindig így maradok, rajtam már a gyógyszer sem segít, Isten is ellenem van. Életem a legnagyobb jóindulattal sem volt élhetőnek nevezhető, reggel nem bírtam felkelni, estére kicsit jobban lettem, de akkor meg elaludni nem tudtam, vagy ha igen, hajnali háromkor felébredtem, és rettenetes gondolatok jártak a fejemben. (A hajnali három óra egyébként a Sátán órája: délután három Jézus kereszthalála, ezért a hajnali a Sátáné.)
Kívántam a halált.
Ezt csak az tudja megérteni, aki benne volt: utálod magad, amiért ilyen vagy, lelkifuród van a környezeted miatt, mert tudod, hogy az ő életüket is megkeseríted, érzed a szánalmukat, de ettől még rosszabbul érzed magad, látod rajtuk, hogy terhes nekik a szenvedésed, és csak bőgsz, bőgsz, bőgsz...
Ha tehát sikeresen belelovaltad magad a depresszióba önváddal, önsajnálattal, vagy mások sajnálatával, gyakorlatilag bevallod, hogy semmire sem tartod magad.
Gyengének, elesettnek, támaszra szoruló, döntésképtelen, szeretetlen ember vagy saját szemedben.
Nem is érted mit keresel a világban, és mivel egy depressziós mindig kívülről várja a megváltást, bevallod, hogy képtelen vagy arra, hogy a saját életedet irányítsd. Elfogadtatod magaddal, hogy vagy azért vagy a világon, hogy másnak szolgálj, vagy azért, hogy fogja valaki a kezedet, legyen támaszod, ne légy egyedül, stb., stb.
Félsz a világtól.
Annak minden megnyilvánulási formájától.
Gondolj bele, micsoda képtelenség ez.
Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy idepottyantál tök értelmetlenül, céltalanul?
A depressziót, ugyanúgy, mint minden mást, saját magának gyártja az ember.
Önváddal, amikor mindenért, vélt, vagy valós kudarcért önmagát okolja.
Az a kényszerképzete van, hogy tökéletesnek kell lennie: tökéletes anyának, apának, szeretőnek, a munkahelyén száz százalékosnak, stb.
Az önsajnálat szintúgy öngerjesztési folyamat, mint az önvád, azaz túlértékelünk bizonyos dolgokat, amiknek pedig a világon semmi jelentőségük nincs valójában.
Manapság erre jó példa a laposodó pénztárca, na ettől tudnak az emberek a legjobban depresszióba esni. Meg a miért van a másiknak még mindig, amikor nekem már nincs. A szomorú dolgokat katasztrófaként éljük meg. Az életet csalódások végeláthatatlan folyamának, holott a csalódás nem más, mint a másokról, vagy dolgokról alkotott téveszméink.
Van még egy, manapság igen elterjedt depitípus: a mások problémái miatti sajnálkozáson képesek egyesek odáig elmenni, hogy végül depresszióba esnek. Azt hiszik, kutya kötelességük szorongani a világon szenvedő éhező milliók miatt, a kitaszított állatok miatt, a sok-sok szenvedés miatt, ami a Földön van. Hogyan is élhetnének örömben, boldogságban, amikor más sz...rul van?! Az együttérzés nemes érzés és szükséges dolog, de értelmetlen, káros, és hatástalan is, ha betegre aggódod magad más emberek gondjai miatt. Aggódás helyett tegyük meg, ami tőlünk telik, hasznosabb, mintha magunk is beállnánk a sorba.
Végezetül leírom, amit Mesteremtől olvastam: "kimászol a depresszióból akkor is, ha semmit se teszel ellene. Úgyhogy ne ess kétségbe, ha kétségbe esel. Az ember gyakorlatilag egész életében lehet szégyenlős, határtalan és izgulós, megbántott, megkeseredett, gyűlölködő és dühös. De ha rátör a depresszió, egyvalamire biztosan számíthat: akár szed ellene gyógyszert, akár nem, ki fog mászni belőle, és ha rá se hederít a depresszióra, akkor is véget ér. Bármilyen kétségbeesetten és nyomorultul érzed is magadat alkalomadtán, próbáld eszedbe idézni, hogy egy szép napon a múlté lesz az egész. És nem kell öngyilkosnak lenned ahhoz, hogy véget érjen ez a nyomorúság, csak légy egy kicsit türelmes!"
Azért másoltam ezt ide teljességében, mert magam is így értem a végére anno.
Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, ez van, elfogadom magam ilyennek, megpróbálom élvezni azokat a napokat, amikor csak középsz..rul vagyok, a többi meg olyan lesz, amilyen.
És ekkor szálltam be a felfelé ívelő spirálba.
Amikor hátradőltem a csónakban, és elengedtem az evezőket.
Ma már tudom, hogy nem tartanék itt, ahol ma vagyok, ha nem éltem volna meg a poklot.
Mert a világon mindennek értelme van, ami történik velünk.
Még a legmélyebb depressziónak is.
Erről lehet valahol olvasni? Van erről valami írásos anyag? Mármint, hogy a hajnal 3 óra a Sátán órája...
VálaszTörlésÉn nem tudom, hogy taglalják-e ezt bővebben bárhol is... :) miért is kéne? Én annyit tudok, hogy sokan halnak meg hajnali 3 óra körül, a rosszul alvók többsége ilyenkor ébred fel, úgyhogy ebből arra következtetek, hogy ilyenkor a legerősebbek a negatív energiák és hatnak arra, aki védtelenebb pl. depresszió, vagy alkoholos befolyásoltság miatt. Egyébként ebben az időpontban méregtelenít a máj is. Próbálj a neten utánakutakodni.
VálaszTörlésolvaslak, s néha nem értek egyet, s azt gondolom, hogy
VálaszTörlésigen DE...az én esetem más.
és akkor eszembe jut
nincs DE :)
Én most úgy érzem véletlenül pottyantam ide a Földre, s semmi keresnivalóm nincs itt.
Nem is az a cél, hogy egyetérts. Inkább az, hogy elmélkedj az olvasottakon. Minden ember egyedi utat jár be, ezért érezheted azt, hogy a te eseted más. És ez így van jól. Vedd ki a soraimból, amire szükséged van, a többivel ne törődj. Az, hogy itt vagy a Földön nem véletlen, olyan nincs. Ez Univerzális Törvény, és hat rád akkor is, ha hiszel benne, akkor is ha nem. Az lehet, hogy még nem találtad meg az utadat, hogy miért is vagy itt. De ha már engem olvasol, akkor ráléptél a keresők útjára, és ez a lényeg. Ha elég elszántan keresel, meg is találod, efelől biztosíthatlak! :)
VálaszTörlésSzia, Drága! Az "Akarat" bejegyzésedre is szerettem volna egy szót írni..most le is írom: KÖSZÖNÖM! Azt hiszem teljesen értelek és visszajöttek az iskolás emlékeim...én nagyon szerettelek, de Te nem szeretted magad annyira, hogy elhidd mások is szeretnek...Azt hogy én milyen voltam lelkileg, nem tudom, most viszont, hogy általad gyógyulgatnak a kis sebeim, kezdek emlékezni arra, mi lehetett és mi vezethetett oda, hogy azt higgyem, senki nem szeret engem és egyedül társ nélkül fogom életemet eltölteni. Fokozatosan döbbenek rá, hogy igen, mindent én okoztam és én gátoltam a fejlődésemet, pedig engem szüleim nagyon szerettek.Most viszont én is megpróbálok hátradőlni és a belső vivódások és szenvedésekből tanultakkal a jobb szebb élet felé fordulni.Valami elekzdődött és ez jó:) És köszönöm a Jó Istennek, hogy nem csak az a 8-10 év volt a közeledben:)
VálaszTörlésPuszi
Amikor elkezdtem blogolni, egyik barátném megkérdezte: tök jó, amit csinálsz, de mi hasznod van neked ebből? Nagy szemeket meresztettem, nem is értettem a kérdést... Remélem Pálesz megjegyzése mindenki előtt világossá teszi, mi a "hasznom" nekem ebből! :)))) Mindenkinek ilyen lelki orgazmust kívánok, mint amit én élek át ilyen visszajelzésekkor!
VálaszTörlés