Mária Magdolna írásai

Rövid leszek és velős, szokásomtól némiképp eltérően. Deepak Chopra: Az élet hét törvénye című könyvét olvasom. 37 oldal. Egy hete olvasom, és még csak a harmadik törvénynél tartok, a 28. oldalon. Úgyhogy meglehetősen tömör olvasmányról van szó. Ma reggeli olvasásakor, elmélkedésemkor, és meditációmban egy csomó felismerésre jutottam. Egyebek között arra, hogy micsoda elképesztő gőgös egós megnyilvánulás az, amiről már írtam ugyan, de talán magam sem éreztem át még ennyire, azt, amikor kijelenti valaki: minden tudás bennem van, minek nekem tanító, könyv, leülök meditálni, vagy böjtölök pár hétig és megvilágosodom mindezek nélkül is... Elképzelhető persze, hogy így lesz, a Teremtő szándékait nem tudhatjuk ugyebár. Voltak a régiek között ilyen megvilágosodott mesterek, bár az őket másolni akarók elfelejtik, hogy ezek a mesterek sem úgy születtek, hogy azok voltak, merthogy minden tudás bennük volt, hanem bizony többségük élete második felében, vagy akár vége felé jutott el annak a tudásn

Minden tudás bennem van! Hányszor hallom én ezt, te Jó Ég! Általában olyan olvasatban, hogy nem is kell nekünk mester, sem tanító, sem senki emberfia, hiszen először is: egyenes kapcsolatban vagyunk Istennel, másodszor pedig minden tudás bennünk van, úgyhogy nekem aztán nem dumáljon senki. Ez az elmélet semmi másra nem jó, csak, hogy elképesztő méretűvé növelje a spirituális egót. Ami annyiban különbözik a "normál" egótól, hogy sokkal rosszabb. Mert, amíg egy átlagember rendesen arra használja az egóját, hogy reggel kimásszon az ágyból, pedig nagyon nincs kedve, vagy elmenjen bevásárolni a családnak, hogy nehogy éhen haljanak, vagy külső támadás esetén megvédje magát, vagy a szeretteit, addig a magát spirituálisnak tartó ember eljut egy szintre, mert mondjuk elolvasott egy könyvet ezen témában, vagy megnézett a jutubon egy tanítótól egy előadást, amelyből első körben azt szűri le: MINDEN TUDÁS BENNETEK VAN! Ettől aztán elkezdi magát vagy egyenesen Jézus Krisztusnak képzelni,

(vagy Istennővel, vagy Jézussal, vagy Segítőimmel, vagy Önvalómmal, mittudomén....) Mélázva, láblóbálva, koffeinmentes kávémat kortyolgatva meredtem a semmibe a Pláza kávézójában, no ez így nem is igaz, mert ott nem lehet a semmibe meredni, mindenhol van valami, valaki. Inkább csak bámultam a padlólapokat, figyelmem a folyosói pad léceire összpontosult, a csavarokra, amelyek összefogják, fényesre kopott tetejük megcsillant az agyonvilágított térben. Észleltem, hogy mennyire diszharmonikus a sötétre pácolt fa lécezés a világosra mázolt modern vaslábakkal, valahogy nem stimmeltek a színek, szürke és fekete emberek jöttek-mentek a folyosón, mostanában nem látok kinn a világban fehér ragyogást sehol... Ez csak úgy átfutott az agyamon, hogy miért, nem is tudom, már elég régen nem gondolkodom, mert rájöttem, hogy minden bajom okozói saját gondolataim. Elmém üres volt, gondolattalan, szótlanul ültem, hallgattam volna a csendemet. Mondom, bambultam, konstatáltam, hogy egyre rosszabbul látok,