Mária Magdolna írásai

Hosszú évek tapasztalata után ma megvilágosodtam. Az a spirituális, vagy pszichológiai tény, és idea, szólásmondás, vagy törvény, mindegy minek nevezzük, mely szerint: amíg nem szereted magad, más sem fog szeretni, vagy más megfogalmazásban, amíg nem szereted önmagadat, hogyan várhatod el mástól, hogy szeressen, ilyetén formában NEM IGAZ! Egyáltalán nem szükséges magadat elfogadnod, vagy szeretned ahhoz, hogy más szeretni tudjon! József Attila: ... csak másban moshatod meg arcod... igazi értelmet nyert ma számomra. Akinek nehézséget az okoz életében, hogy önmagát elfogadja, szeretni tudja, az azt kapja, hogy úgy szeretik, ahogy van! Az már más kérdés, hogy az illető saját magát nem szeretve eltaszítja magától azt, aki szereti, mert nem hiszi el, hogy valóban szerethető, de a dolog akkor is megtörténik, szeretés van, csak maximum nem tud vele mit kezdeni. Egyet meg kéne érteni minden spirituális embernek, vagy önmagát elemzőnek, önismereti mániásnak: az Égiek minden erejükkel azon vanna...

Rövid leszek és velős, szokásomtól némiképp eltérően. Deepak Chopra: Az élet hét törvénye című könyvét olvasom. 37 oldal. Egy hete olvasom, és még csak a harmadik törvénynél tartok, a 28. oldalon. Úgyhogy meglehetősen tömör olvasmányról van szó. Ma reggeli olvasásakor, elmélkedésemkor, és meditációmban egy csomó felismerésre jutottam. Egyebek között arra, hogy micsoda elképesztő gőgös egós megnyilvánulás az, amiről már írtam ugyan, de talán magam sem éreztem át még ennyire, azt, amikor kijelenti valaki: minden tudás bennem van, minek nekem tanító, könyv, leülök meditálni, vagy böjtölök pár hétig és megvilágosodom mindezek nélkül is... Elképzelhető persze, hogy így lesz, a Teremtő szándékait nem tudhatjuk ugyebár. Voltak a régiek között ilyen megvilágosodott mesterek, bár az őket másolni akarók elfelejtik, hogy ezek a mesterek sem úgy születtek, hogy azok voltak, merthogy minden tudás bennük volt, hanem bizony többségük élete második felében, vagy akár vége felé jutott el annak a tudásn...

Minden tudás bennem van! Hányszor hallom én ezt, te Jó Ég! Általában olyan olvasatban, hogy nem is kell nekünk mester, sem tanító, sem senki emberfia, hiszen először is: egyenes kapcsolatban vagyunk Istennel, másodszor pedig minden tudás bennünk van, úgyhogy nekem aztán nem dumáljon senki. Ez az elmélet semmi másra nem jó, csak, hogy elképesztő méretűvé növelje a spirituális egót. Ami annyiban különbözik a "normál" egótól, hogy sokkal rosszabb. Mert, amíg egy átlagember rendesen arra használja az egóját, hogy reggel kimásszon az ágyból, pedig nagyon nincs kedve, vagy elmenjen bevásárolni a családnak, hogy nehogy éhen haljanak, vagy külső támadás esetén megvédje magát, vagy a szeretteit, addig a magát spirituálisnak tartó ember eljut egy szintre, mert mondjuk elolvasott egy könyvet ezen témában, vagy megnézett a jutubon egy tanítótól egy előadást, amelyből első körben azt szűri le: MINDEN TUDÁS BENNETEK VAN! Ettől aztán elkezdi magát vagy egyenesen Jézus Krisztusnak képzelni, ...

(vagy Istennővel, vagy Jézussal, vagy Segítőimmel, vagy Önvalómmal, mittudomén....) Mélázva, láblóbálva, koffeinmentes kávémat kortyolgatva meredtem a semmibe a Pláza kávézójában, no ez így nem is igaz, mert ott nem lehet a semmibe meredni, mindenhol van valami, valaki. Inkább csak bámultam a padlólapokat, figyelmem a folyosói pad léceire összpontosult, a csavarokra, amelyek összefogják, fényesre kopott tetejük megcsillant az agyonvilágított térben. Észleltem, hogy mennyire diszharmonikus a sötétre pácolt fa lécezés a világosra mázolt modern vaslábakkal, valahogy nem stimmeltek a színek, szürke és fekete emberek jöttek-mentek a folyosón, mostanában nem látok kinn a világban fehér ragyogást sehol... Ez csak úgy átfutott az agyamon, hogy miért, nem is tudom, már elég régen nem gondolkodom, mert rájöttem, hogy minden bajom okozói saját gondolataim. Elmém üres volt, gondolattalan, szótlanul ültem, hallgattam volna a csendemet. Mondom, bambultam, konstatáltam, hogy egyre rosszabbul látok, ...

Imént beszélgettem egy barátommal a szerelemről. Pontosabban azon panaszkodott, hogy a közösségi oldalon leoltották, és a szerelem ellenségének titulálták. A vitát Szabó Lőrinc: Semmiért egészen című verse indította. Aki netán nem ismerné, íme a vers: Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellen...

A napokban kezembe került egy könyv, Gael Lindenfield írta, Önbecsülés a címe. Nagyon jó könyv, bár mint spirituális embernek, számomra vannak benne kicsit "erős" dolgok, de összességében rendben lévőnek tartom. Tavaly írtam már 2012. hatásairól, akkor még úgy: fogalmam sincs mi lesz valójában. Most is ezt gondolom, annak ellenére (sőt talán éppen ezért), hogy számosan bocsátkoznak jóslatokba. A sok jóslattól aztán úgy meg lehet kavarodni, mint vasorrú bába a mágneses mezőben. Én azt érzem, hogy a kollektív tudat hatására, mármint, hogy "valaminek történnie kell", meg "valami van a levegőben" mindenki elkezdett "érezni" dolgokat, a változásra vonatkozóan, ami nem baj, mert legalább az egyetlen értelmes és járható, és élhető útra, a spiritualitás felé vezeti őket. (Hangsúlyozom a spiritualitást szellemi értelemben véve, nem arra gondolva, hogy mindenkinek valamiféle ezoterikus ágazatban kell gyökeret verni. Pusztán az anyagi világ felől a szellemi...

Régen nem írtam itt. Az ok nem a hallgatásban keresendő, írok én, nem is keveset, és minden nap. Létrehoztam a fészbukon egy csoportot, azon spirituális úton járó barátaim, jó ismerőseim közösségét, akikkel napi kapcsolatban vagyunk egymással, megosztjuk örömünket, bánatunkat, emelgetjük egymást, ha szükséges, segítünk egymásnak Azzá válni, Akik vagyunk, Akikké lennünk kell. Nagyon sokat tanulunk egymástól, rengeteget nevetünk együtt, él, lélegzik, lüktet a Közösség. Tavaly július óta él a Csoport, mára felére redukálódott létszámmal, letisztult formában, nem a mennyiségre törekvéssel, hanem a minőségre. Kezdetekkor az volt a fejemben, hogy minél többen legyünk, akik ezen az úton járunk, de néhány hónap alatt kiderült, hogy ez nagyon nem jó így. Minden kezdet nehéz, tanulnom kellett ezt is, mármint, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itt is jócskán került a búza közé ocsú, megjártam a poklot, de sikerült megtisztulni tőlük. Ez van, kár is volna szépíteni, tán tőlem meglepő ilyesmit ol...

Az utóbbi időben már nem is kapkodom a fejem, túlnőve ezen, csak figyelek, és néha felugrik a szemöldököm a fejem tetejéig. Tudom én, hogy mi van, meg milyen energiák működnek, érzem, és tapasztalom mind ébrenlétemben, mind álmaimban, hogy VALAMI TÖRTÉNIK, de más az, ha az ember lánya magán tapasztalja meg, és más, ha napi szinten szembejönnek vele Ébredezők. Például azt is tapasztalom, hogy mennyire figyelni kell a gondolataimra, mert a teremtés folyamata elképesztően begyorsult. Kigondolod, és puff máris ott van. Nem úgy értem, hogy kocsit akarok, és mire kimegyek a ház előtt áll, nem, de ez is csak azért nem, mert nem hiszem el, hogy megtörténhet. Ami csak úgy felbukkan a fejemben, hogy de jó volna, ha felhívna, idejönne, szólna, látnám, megtenné, elérném, satöbbi, aztán tovább eszembe sem jut, az biza úgy lészen, de igen gyorsan. És nem csak pozitív dolgokról beszélek, hanem a kis gonoszkodásokról is. Szóval fokozottan kell figyelni a gondolatokra, mert azt kapom, amit kérek. A ros...

Egy barátném jó múltkorában azt írta: arra jött rá az írásaimat olvasva, hogy ő inkább nem is akar tudatos lenni, mert ez folyamatos agyalással jár, ami túlságosan munkás dolog. (Bocs, Drágám, tudom, hogy nem pontosan ezt írtad, de a lényege ez volt, ugye?) Elsőre picit elkenődtem, ha ez jön át az írásaimból, akkor valamit nagyon nem jól csinálok. Később rájöttem, hogy nem kell nekem azon (sem) problémázni, hogy kinek mi megy át a gondolataimból, mert ezen nem tudok változtatni, és nem is kell. Az a fontos, hogy én jól érezzem magam attól, hogy írok, a többi nem számít. Márpedig jól érzem magam az írástól, ez kétségtelen. Az csak hab a tortán, ha ezzel netán segítek másnak, egy pohár friss vizet nyújtva a fáradt úton járónak, vagy kulcsot a kezébe egy zárt ajtóhoz, vagy kinyitok egy másik ablakot, ne csak mindig ugyanazon bámuljon kifelé... Ám gyakran elgondolkodom azon, hogyan is lehetne a lehető legjobban, legérthetőbben megfogalmazni a TUDATOSSÁG lényegét. Ma rájöttem. A TUDATOSSÁG ...

Nem voltam ám én sem mindig ilyen, á, dehogy. Manapság is megkapom néha régi ismerőseim némelyikétől: "nem voltál te mindig ilyen".... és érdekes módon rosszallóan... mintha a jó irányba való haladás, a fejlődés, vagy egyáltalán bárminemű jó irányú fejlődés, ami kimozdulást jelent a szokványos dágványból, rossz dolog volna. Szóval nem voltam én sem mindig ilyen. Bennem is tombolt a harag, a düh, a bosszúvágy, voltam én is irigy, féltékeny, kötekedő, konok, sértődékeny, megbántott, szenvedélyes jó és rossz értelemben egyaránt, gyártottam meggyőződéseket, amelyekbe burkolózva azt hittem, attól vagyok ÉN, hogy véleményem van mindenről. Mindenben nagyon vettem részt, minden érzelmemet nagyon éltem meg, vagy csináltam valamit, vagy nem. Vagy szerettem, vagy gyűlöltem, vagy éltem, vagy halni vágytam. Próbáltam fejben megoldani dolgokat, azaz gondolkodtam napestig, puffogtam a múltbeli eseményeken, képtelen voltam megbocsátani vélt vagy valós sérelmeket, rágódtam, aggodalmaskodtam a...

Rendszeresen figyelem a facebook oldalamat, főleg az állatvédelemmel kapcsolatos bejegyzések miatt. Egyre több állatot, főként kutyákat dobnak ki emberek. Egy ismerősöm felvállalta, hogy segít terjeszteni a hírét ezen állatoknak, én is megosztom, és remélem még sokan teszünk ugyanígy, növelve a gazdához jutás esélyét. Szomoromat nem is az okozza, hogy mennyi gazdátlan, bántalmazott állat van, sokkal inkább az, amilyen kommenteket olvashatunk. Elképesztő méreteket ölt az emberi bosszúvágy, a harag, az átkozódás, a gyűlölködés. Fröcsög a düh némelyekből, ami érthető, és teljesen természetes emberi tulajdonság, egy a baj, hogy ezt világgá is kiabálják. Mindenkinek felmegy a pumpa, ha bántalmazott állatokat lát, hall, vagy olvas róluk, és tényleg nagy önuralom kell hozzá, hogy fordítsunk a keréken, és ne akarjuk mindjárt elevenen, lass tűzön megsütögetni, keresztre feszíteni, megmérgezni, kibelezni, halálra éheztetni, ütni-vágni embertársunkat, aki képes volt hasonló szörnyeket művelni a v...

Egy ismerősöm így fogalmazott: úgy érzi Égen, Földön dúl a háború, nem csak itt, de Fent is harcol a jó a rosszal. Én azt hiszem, hogy a káosz pedig csak bennünk van. Az emberi fejekben, a tudatban, a tudattalanban. Mi, emberek teremtettük meg a Gonosz, a Bűn, a Sátán, a Pokol fogalmát, egészen pontosan egyes vallások, hogy legyen kire kenni ha hibázunk, ha vétünk az isteni törvények ellen, ha belesüppedünk az emberi gyarlóság mocsarába. Jó kis bűntudatot lehet ezzel kelteni, ami aztán végleg szétrágja az ember lelkét, és pusztulásba taszítja. Az emberi psziché tűrőképessége a végső határához ért immár. Kaptam egy e-mailt, amelyben pontokba szedve foglalja össze doktor valaki, hogy gyakorlatilag bármit érezhetünk, tapasztalhatunk magunkon és magunk körül, nem baj, elmúlik, ez a "fénytest emelkedése", "mutációs fájdalmak". Merthogy ezt a világot éljük most, leegyszerűsítve: aki hagyja magán átfolyni a változások energiáját, annak van esélye túlélni, aki ellenáll, az ...

Nagyon jó megfogalmazást hallottam néhány nappal ezelőtt, amely tökéletesen leképezi, mi a különbség a spirituális ember és a drogos között. A helyzet ugyanis az, hogy mindkét típus ugyanoda akar eljutni. A földi létben elérhető, lehető legmagasabb szellemi síkokra. Bár a kocsmákban, vagy a drogtanyákon nem így fogalmazódik meg, inkább menekülés a valóság elől a címe, de a lényeg ugyanaz: megtalálni a nyugalmat, a feszültségmentességet, az elfogadást, az örömet, a szeretetet. (Csak figyeld meg, mennyire tudnak "szeretni" mindenkit a részeg emberek, mennyivel oldottabbak, mosolygósabbak, nyitottabbak, nem beszélve arról, mennyire megokosodnak...) A mese a következőképpen szól: van egy torony, abban egy csigalépcső. Ezen baktat felfelé a spirituális ember. Ahogy halad egyre feljebb, mindig kivesz egy téglát a falból, és pakolja bele a hátizsákjába. Egyre nehezebben halad, egyre magasabbra ér, de ezzel együtt egyre súlyosabb a teher, amit cipel. Végre felér a torony tetejére, ki...

Olyan bolygóállás vette kezdetét az égen 2011. áprilisában, ami több, mint százötven év óta nem volt tapasztalható, így tehát a mai kor emberére tett hatásáról nem tudunk semmit. A Neptunusz kb. tizennégy évig tartózkodik egy jegyben, utoljára tehát az ezernyolcszázas évek közepén volt a Halakban. A Neptunusz bolygóhoz a káoszt, a csalárdságot, a becsapásokat, az illúziókat, a drogot, alkoholt, minden bódulatot, ködösséget, de az alkalmazkodó-, és áldozatkészséget, az érzelmességet, az álmokat, a megváltást, feloldódást, és érzékek feletti érzékelést is társítjuk. Ő a Vénusz magasabb oktávja, az egyetemes szeretet jelölője. Lévén, hogy a Halakban a Neptunusz uralomban van, így bízvást mondhatom, hogy alapvetően a jó analógiái kerülnek előtérbe. Nekem legalábbis tuti, mert én már megadtam neki, amit megkövetelt: lévén születési képletemben az Ascendensemen áll a Neptunusz bolygó, ráadásul még a Holdtól is kap egy kvadrátot, hát velem megtapasztaltatta életem első negyven évében a zavart...

Spirituális ébredésem kezdetétől hallom úton-útfélen a "nem azonosulás" fontosságát. Én is, mint mindenki más, elég nehezen értettem ezt meg, hiszen gyerekkorunktól fogva azt halljuk: testem, játékom, autóm, lakásom, szüleim, gyerekem, tulajdonom, minden az enyém. Mire felnő az ember, kialakul benne, hogy mindezekkel együtt valaki, magyarán, ha a bármit is ezek közül elveszít, mintha a fél lábát, karját veszítené el, már nem számít egésznek. Vannak, akiknél odáig fajul ez az azonosulás, hogy saját gyerekeikről beszélvén úgy szólnak: iskolába járunk, betegek vagyunk, kihúzták a fogunkat, szakkörre járunk, és a többi, egyik ilyen ismerősömnek rendszeresen visszakérdezek: tényleg? Az egész család beteg? Mindenkinek kihúzták a fogát? Egyszerre? Te is jársz szakkörre a gyerekeiddel? Még csak meg sem hallja, csak beszél tovább többes szám első személyben...Nővérem anyja például gyerekeiként emlegeti nővérem gyerekeit, pedig lánya következetesen, immáron huszonéve, minden alkalommal...

Egy ideje elmélkedem azon, hogyan engedjem el, ami már a múlt tulajdonában van, én meg még mindig szorongatom, bár folyamatosan érzem, hónapok óta, ahogy egyre gyengül a szorításom, erőtlenül csúszik ki a kezeim közül. Néha, oldottabb állapotomban hopp, csak úgy hagytam kicsusszanni, még dobtam is rajta egyet, minél messzebb kerüljön tőlem, aztán szürke, esős, hűvös, nyirkos napokon szaladtam, hogy ismét megragadjam, szorongassam, magamhoz öleljem, és Gollan megszólalt bennem: enyém vagy, még mindig az enyém, nem tudlak elengedni, a Drágaságom vagy... fájdalom-, sírás-, düh-, keserűség-démonok jártak táncot a lelkemben, s hogy megszabaduljak tőlük sírtam, csak sírtam, könnyeimen keresztül szültem ki a dögöket magamból. Aztán lassanként ráeszméltem, hogy biza' még messze nem vagyok olyan szinten, hogy egyedül túl legyek a halál, az elmúlás feldolgozásán, illetve persze, egyedül kell megtennem, hiszen ezt más nem teheti helyettem, de látnom kell még utoljára a halottamat, hogy elhigg...