Címkék nélkül
Egy ismerősöm így fogalmazott: úgy érzi Égen, Földön dúl a háború, nem csak itt, de Fent is harcol a jó a rosszal.
Én azt hiszem, hogy a káosz pedig csak bennünk van. Az emberi fejekben, a tudatban, a tudattalanban. Mi, emberek teremtettük meg a Gonosz, a Bűn, a Sátán, a Pokol fogalmát, egészen pontosan egyes vallások, hogy legyen kire kenni ha hibázunk, ha vétünk az isteni törvények ellen, ha belesüppedünk az emberi gyarlóság mocsarába.
Jó kis bűntudatot lehet ezzel kelteni, ami aztán végleg szétrágja az ember lelkét, és pusztulásba taszítja.
Az emberi psziché tűrőképessége a végső határához ért immár.
Kaptam egy e-mailt, amelyben pontokba szedve foglalja össze doktor valaki, hogy gyakorlatilag bármit érezhetünk, tapasztalhatunk magunkon és magunk körül, nem baj, elmúlik, ez a "fénytest emelkedése", "mutációs fájdalmak".
Merthogy ezt a világot éljük most, leegyszerűsítve: aki hagyja magán átfolyni a változások energiáját, annak van esélye túlélni, aki ellenáll, az megbuggyan.
Felsorolja a hirtelen, minden ok nélküli fájdalmak jelentkezését a testben, és a pszichében - fájdalmak főleg a nyakban, vállban, hátban, mély szomorúság, hirtelen feltörő sírás -, életmód-, és munkahelyváltás, alvási szokások megváltozása, családi kapcsolatok bomlása, élénk belső párbeszéd, a szenvedély teljes hiánya, "hazavágyódás", elvágyódás, magányosságérzet.
De semmi baj, mindez elmúlik.
Gyakorlatilag tehát felsorolta az összes depressziós tünetet. Amiben igaza van, az az, hogy tényleg elmúlik, ha hagyjuk neki, és túléljük... :)
Na jó, nem akarom elbagatellizálni, vagy nevetség tárgyává tenni, mert valaki, valahol sokat dolgozott ezen az íráson, és nyilván a jó szándék vezérelte.
Csendes megfigyelésem eredményét írom le, mely szerint elképesztő méreteket ölt a spiritualitás és okkult dolgok belemagyarázása bizonyos történésekbe, amely jelenségeknek tisztán pszichés okai vannak: név szerint az, hogy túlterhelt az emberi elme és lélek, nem bírja már a tempót, és magyarázatot, kapaszkodót keres arra, hogy miért érzi szarul magát.
Pedig egyszerű az ok: túlhajszoljuk pszichénket vélt, vagy valós problémákkal, a túlzott megfelelési kényszereinkkel, csak az anyagi világban ragadtunk.
Elfelejtünk lassan érdek nélkül szeretni, nem ápoljuk szeretettel saját lelkünket, testünket, de teszünk róla, hogy minél rosszabbul érezzük magunkat, és minél többet ártsunk magunknak.
A Gonoszt, a Sátánt mi magunk teremtettük, és most úgy hívják összefoglalóan: média.
Itt most nem a saját belső kis démonainkról beszélek, hanem a külsőkről.
Hasznos segítséget nyújt abban, hogy minél kevésbé figyeljünk magunkra, annál többet a világban zajló, és természetesen csak negatív eseményekre.
Arra nagyon ügyel a Sátán, hogy ne halljuk meg azt, hogy a világban napi szinten sokkal több jó dolog történik, mint rossz!
Erről nem számolnak be, hiszen a boldog, TUDATOS, és jólétben élő embereket nem lehetne irányítani sem a politikának, sem a vallásnak, csak a teremtőerejétől megfosztott, testi és lelki beteg nyomorékokat lehet masszává zülleszteni, és így irányítani.
Ügyesen elénk tálalják, hogyan kell címkéket ragasztani emberekre, dolgokra, fogalmakra, természetesen lehetőleg negatív címkéket.
És ez a sok moslék mind-mind leülepszik a lelkedben.
És nem tudod mi a bajod.
Még csak azt sem veszed észre, hogy ugyanazokat a kliséket kezded el szajkózni, amit a tévében, rádióban hallottál, újságban olvastál.
Lassan elvész a saját személyiséged, saját gondolat nélkül, tucatvéleményt hangoztatsz, így olvadsz bele a nagy kondérba főzött masszába, amit maga a Gonosz kavargat, arcán kaján vigyorral, sárga szemei ragyognak, és csöpög a nyála a boldog várakozástól, hogy végre bekebelezhessen.
Nem veszed észre, hogy tested, pszichéd először halkan, aztán egyre hangosabban, majd üvöltve követeli, hogy lépj ki ebből, mert belepusztulsz. Aztán jön egy ilyen e-mail, és megnyugszol, amiket érzel, gondolsz, amik történnek veled, mind rendben van, emelkedik a fénytested, mutálódsz (te jó Ég!!!!) és ne törődj semmivel, mert el fog múlni.
Puff neki.
Újabb címkét sikerült odatűzni problémáink üzenőfalára, elfedve vele a valódi okokat.
Nyugodtan érezd magad szarul, majd elmúlik.
Magától.
Aha.
Hát nem múlik el.
Ha nem jössz rá sürgősen, hogy mi történik veled, tényleg eljön a vég, ami egyébként mindig eljön, csak kérdés, hogy mikor, mennyiben leszel részese saját pusztulásodnak, azaz mennyi időt veszel el saját életedből, önkezűleg.
A másik oldalon állnak, és szerencsére egyre többen azok, akik a pozitív gondolkodás hívei, kik szerint minden rosszban találd meg a jót.
Ez nagyon hasznos, csak baromi nehéz, amikor éppen a végét járod.
Saját tapasztalatom szerint megy a dolog egyébként, fogcsikorgatva ugyan, de beindul, ha dolgozol rajta.
Magától nem!
Eredményesnek vélem viszont azt, ami szintén nem könnyű, viszont eljuthatsz vele odáig, hogy kisebb lesz az érzelmi amplitúdód: ha elkezded címkék nélkül szemlélni a világot.
Engem is pofozott a Sors folyamatosan, észre térítésképpen, mert hajlamos vagyok, hogy emberekre ragasztgatok címkéket, többnyire mindig szépen kicifrázott, nagyon pozitív jelzőkkel ellátott címkéket, amiknek aztán szegénykék esetleg nem tudnak megfelelni, és amikor ez a tény megnyilvánul előttem, kicsikét összeomlok.
Egyszerűbben fogalmazva, mindig többet képzelek másokról, mint amilyenek valójában. Illetve remélem már beszélhetek múlt időben.
Részemről ez kíván nagyon nagy odafigyelést, TUDATOSSÁGot, hogy olyannak lássam az embereket, amilyenek valójában, címkék nélkül. Ha így teszek, általában kellemes meglepetések érnek.
Mint például akkor este, amikor említett ismerősöm tízéves kisfiával beszélgettem. Egy valódi igazgyöngy a gyermek. Egyre gyakrabban találkozom ilyen gyerekekkel, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy a világ megmentői itt élnek körülöttünk, csak még kicsikék és a mi dolgunk az, hogy világítsunk nekik a ködben, segítve őket útjukon.
Nem könnyű sorsot hoztak, szép, de nagyon nehéz feladattal.
A kisfiú lát és érzékel olyan dolgokat, amelyeket mi nem. És hiába él együtt ezzel a képességgel születése óta, ahogy növekszik, egyre nehezebben éli meg.
Saját szavaival élve: egyre durvábbnak látja az embereket, az életet, és máshová vágyódik. Azt nem tudja hova, csak oda, ahol nyugalom van és béke.
Beszélgetésünk éppen arra irányult elsősorban, hogy talán segíthetek neki egy picit megkönnyíteni, elfogadni saját magát, és megértse, hogy okkal jött ide a Földre. Miközben beszéltem neki, ragyogó aranybarna szemeivel elmélázott mellettem, felettem, arcocskája kisimult, és angyali mosollyal mondta, milyen szép, hófehér az aurám. És mennyi sok kis pici fehér fény van az egész konyhámban...
Bármi kételyem is lenne esetleg önmagamat illetően, ettől eléggé megnyugodtam, az elmúlt hetek, hónapok fájdalmas pofonjai ellenére is.
Aztán rájöttem arra is, hogy megint nem figyeltem eléggé érzelmi amplitúdómra, és nem vettem észre, hogy azért a negatívnak érzett időszakban ugyanúgy kaptam pozitív tükröket is.
Ha sikerül kiüríteni az elmémet, és nem azzal foglalkozom, hogy címkéket ragasztgatok erre, arra, amarra, képes vagyok olyannak látni a világot, amilyen.
Hogy ettől lett-e szép fehér az aurám, vagy a fehér aurám segít ehhez hozzá, no azt viszont már nem tudom. Nem is számít.
Én azt hiszem, hogy a káosz pedig csak bennünk van. Az emberi fejekben, a tudatban, a tudattalanban. Mi, emberek teremtettük meg a Gonosz, a Bűn, a Sátán, a Pokol fogalmát, egészen pontosan egyes vallások, hogy legyen kire kenni ha hibázunk, ha vétünk az isteni törvények ellen, ha belesüppedünk az emberi gyarlóság mocsarába.
Jó kis bűntudatot lehet ezzel kelteni, ami aztán végleg szétrágja az ember lelkét, és pusztulásba taszítja.
Az emberi psziché tűrőképessége a végső határához ért immár.
Kaptam egy e-mailt, amelyben pontokba szedve foglalja össze doktor valaki, hogy gyakorlatilag bármit érezhetünk, tapasztalhatunk magunkon és magunk körül, nem baj, elmúlik, ez a "fénytest emelkedése", "mutációs fájdalmak".
Merthogy ezt a világot éljük most, leegyszerűsítve: aki hagyja magán átfolyni a változások energiáját, annak van esélye túlélni, aki ellenáll, az megbuggyan.
Felsorolja a hirtelen, minden ok nélküli fájdalmak jelentkezését a testben, és a pszichében - fájdalmak főleg a nyakban, vállban, hátban, mély szomorúság, hirtelen feltörő sírás -, életmód-, és munkahelyváltás, alvási szokások megváltozása, családi kapcsolatok bomlása, élénk belső párbeszéd, a szenvedély teljes hiánya, "hazavágyódás", elvágyódás, magányosságérzet.
De semmi baj, mindez elmúlik.
Gyakorlatilag tehát felsorolta az összes depressziós tünetet. Amiben igaza van, az az, hogy tényleg elmúlik, ha hagyjuk neki, és túléljük... :)
Na jó, nem akarom elbagatellizálni, vagy nevetség tárgyává tenni, mert valaki, valahol sokat dolgozott ezen az íráson, és nyilván a jó szándék vezérelte.
Csendes megfigyelésem eredményét írom le, mely szerint elképesztő méreteket ölt a spiritualitás és okkult dolgok belemagyarázása bizonyos történésekbe, amely jelenségeknek tisztán pszichés okai vannak: név szerint az, hogy túlterhelt az emberi elme és lélek, nem bírja már a tempót, és magyarázatot, kapaszkodót keres arra, hogy miért érzi szarul magát.
Pedig egyszerű az ok: túlhajszoljuk pszichénket vélt, vagy valós problémákkal, a túlzott megfelelési kényszereinkkel, csak az anyagi világban ragadtunk.
Elfelejtünk lassan érdek nélkül szeretni, nem ápoljuk szeretettel saját lelkünket, testünket, de teszünk róla, hogy minél rosszabbul érezzük magunkat, és minél többet ártsunk magunknak.
A Gonoszt, a Sátánt mi magunk teremtettük, és most úgy hívják összefoglalóan: média.
Itt most nem a saját belső kis démonainkról beszélek, hanem a külsőkről.
Hasznos segítséget nyújt abban, hogy minél kevésbé figyeljünk magunkra, annál többet a világban zajló, és természetesen csak negatív eseményekre.
Arra nagyon ügyel a Sátán, hogy ne halljuk meg azt, hogy a világban napi szinten sokkal több jó dolog történik, mint rossz!
Erről nem számolnak be, hiszen a boldog, TUDATOS, és jólétben élő embereket nem lehetne irányítani sem a politikának, sem a vallásnak, csak a teremtőerejétől megfosztott, testi és lelki beteg nyomorékokat lehet masszává zülleszteni, és így irányítani.
Ügyesen elénk tálalják, hogyan kell címkéket ragasztani emberekre, dolgokra, fogalmakra, természetesen lehetőleg negatív címkéket.
És ez a sok moslék mind-mind leülepszik a lelkedben.
És nem tudod mi a bajod.
Még csak azt sem veszed észre, hogy ugyanazokat a kliséket kezded el szajkózni, amit a tévében, rádióban hallottál, újságban olvastál.
Lassan elvész a saját személyiséged, saját gondolat nélkül, tucatvéleményt hangoztatsz, így olvadsz bele a nagy kondérba főzött masszába, amit maga a Gonosz kavargat, arcán kaján vigyorral, sárga szemei ragyognak, és csöpög a nyála a boldog várakozástól, hogy végre bekebelezhessen.
Nem veszed észre, hogy tested, pszichéd először halkan, aztán egyre hangosabban, majd üvöltve követeli, hogy lépj ki ebből, mert belepusztulsz. Aztán jön egy ilyen e-mail, és megnyugszol, amiket érzel, gondolsz, amik történnek veled, mind rendben van, emelkedik a fénytested, mutálódsz (te jó Ég!!!!) és ne törődj semmivel, mert el fog múlni.
Puff neki.
Újabb címkét sikerült odatűzni problémáink üzenőfalára, elfedve vele a valódi okokat.
Nyugodtan érezd magad szarul, majd elmúlik.
Magától.
Aha.
Hát nem múlik el.
Ha nem jössz rá sürgősen, hogy mi történik veled, tényleg eljön a vég, ami egyébként mindig eljön, csak kérdés, hogy mikor, mennyiben leszel részese saját pusztulásodnak, azaz mennyi időt veszel el saját életedből, önkezűleg.
A másik oldalon állnak, és szerencsére egyre többen azok, akik a pozitív gondolkodás hívei, kik szerint minden rosszban találd meg a jót.
Ez nagyon hasznos, csak baromi nehéz, amikor éppen a végét járod.
Saját tapasztalatom szerint megy a dolog egyébként, fogcsikorgatva ugyan, de beindul, ha dolgozol rajta.
Magától nem!
Eredményesnek vélem viszont azt, ami szintén nem könnyű, viszont eljuthatsz vele odáig, hogy kisebb lesz az érzelmi amplitúdód: ha elkezded címkék nélkül szemlélni a világot.
Engem is pofozott a Sors folyamatosan, észre térítésképpen, mert hajlamos vagyok, hogy emberekre ragasztgatok címkéket, többnyire mindig szépen kicifrázott, nagyon pozitív jelzőkkel ellátott címkéket, amiknek aztán szegénykék esetleg nem tudnak megfelelni, és amikor ez a tény megnyilvánul előttem, kicsikét összeomlok.
Egyszerűbben fogalmazva, mindig többet képzelek másokról, mint amilyenek valójában. Illetve remélem már beszélhetek múlt időben.
Részemről ez kíván nagyon nagy odafigyelést, TUDATOSSÁGot, hogy olyannak lássam az embereket, amilyenek valójában, címkék nélkül. Ha így teszek, általában kellemes meglepetések érnek.
Mint például akkor este, amikor említett ismerősöm tízéves kisfiával beszélgettem. Egy valódi igazgyöngy a gyermek. Egyre gyakrabban találkozom ilyen gyerekekkel, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy a világ megmentői itt élnek körülöttünk, csak még kicsikék és a mi dolgunk az, hogy világítsunk nekik a ködben, segítve őket útjukon.
Nem könnyű sorsot hoztak, szép, de nagyon nehéz feladattal.
A kisfiú lát és érzékel olyan dolgokat, amelyeket mi nem. És hiába él együtt ezzel a képességgel születése óta, ahogy növekszik, egyre nehezebben éli meg.
Saját szavaival élve: egyre durvábbnak látja az embereket, az életet, és máshová vágyódik. Azt nem tudja hova, csak oda, ahol nyugalom van és béke.
Beszélgetésünk éppen arra irányult elsősorban, hogy talán segíthetek neki egy picit megkönnyíteni, elfogadni saját magát, és megértse, hogy okkal jött ide a Földre. Miközben beszéltem neki, ragyogó aranybarna szemeivel elmélázott mellettem, felettem, arcocskája kisimult, és angyali mosollyal mondta, milyen szép, hófehér az aurám. És mennyi sok kis pici fehér fény van az egész konyhámban...
Bármi kételyem is lenne esetleg önmagamat illetően, ettől eléggé megnyugodtam, az elmúlt hetek, hónapok fájdalmas pofonjai ellenére is.
Aztán rájöttem arra is, hogy megint nem figyeltem eléggé érzelmi amplitúdómra, és nem vettem észre, hogy azért a negatívnak érzett időszakban ugyanúgy kaptam pozitív tükröket is.
Ha sikerül kiüríteni az elmémet, és nem azzal foglalkozom, hogy címkéket ragasztgatok erre, arra, amarra, képes vagyok olyannak látni a világot, amilyen.
Hogy ettől lett-e szép fehér az aurám, vagy a fehér aurám segít ehhez hozzá, no azt viszont már nem tudom. Nem is számít.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése