Elköteleződés

Nem voltam ám én sem mindig ilyen, á, dehogy.
Manapság is megkapom néha régi ismerőseim némelyikétől: "nem voltál te mindig ilyen".... és érdekes módon rosszallóan... mintha a jó irányba való haladás, a fejlődés, vagy egyáltalán bárminemű jó irányú fejlődés, ami kimozdulást jelent a szokványos dágványból, rossz dolog volna.
Szóval nem voltam én sem mindig ilyen.
Bennem is tombolt a harag, a düh, a bosszúvágy, voltam én is irigy, féltékeny, kötekedő, konok, sértődékeny, megbántott, szenvedélyes jó és rossz értelemben egyaránt, gyártottam meggyőződéseket, amelyekbe burkolózva azt hittem, attól vagyok ÉN, hogy véleményem van mindenről.
Mindenben nagyon vettem részt, minden érzelmemet nagyon éltem meg, vagy csináltam valamit, vagy nem.
Vagy szerettem, vagy gyűlöltem, vagy éltem, vagy halni vágytam.
Próbáltam fejben megoldani dolgokat, azaz gondolkodtam napestig, puffogtam a múltbeli eseményeken, képtelen voltam megbocsátani vélt vagy valós sérelmeket, rágódtam, aggodalmaskodtam azon, mi lesz majd holnap, vagy jövőre...ragaszkodtam emberekhez, dolgokhoz, nehezen engedtem el, vagy túl könnyedén.
Teóriákat gyártottam, többféle variációban lejátszottam a lehetséges jövőt, és attól gondoltam fontosnak és hitelesnek magam, ha homlokomat összeráncolva, láthatólag is gondterhelten jöttem-mentem, igyekezve felhívni magamra azok figyelmét, akiktől segítséget reméltem.
Szóval én sem voltam különb bármelyik embernél, és most sem vagyok az.
Az kétségtelen viszont, hogy tudatosabb vagyok, nem másnál, hanem magamhoz képest.
A spirituális tudás felébresztésével együtt jár az, hogy az ember egyszer csak elkezdi átlátni a helyzeteket, megtanulja felülről, kívülről szemlélni az eseményeket, ha figyelmesen szemlélődik bizonyos részletekből képessé válik következtetni az egészre.

Ahogy elhagytam azokat a dolgokat, amelyek beszürkítették-feketítették a mostanra szépen kifehéredett aurámat (amint azt a tíz éves Maditól, a látó kisfiú barátomtól tudom), élesebb látásra tettem szert, már ami az intuíciót illeti. Megszűnt a fejemben a folyamatos agyalás eredményezte beszűkültség, szó szerint megtanultam felülemelkedni, és nem gondolkodni, hanem elmélkedni. A dolgok megoldását szellemi vezetőmre bízom, aki pontosan a legjobbkor szól, inspirál, vagy óv meg, ha figyelek rá, és nem engedem egómnak, hogy túlkiabálja őt.

Egyszerre azon kaptam magam, hogy de jó, hogy vagyok, hogy olyan vagyok, amilyen, és ezzel párhuzamosan elkezdtem egyre jobban értékelni a saját társaságomat, elkezdtem élvezni az egyedüllétet.
Nem arról van szó, hogy nem kedvelem más emberek társaságát.
Jaj, dehogynem!
Sőt, mióta a reiki égisze alatt összekovácsolódott szép kis csapatunk, akikkel folyamatos kapcsolatban vagyunk egymással, támogató, segítő véd-, és dacszövetséget alapítva, megosztva egymással tapasztalatainkat, elmélkedéseinket, eszméléseinket, még az a kis nyomasztó érzés is eltűnt belőlem, ami állandó kísérőmmé vált az elmúlt másfél-két évben.
Név szerint az, hogy egyre jobban mélyül-szélesedik az a bizonyos szakadék köztem és a többi ember között.
Saját társaságomban pedig azért vagyok nagyon jól el, mert olyan belső párbeszédeket folytatok, amelyekhez bizony csend, és magány szükségeltetik. Nem beszélve az elképesztő mennyiségű olvasnivalóról, aminek tán ezen életemben nem is jutok a végére.
Folyamatos munka folyik tehát, és ebbe valóban nem fér bele az aktuális tévéműsorok, pletykák átbeszélése, betegségek, vagy divattrendek kitárgyalása, magyarán üres fecsegésre már nem pazarolok sem energiámból, sem időmből.
Így hát tényleg eltávolodtam bizonyos emberektől, akikről hajlamos voltam azt hinni, hogy a barátaim. Ám akiknek ugyanaz a fontos, ami nekem: egyre többé, és jobbá lenni, megmaradtak, sőt csatlakoztak újabb útkeresők, úton járók is.

Mindehhez elköteleződés kellett.

Olyan nincs, hogy megpróbálom, kicsit beleugrok, ha bejön maradok, ha nem, kiugrok. Ezt is kipróbáltam.
Nem ment.
Mindahányszor visszarántódtam, egyre kényelmetlenebb volt ugyanaz a kabát, amibe előzőleg még belefértem.

Az elköteleződés azt jelenti, hajlandó vagyok vállalni az átmeneti kényelmetlenségeket mind fizikai, mind lelki, de főként ez utóbbi szempontjából.
Tudod milyen?
Olyan, mintha bezárnának egy tükrös szobába, ahol csak magadat látod, nincs hová elbújni, mindenhol csak te vagy.
És addig nem jöhetsz ki onnan, amíg minden porcikádat meg nem ismered, amíg meg nem látod magad minden oldalról.
Addig kell benn maradnod, amíg meg nem ismered milyen vagy evés, ivás, alvás, ürítés, szerelmeskedés, veszekedés, betegség, és minden élethelyzetben.
Addig nem engednek ki, amíg nem tanulsz meg mosolyogni magadra, szeretettel. Amíg már fel sem tűnik, hogy OTT VAGY. Mert egy lettél a tükörrel, a levegővel, mindennel, ami körülvesz. Nincs negatív és pozitív, nincs semmi.
Ehhez nagy bátorság kell, lényed mélyére vetkőzni.

De ha kijössz a tükrös szobából, megérted, hogy ezt az érzést már nem veszítheted el, mindörökre a tieddé vált.
Ezt sugárzod ki mindenhová: a harmóniát, a békét, a szeretetet, az elfogadást.

Persze, hogy leszel még haragos, dühös, indulatos, hiszen ember maradsz, de a dühödben már tudatos vagy, az indulatodban éber, és már nem ragadsz bele.
Ahogy jön, úgy el is megy.
Megtanultál elfogadni, így egyre kevesebb címkét aggatsz másokra. Magadban felleled az istenit, észleled ezt másban is, még ha ő minden tudattalan, vagy tudatos erejével azon van, hogy eltakarja azt.
Egyszerre rájössz, hogy elköteleződtél, nincs visszaút, már nincs is olyan út, hogy vissza. Csak előre van.
Lesz megoldandó probléma, lesz rosszallás, meg nem értés, de már egészen más megvilágításban látod az életet, nem szenvedésként éled meg, és nem sorscsapásként, ha mondjuk összeomlik a számítógéped, mint nekem egy este, alig néhány órával azután, hogy megkaptam reiki mesteri beavatásomat. Talán ezért, talán nem, sosem fogom megtudni, de röpke bosszankodáson kívül mást nem éreztem, úgyis halódik már régen szegényke, itt az ideje, hogy lecseréljem lassanként.
Átlendültem a problémán, ha így lett, hát legyen így.
Persze kértem a számítógép angyalát - mert biztos, hogy van ilyen is -, hogy ha lehet, gyógyítsa meg, mert most nagyon nem erre költenék.
Ma délután bekapcsoltam a gépemet, téma egy variációra, újfent az összeomlás jelei voltak láthatók. Aztán egyszerre közölte velem, indítsam újra a gépet, mert a vírusölő programom észlelte - egész időben :) -, hogy veszélynek van kitéve a számítógépem, és "számítógép letakarítást végez".
Így, szó szerint!
Ilyen határozottan még nem utasított, megtettem hát, amit kért.
Újraindításkor eltűnt róla az egy napja rátelepedett vírus, amely egyébként vírusölőnek álcázta magát, és nyolcvan dollárért cserébe visszaengedett volna a programjaimba. Mivel nem voltam vevő rá, a szemem láttára kezdte el atomjaira bontani a gépemet. És a csoda megtörtént, újraindítás után minden helyreállt!
Nem nagyon érdekel, hogy mi történt, és nem is vagyok hajlandó senkinek sem megengedni, hogy elrontsa az örömömet, és elvegye a hitemet abban, hogy kérésemre valóban a számítógép angyala sietett a segítségemre. Sekélyes ugyan a tudásom, ami ezt a masinát illeti, de azt azért elég nehezen fogadom el, hogy egyszer csak talpra áll egy gép, ami már összeomlott. Magától.
Elköteleződésem tehát végleges, és most már nem hiszem, hanem tudom, hogy igaza van reiki mesteremnek: ne Istenhez imádkozz, ha kérsz valamit, mert ő benned van, olyan, mintha magadtól kérnél.
Ha nem tudsz valamire megoldást, kérd annak segítőit, kérd az angyalát, ő fog neked segíteni!
És lőn, újfent a bizonyság.
Megéri tehát elköteleződni, hinni, tapasztalni, aztán tudni.