Szerelem
Imént beszélgettem egy barátommal a szerelemről.
Pontosabban azon panaszkodott, hogy a közösségi oldalon leoltották, és a szerelem ellenségének titulálták.
A vitát Szabó Lőrinc: Semmiért egészen című verse indította.
Aki netán nem ismerné, íme a vers:
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Gyönyörű vers!
Szabó Lőrinc ezen verse komoly önértékelési problémákról tesz tanubizonyságot, durván birtokló természetének megnyilvánulása.
Az a baj, hogy az emberek abban a félreértésben leledzenek, hogy ha egy író, vagy költő híressé válik, az egyenlő a tökéletességgel.
Dehogy!!!
Ugyanolyan emberek, mint a többiek, vágyakkal, félelmekkel, negatív tulajdonságokkal, csak annyi különbséggel, hogy őszintébbek, mert le merik írni, nyilvánosságra merik hozni a bennük dúló harcokat, nem sunnyognak csendben, és játsszák meg a tökéletest, mint teszi ezt az átlagember.
Gyönyörű a vers, önmagában, de nem lettem volna Szabó Lőrinc nője a világért sem.
Én ettől mindig is meghaltam, nem bírtam, ha valakiben a szikráját véltem felfedezni a birtoklásnak, féltékenységnek. Mondom ezt úgy, hogy magam is éreztem ilyesmit, lévén Skorpió az Ascendensem...
Szóval volt jó sok idő, mire eljutottam arra a tudatminőségi szintre, ahol önértékelésem a helyére került annyira, hogy ne foglalkoztasson a féltékenység kérdésköre.
Volt nekem is ilyen kapcsolatom. Brrr... arra volt jó, hogy megtanuljam soha többet ilyet...
Barátom úgy vélekedett a vitában, hogy ha két ember szereti egymást, akkor is kell a másiknak hagyni szabad levegőt, nem lehet rátelepedni, kell mindenkinek egy kis titok, egy-egy nap, amikor elmegy a megszokott klubjába biliárdozni a haverokkal.
Ez nem hűtlenség.
Mások ezt támadták, mondván, egy kapcsolatban megszünik az Én és csak a MI van. Nem lehet titok. És a szerelemben nem számit a család, a gyerek, csak mi ketten a többi nem.
Barátomat felháborította ez a hozzáállás, mondván, hogy a szerelemért képes valaki mindent, családot, gyereket eldobni, elhagyni?
A helyzet az, hogy a szerelem a legerősebb érzelem.
Erősebb az anyai ösztönnél is, még akkor is, ha ez sokakat felháborít, hallván nőkről, akik elhagyják gyerekeiket egy férfiért.
De nézzük azokat, akik nem teszik meg, mert a morál ezt kívánja.
Nem hagyják el gyerekeiket, családjaikat szerelem miatt, hiszen "józan ésszel" dönt és nem a szívére hallgat, felméri, hogy a szerelem elmúlik és vagy marad utána valami, vagy nem, viszont a gyerekért, akit a világra hozott felelősséggel tartozik.
Így szépen csendben belehal a szerelem elvesztésébe, megkeseredik, boldogtalanná lesz.
Tehát feláldozza a szerelmet a gyerekért, majd egész hátralévő életében azon szenveleg, hogy elveszítette a szerelmét.
Szerintem jó néhányan vagyunk, akik hallottak idős nőktől ilyen történeteket. Amikor a gyerekei már rég elmentek, már az unokái is ritkán látogatják, a férje ott van mellette, vagy már rég elhagyta egy másik nőért (őket azért nem ítéli meg a társadalom ilyen durván, mintha ugyanezt egy nő teszi), vagy meghalt, és a nő egyedül maradt.
Álmaiban a volt szerelmével van, csendes pillanataiban az emlékeit idézi, ha van kinek, mesél is róla... sőt olyan is van, hogy felkeresik egymást ezek az emberek idős korukban, amikor már a kutya fülét sem érdekli, mit tesznek, kivel találkoznak...
Érdekes dolgok ezek.
Félreértés ne essék, senkit nem buzdítok arra, hogy elhagyja a gyerekét, családját, ha szerelmes lesz.
Pusztán végigvezettem egy lehetséges variációt, egy olyan variációt, amely sokkal többször előfordul az életben, mint azt bárki is el tudná képzelni.
Na jó, esetleg olyan valaki, aki emberekkel foglalkozik nap, mint nap, ő tudja, hogy többször van ilyen, mint nem...
Visszatérve az Én és a Mi kérdéséhez.
Ha egy kapcsolatban megszűnik az Én, az nagyon nem baj.
Bár mindig megszűnne az Én, mert, hogy Hamvas Béla szavaival éljek: ma már nincsenek emberek, csak ÉN-ek vannak... pedig ezt asszem hatvan éve írta...
Szóval az nem baj, ha feloldódsz a másikban, sőt a legszebb dolog a világon ez.
A szabadság nem attól az, ha megvan az Én-tudatod, sőt.
A szabadság az, amikor magad választod meg a korlátaidat.
Ha én azt választom, hogy szerelmes vagyok egy Férfiba, és vele akarom tölteni minden szabad időmet, az a szabadság.
Ha úgy döntök, hogy most egy barátnőmmel beülök egy kávézóba, és beszélgetünk néhány órát, ezt is szabadon megtehetem, mert a párom nem gátol meg ebben, hiszen ő attól boldog, ha én jól érzem magam, és én is attól vagyok boldog, ha ő is jól érzi magát.
Amint megkötöd érzelmi zsarolással - már nem szeretsz, mert nem velem akarsz lenni, stb... -, máris elindultok a boldogtalanság felé vezető úton.
A Lélek ugyanis nem tűri a kötöttséget!
Szabad döntés kell legyen, hogy van-e titkod, vagy nincs.
Előbb-utóbb normális párkapcsolatban rájössz, hogy nem kell titkolóznod, mert a Párod a barátod is, aki megért, aki ÉRT, akivel megoszthatod búd, bajod.
Nem igaz, hogy nincs szükség másra, ez a szerelem elején lehet, hogy így van, de aztán dög unalom lenne, ha csak mindig a másikat látnád, csak vele beszélhetnél, csak vele lehetnél... ez egészségtelen, és a biztos szakításhoz, elidegenedéshez vezet.
A szerelem olyan, mint egy finom habos sütemény.
Az ember imádja, odavan érte, kívánja, állsz a sütispult előtt, és azt gondolod, ezt mind be tudnád habzsolni, de ha csak ezt kapod, csak ezt eheted, csak ezt látod minden nap, igen hamar megcsömörlesz tőle...
Igenis kell a különlét, a vágyakozás, a pici kínlódás a másik nélkül, hogy amikor ismét találkoztok, újra fellángoljanak az érzelmek, a testiség, a boldogsághormon száguldjon újra az ereidben...
Pontosabban azon panaszkodott, hogy a közösségi oldalon leoltották, és a szerelem ellenségének titulálták.
A vitát Szabó Lőrinc: Semmiért egészen című verse indította.
Aki netán nem ismerné, íme a vers:
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Gyönyörű vers!
Szabó Lőrinc ezen verse komoly önértékelési problémákról tesz tanubizonyságot, durván birtokló természetének megnyilvánulása.
Az a baj, hogy az emberek abban a félreértésben leledzenek, hogy ha egy író, vagy költő híressé válik, az egyenlő a tökéletességgel.
Dehogy!!!
Ugyanolyan emberek, mint a többiek, vágyakkal, félelmekkel, negatív tulajdonságokkal, csak annyi különbséggel, hogy őszintébbek, mert le merik írni, nyilvánosságra merik hozni a bennük dúló harcokat, nem sunnyognak csendben, és játsszák meg a tökéletest, mint teszi ezt az átlagember.
Gyönyörű a vers, önmagában, de nem lettem volna Szabó Lőrinc nője a világért sem.
Én ettől mindig is meghaltam, nem bírtam, ha valakiben a szikráját véltem felfedezni a birtoklásnak, féltékenységnek. Mondom ezt úgy, hogy magam is éreztem ilyesmit, lévén Skorpió az Ascendensem...
Szóval volt jó sok idő, mire eljutottam arra a tudatminőségi szintre, ahol önértékelésem a helyére került annyira, hogy ne foglalkoztasson a féltékenység kérdésköre.
Volt nekem is ilyen kapcsolatom. Brrr... arra volt jó, hogy megtanuljam soha többet ilyet...
Barátom úgy vélekedett a vitában, hogy ha két ember szereti egymást, akkor is kell a másiknak hagyni szabad levegőt, nem lehet rátelepedni, kell mindenkinek egy kis titok, egy-egy nap, amikor elmegy a megszokott klubjába biliárdozni a haverokkal.
Ez nem hűtlenség.
Mások ezt támadták, mondván, egy kapcsolatban megszünik az Én és csak a MI van. Nem lehet titok. És a szerelemben nem számit a család, a gyerek, csak mi ketten a többi nem.
Barátomat felháborította ez a hozzáállás, mondván, hogy a szerelemért képes valaki mindent, családot, gyereket eldobni, elhagyni?
A helyzet az, hogy a szerelem a legerősebb érzelem.
Erősebb az anyai ösztönnél is, még akkor is, ha ez sokakat felháborít, hallván nőkről, akik elhagyják gyerekeiket egy férfiért.
De nézzük azokat, akik nem teszik meg, mert a morál ezt kívánja.
Nem hagyják el gyerekeiket, családjaikat szerelem miatt, hiszen "józan ésszel" dönt és nem a szívére hallgat, felméri, hogy a szerelem elmúlik és vagy marad utána valami, vagy nem, viszont a gyerekért, akit a világra hozott felelősséggel tartozik.
Így szépen csendben belehal a szerelem elvesztésébe, megkeseredik, boldogtalanná lesz.
Tehát feláldozza a szerelmet a gyerekért, majd egész hátralévő életében azon szenveleg, hogy elveszítette a szerelmét.
Szerintem jó néhányan vagyunk, akik hallottak idős nőktől ilyen történeteket. Amikor a gyerekei már rég elmentek, már az unokái is ritkán látogatják, a férje ott van mellette, vagy már rég elhagyta egy másik nőért (őket azért nem ítéli meg a társadalom ilyen durván, mintha ugyanezt egy nő teszi), vagy meghalt, és a nő egyedül maradt.
Álmaiban a volt szerelmével van, csendes pillanataiban az emlékeit idézi, ha van kinek, mesél is róla... sőt olyan is van, hogy felkeresik egymást ezek az emberek idős korukban, amikor már a kutya fülét sem érdekli, mit tesznek, kivel találkoznak...
Érdekes dolgok ezek.
Félreértés ne essék, senkit nem buzdítok arra, hogy elhagyja a gyerekét, családját, ha szerelmes lesz.
Pusztán végigvezettem egy lehetséges variációt, egy olyan variációt, amely sokkal többször előfordul az életben, mint azt bárki is el tudná képzelni.
Na jó, esetleg olyan valaki, aki emberekkel foglalkozik nap, mint nap, ő tudja, hogy többször van ilyen, mint nem...
Visszatérve az Én és a Mi kérdéséhez.
Ha egy kapcsolatban megszűnik az Én, az nagyon nem baj.
Bár mindig megszűnne az Én, mert, hogy Hamvas Béla szavaival éljek: ma már nincsenek emberek, csak ÉN-ek vannak... pedig ezt asszem hatvan éve írta...
Szóval az nem baj, ha feloldódsz a másikban, sőt a legszebb dolog a világon ez.
A szabadság nem attól az, ha megvan az Én-tudatod, sőt.
A szabadság az, amikor magad választod meg a korlátaidat.
Ha én azt választom, hogy szerelmes vagyok egy Férfiba, és vele akarom tölteni minden szabad időmet, az a szabadság.
Ha úgy döntök, hogy most egy barátnőmmel beülök egy kávézóba, és beszélgetünk néhány órát, ezt is szabadon megtehetem, mert a párom nem gátol meg ebben, hiszen ő attól boldog, ha én jól érzem magam, és én is attól vagyok boldog, ha ő is jól érzi magát.
Amint megkötöd érzelmi zsarolással - már nem szeretsz, mert nem velem akarsz lenni, stb... -, máris elindultok a boldogtalanság felé vezető úton.
A Lélek ugyanis nem tűri a kötöttséget!
Szabad döntés kell legyen, hogy van-e titkod, vagy nincs.
Előbb-utóbb normális párkapcsolatban rájössz, hogy nem kell titkolóznod, mert a Párod a barátod is, aki megért, aki ÉRT, akivel megoszthatod búd, bajod.
Nem igaz, hogy nincs szükség másra, ez a szerelem elején lehet, hogy így van, de aztán dög unalom lenne, ha csak mindig a másikat látnád, csak vele beszélhetnél, csak vele lehetnél... ez egészségtelen, és a biztos szakításhoz, elidegenedéshez vezet.
A szerelem olyan, mint egy finom habos sütemény.
Az ember imádja, odavan érte, kívánja, állsz a sütispult előtt, és azt gondolod, ezt mind be tudnád habzsolni, de ha csak ezt kapod, csak ezt eheted, csak ezt látod minden nap, igen hamar megcsömörlesz tőle...
Igenis kell a különlét, a vágyakozás, a pici kínlódás a másik nélkül, hogy amikor ismét találkoztok, újra fellángoljanak az érzelmek, a testiség, a boldogsághormon száguldjon újra az ereidben...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése