Azonosulás

Spirituális ébredésem kezdetétől hallom úton-útfélen a "nem azonosulás" fontosságát. Én is, mint mindenki más, elég nehezen értettem ezt meg, hiszen gyerekkorunktól fogva azt halljuk: testem, játékom, autóm, lakásom, szüleim, gyerekem, tulajdonom, minden az enyém. Mire felnő az ember, kialakul benne, hogy mindezekkel együtt valaki, magyarán, ha a bármit is ezek közül elveszít, mintha a fél lábát, karját veszítené el, már nem számít egésznek. Vannak, akiknél odáig fajul ez az azonosulás, hogy saját gyerekeikről beszélvén úgy szólnak: iskolába járunk, betegek vagyunk, kihúzták a fogunkat, szakkörre járunk, és a többi, egyik ilyen ismerősömnek rendszeresen visszakérdezek: tényleg? Az egész család beteg? Mindenkinek kihúzták a fogát? Egyszerre? Te is jársz szakkörre a gyerekeiddel? Még csak meg sem hallja, csak beszél tovább többes szám első személyben...Nővérem anyja például gyerekeiként emlegeti nővérem gyerekeit, pedig lánya következetesen, immáron huszonéve, minden alkalommal kijavítja: az unokáid, nem a lányaid, ők az én lányaim! Ezek az emberek betegszenek, sőt halnak bele gyakran valakinek, valaminek az elvesztésébe. Ilyenkor halljuk, hogy elveszítettek magukból egy darabot, meghalt bennük valami, stb. Tapasztalatom szerint az a legjobb ellenszere ennek a kórságnak, az azonosulásnak, ha az ember rögtön a hozzá legközelebb állóval, a saját testével kezdi a nem azonosulás gyakorlását. Nekem azóta sikerült felfognom valójában mit jelent nem azonosulni a testemmel, mióta nem iszom alkoholt, és nem dohányzom. Miután lassanként ürülnek a mérgek - illetve lehet, hogy gyorsan, akár így is lehet, mert azért rásegítek egy kicsit vitaminokkal, ezüstkolloiddal, tiszta vízzel, reikivel, öngyógyítással, tornával, szellemi tisztítással -, egyre inkább megvilágosodott előttem, hogy milyen elképesztő módon ártalmára voltam ennek a testnek, amelyet kaptam a Teremtőtől, hogy benne lakozzék lelkem. Meditációban tudtam először megtenni, hogy kívülről tekintsek önmagamra. A testelhagyásos meditációról beszélek, az asztrális projekcióról, amiről régebben írtam. Eleinte nagyon érdekes volt kívülről látni magam, aztán visszazuttyanva jöttem rá, mennyit köszönhetek ennek a testnek. És elöntött a hála érzete, hogy még mindig ilyen erős, és szép. Igen szép, és nem a szó klasszikus értelmében, mert mindenkinek más a szépség. Arról beszélek, hogy mennyire egyben van, mennyire okos, hogy mindig figyelmeztetett betegséggel, fájdalmakkal - bár nem mindig hallgattam rá -, milyen hihetetlen gyorsasággal regenerálódott minden alkalommal, ahányszor padlóra küldtem. Újabb és újabb esélyt adott, hátha végre észreveszem, hogy értem él, és nekem segít azzal, hogy kőkeményen dolgozik ellenem, próbálva egyben tartani magát. Küzdelmet folytatott a mérgekkel, amiket nemtörődöm módon, értelmetlenül beletömtem éveken, évtizedeken keresztül, figyelmen kívül hagyva, milyen kínokat okozok neki ezzel. Lezsaroltam, kihasználtam fizikai erejét, még akkor sem vettem tudomást a bajról, amikor megroppant a tartóoszlop. Tiltakozott, ha újra és újra nekiálltam, hogy eszetlenül ártsak neki, és néha halvány pislákolás gyúlt az elmémben, nem jó ez így, nem volna szabad, nem kéne... aztán egyszer eljött a pillanat, hogy tényleg ráeszméltem, ez így tovább nem mehet. A ráeszmélés úgy zajlott, hogy akkorát ordítottak a fejemben, hogy ijedtemben felugrottam az ágyból, szívem majd kiugrott a helyéről, és konkrétan szóhoz sem jutottam a döbbent rémülettől. Aztán sorozatosan, egymás után kaptam a megerősítéseket arról, amit magam is láttam a saját képletemben, mármint, hogy több, mint nyolcvan évet célozhatok meg. Többedik tükröt tartotta elém az élet bizonyos emberek képében, mivé leszek, ha én is azt az utat járom, amit ők. "Ha boldog akarsz lenni, nézd meg mit csinálnak a többiek, és te csináld pont az ellenkezőjét!" cseng újra és újra a fülemben Mesterem mondata. Kiegészíteném azzal, hogy ha egészséges akarsz lenni, csináld másként, mint a többség. Tehát megtanultam nem azonosulni a testemmel, úgy nézni rá, mint egy ajándékba kapott járműre. (Az is egyébként.) És úgy is bánok vele, mint mások az autóikkal. Mert nem tudom észrevetted-e, de az biztos, hogy az autótulajdonosok többsége sokkal többet törődik a kocsijával, mint a saját testének karbantartásával, épségével. Ha a kocsiban kigyullad valamelyik vészjelző lámpa, rögtön tudja, hogy olaj kell bele, vagy mittudoménmi (nekem nincs autóm), és sürgősen szervizeli a bajt, őrült pénzeket költve kedvencére. Amikor a testében kigyullad a vészvillogó: fájdalommal, gyulladással, fáradtsággal, betegséggel, azt pedig igyekszik elnyomni gyógyszerekkel. Ez pont olyan, mintha az autóban felvillanó benzinlámpa zsinórját elvágná, hogy ne lássa, fogytán az üzemanyag. De az autó ettől még megáll, és akkor már hiába szentségel, és káromkodik, és értetlenkedik. És a tested attól, hogy nem veszel tudomást a benne zajló káros folyamatoktól, még ugyanígy fel fogja mondani egyszer a szolgálatot. Csak akkor már hiába töltesz bele üzemanyagot: ha besül a motor, ott már csak a csere segít. Jól mondom? Nem tudom, mert nem értek a kocsikhoz. Csak azt tudom, hogy a karbantartást nem csak akkor kell elvégezni, amikor kigyullad a vészlámpa. A testedet ápolni, gondozni, folyamatosan figyelni kell, hallgatni (befelé), minőségi üzemanyagot adni neki, hogy minél tovább szolgáljon jó állapotban. Ja és tisztelni, és hálás szívvel megköszönni külön-külön minden egyes alkatrészének, hogy jól működik, gondolatban, vagy tettel megsimogatni kívül-belül, és szeretetet sugározni felé. Ha mégis eléri a kórság, nem azonosulni vele, nem úgy kezelni, hogy beteg VAGYOK, mert nem Én Vagyok beteg, Én sosem lehetek az, hanem a testem jelez valamit. Ekkor meg kell keresni a baj gyökerét, amely a lélekben leledzik. Közben a gyógyulást elő lehet segíteni kívülről - lehetőség szerint nem gyógyszerekkel elnyomni a tüneteket, azaz kiiktatni a vészvillogót -, megköszönni neki, hogy figyelmeztet valamire, leginkább arra, hogy nem jó úton járok akár gondolatilag, akár fizikailag. Nem elfelejteni, hogy a természet mindent megadott nekünk, hogy gyógyulásunkat elősegítse, ha szükséges. De a legfontosabb, hogy újra tanuljunk meg hinni saját testünk elképesztő önregeneráló képességében. Csodákat tapasztalhatunk meg, ha erre odafigyelünk, egyszerű, de minőségi táplálkozással és tiszta ivóvízzel.