Elengedés

Egy ideje elmélkedem azon, hogyan engedjem el, ami már a múlt tulajdonában van, én meg még mindig szorongatom, bár folyamatosan érzem, hónapok óta, ahogy egyre gyengül a szorításom, erőtlenül csúszik ki a kezeim közül. Néha, oldottabb állapotomban hopp, csak úgy hagytam kicsusszanni, még dobtam is rajta egyet, minél messzebb kerüljön tőlem, aztán szürke, esős, hűvös, nyirkos napokon szaladtam, hogy ismét megragadjam, szorongassam, magamhoz öleljem, és Gollan megszólalt bennem: enyém vagy, még mindig az enyém, nem tudlak elengedni, a Drágaságom vagy... fájdalom-, sírás-, düh-, keserűség-démonok jártak táncot a lelkemben, s hogy megszabaduljak tőlük sírtam, csak sírtam, könnyeimen keresztül szültem ki a dögöket magamból. Aztán lassanként ráeszméltem, hogy biza' még messze nem vagyok olyan szinten, hogy egyedül túl legyek a halál, az elmúlás feldolgozásán, illetve persze, egyedül kell megtennem, hiszen ezt más nem teheti helyettem, de látnom kell még utoljára a halottamat, hogy elhiggyem, valóban nincs már velem, nem lehet az enyém, és talán nem is volt sosem. Hiszen amit nekünk szánt az Ég, az mindig a miénk marad. Hogy megtörténjen az elengedés, a legnehezebb dolgot kell tennünk: szembesülni kell az elengedés tárgyával. Amíg a remény leghalványabb parazsa ott pislákol a lelked mélyén, mondhatsz, gondolhatsz bármit, egyszerűen nem szembesülsz a halál tényével, képtelen vagy elengedni. Persze tudom én azt, hogy sokan még ezzel együtt sem képesek az elengedésre, hívóimtól tudom, hogy ha karjaik között hal meg szerettük, még akkor sem képesek elfogadni, hogy elment. Így szegényke két világ között reked, és nekem az a dolgom ilyenkor, hogy meggyőzzem az itt maradtat, hogy legnagyobb ellenségévé lészen annak, akit szeret, ha erőnek erejével magához láncolja, és nem engedi el a Fénybe. Vannak erre jó kis szertartások, amelyek segítik az itt maradtat és a holtat is az elválásban. Az én halottam azonban nem emberi lény, hanem egy fogalom, egy általam teremtett elementál. Én teremtettem, hát én is pusztíthatom el. Amíg él, lélegzik benned, kimondott, leírt szavaid hamisak, és neked jobban fáj, mint a címzettnek, ebből tudhatod, hogy bizony még nem pusztítottad el. Amíg hiszel a csodákban, abban, hogy reggel felébredsz, és csak egy rémálom volt a nélkülözés, a hiány, a fájdalom, a keserv, a lelki kín, addig él, és tombol a teremtett elementálod. A hiány, a nélkülözés az ember elméjét hazuggá teszi, hogy védje a lelkedet: elülteti benne a hamis illúzió csíráját, amit szépségesen reménynek nevezünk. Hogy egyszerre minden jóra fordul. Ha ebben a hitben akarod magad ringatni továbbra is, tedd csak, édes állapot ez, olyan mint az alkohol, a drog: eltompítja a fájdalmat, a félelmet a magánytól, a másik hiánya fölötti fájdalmad reménnyé válik, és hitegeted magad: megváltoznak majd, jóra fordulnak a dolgok, én TUDOM! És tényleg azt hiszed, hogy tudod. Szóval maradhatsz ebben az önámító állapotban is, mert ahhoz valóban kemény munka, erőgyűjtés kell, hogy szembenézz a saját hazugságaiddal. Én tegnap szembenéztem. És megláttam a puszta valóságot. Lehántva róla mindaz a sok-sok cifra sallang, amit ráakasztgattam az elmúlt hónapokban. Meztelenül állt előttem az igazság, szomorúan, de nagyon-nagyon szépen. Egyszerűen, és változatlanul, mentesen mindentől, amit én rajta hittem. Nem is láttam, inkább érzékeltem a változatlanságot, vannak dolgok az életben tényleg, amelyek sosem változnak, mert nem engedik nekik valakik, meggátolván, hátráltatván a természetes és egészséges fejlődést. És végre ki tudtam mondani, ha nem is hangosan, de magamban mindenképpen: Isten veled. És ez már nem csengett hamisan, mert úgy szakadt ki belőlem, mint egy telifújt papírzsákból a levegő, amelyet összecsapunk a tenyerünkkel. Ma, a tavasz első napján, hajnali fél ötkor végre megmutatta magát nekem a hatalmas Hold, amely napok óta sűrű felhők fölött bujkált. Ott ragyogott a kertem végében. Elképesztő ereje egy pillanatra tényleg, szinte bénulttá tett, a csöndben lélegezni sem mertem. Töltődtem így még néhány hosszú percig. Most pedig végre valóban tavasz van odakinn, vakítóan süt a Nap, és tavasz lett a lelkemben is. Elmúlt a tél, letelt a gyászidő. Eltemettem, elgyászoltam, elengedtem. Szabad vagyok.