Beszélgetésem Istennel
(vagy Istennővel, vagy Jézussal, vagy Segítőimmel, vagy Önvalómmal, mittudomén....)
Mélázva, láblóbálva, koffeinmentes kávémat kortyolgatva meredtem a semmibe a Pláza kávézójában, no ez így nem is igaz, mert ott nem lehet a semmibe meredni, mindenhol van valami, valaki. Inkább csak bámultam a padlólapokat, figyelmem a folyosói pad léceire összpontosult, a csavarokra, amelyek összefogják, fényesre kopott tetejük megcsillant az agyonvilágított térben. Észleltem, hogy mennyire diszharmonikus a sötétre pácolt fa lécezés a világosra mázolt modern vaslábakkal, valahogy nem stimmeltek a színek, szürke és fekete emberek jöttek-mentek a folyosón, mostanában nem látok kinn a világban fehér ragyogást sehol... Ez csak úgy átfutott az agyamon, hogy miért, nem is tudom, már elég régen nem gondolkodom, mert rájöttem, hogy minden bajom okozói saját gondolataim. Elmém üres volt, gondolattalan, szótlanul ültem, hallgattam volna a csendemet. Mondom, bambultam, konstatáltam, hogy egyre rosszabbul látok, mert a világ kezdett szürreálisan szétcsúszni, mintha vízfüggönyön keresztül néznék. Aztán meleg patakocskák indultak el a vízfüggönyömből, előbb az egyik, majd a másik szememből, jé ez a saját könnyem... Mint mindig, most is tudtam mi a fájdalom tárgya, és egyre mélyebbre kerültem a saját ostorcsapásaim által, és csak egy sikolyt hallottam a fejemben: MIÉRT FÁJ EZ NEKEM? Mi van bennem, ami még mindig annyira képes elhatalmasodni, hogy belülről tolja ki a könnyeimet, akaratomtól függetlenül, megállíthatatlan patakban csordogálva, a kávémat kevergetve egy Pláza forgalmas folyosóján ülve... És ekkor felragyogott előttem az a fény, amit már olyan régen nem láttam... egy Ember ült velem szemben, de nem őt láttam, csak a fényt körülötte. Amikor megszólított: nagyon szeretlek, azt válaszoltam én is Téged, ismét csak a zuhatag volt a szemeim előtt, és már folyóként zúdult alá az arcomon. Tudod, milyenek az emberek, kezdte a milliószor elismételt mondatot, tudom, vágtam a szavába, DE MIÉRT FÁJ EZ NEKEM? Ez itt a kérdés, és nem az, hogy ők milyenek. Velem mi a baj? Miért fáj ez nekem?! kérdeztem már fennhangon a Fénytől, Aki meleg, száraz kezeibe fogta az enyémet, simogatott...a szelíd, áthatóan tiszta és álmodozó barna szemekből áradó szeretet és az egész alakból sugárzó fény lassan mindent betöltő ragyogássá vált, már nem volt Pláza, nem volt pad, eltűntek a szürke-fekete emberek, és az én Istenem halkan, finoman, minden szóval simogatva engem, beszélni kezdett: "Én látom, ami veled történik. Folyó vagy, a szavaid, a tanításod, az életfelfogásod mind-mind a folyóban van. Hömpölyögsz lassan, néha gyorsabban, és magaddal sodorsz, viszel embereket. Úsznak veled, úsznak az árral és hagyják magukat sodorni amíg élvezik. Aztán elkezdenek kifulladni, mert nekik alighanem gyors néha a tempó, nem éreznek elég erőt a felszínen maradáshoz. Fuldoklani kezdenek. Rájönnek mennyi de mennyi tanulnivalójuk van még. És amikor az ember szembesül a saját tökéletlenségével, akkor bizony az nem tetsző dolog. Elkezdi abban keresni a hibát, aki felébresztette, megvilágosította, vitte magával, szelíden, vagy kevésbé szelíden segítette. Elkezd vadászni az ő tökéletlenségére, és ha talál ilyet elégedettség tölti el. És ezt meg akarja mutatni, mert addig sem kell önmaga tökéletlenségével foglalkoznia. Ekkor néhányan elkezdenek úszni az árral szemben, visszafelé a folyón, ő aztán nem adja meg magát a sodrásnak, nem hagyják, hogy oda sodord őket ahová kerülniük kell. Van aki menet közben megkapaszkodik valami uszadékban vagy belógó ágban, bármiben ami a te folyásodat megállíthatná, ami akadályozhatna, mert persze te sem haladhatsz akadálytalanul, de mivel tudod a dolgodat, tudod a célodat, és ismered a patakmedret, Te át tudsz lépni rajtuk, sőt, ha kell el is tudod sodorni a gátakat, képes vagy megkerülni, körbefogni és magadévá tenni még azokat is. Minden ami az utadba kerül, önmagad részévé teszed, és tanulsz belőle, ”feldolgozod” de ez a képesség nem adatik meg mindenkinek. Ők még a végcél előtt partra fognak úszni, kiszállnak a sodrásból és valamikor, talán később visszatérnek és újra a te vizedbe mártják magukat, hogy tovább mehessenek veled. Töretlenül haladsz a célod felé és innen-onnan, a partról újabb és újabb utasokkal gazdagodsz másokat kivetsz magadból, megint másokat elveszítesz. De te jó úton jársz, csak teszed a dolgod. Folyó vagy, csak folynod kell, haladni, sodródni a saját célod felé. Persze neked rossz érzés, ha szembe szállnak veled és a sodrás ellen kapálódznak, de aki nem hagyja magát haladni az árral, annak nem ott van dolga ahová te igyekszel. Vagy, ha feladja az ellenállását és alámerül, megmártózik, ha úgy tetszik megtisztulva mégis csak sodródhat tovább. Folyó vagy, erős, ölelő, építő, szeretetteljes, csillogó." Nem volt már más, csak ez a hang, a szemek, és a fényesség. És zuhogó könnyfolyamom lassan csermellyé szelídült, és ezzel együtt lanyhult bennem a fájdalom is. Kis néma szomorként bujkál csak valahol szívem mélyén. Már tudom a dolgom. Köszönöm Szerelmem.
Mélázva, láblóbálva, koffeinmentes kávémat kortyolgatva meredtem a semmibe a Pláza kávézójában, no ez így nem is igaz, mert ott nem lehet a semmibe meredni, mindenhol van valami, valaki. Inkább csak bámultam a padlólapokat, figyelmem a folyosói pad léceire összpontosult, a csavarokra, amelyek összefogják, fényesre kopott tetejük megcsillant az agyonvilágított térben. Észleltem, hogy mennyire diszharmonikus a sötétre pácolt fa lécezés a világosra mázolt modern vaslábakkal, valahogy nem stimmeltek a színek, szürke és fekete emberek jöttek-mentek a folyosón, mostanában nem látok kinn a világban fehér ragyogást sehol... Ez csak úgy átfutott az agyamon, hogy miért, nem is tudom, már elég régen nem gondolkodom, mert rájöttem, hogy minden bajom okozói saját gondolataim. Elmém üres volt, gondolattalan, szótlanul ültem, hallgattam volna a csendemet. Mondom, bambultam, konstatáltam, hogy egyre rosszabbul látok, mert a világ kezdett szürreálisan szétcsúszni, mintha vízfüggönyön keresztül néznék. Aztán meleg patakocskák indultak el a vízfüggönyömből, előbb az egyik, majd a másik szememből, jé ez a saját könnyem... Mint mindig, most is tudtam mi a fájdalom tárgya, és egyre mélyebbre kerültem a saját ostorcsapásaim által, és csak egy sikolyt hallottam a fejemben: MIÉRT FÁJ EZ NEKEM? Mi van bennem, ami még mindig annyira képes elhatalmasodni, hogy belülről tolja ki a könnyeimet, akaratomtól függetlenül, megállíthatatlan patakban csordogálva, a kávémat kevergetve egy Pláza forgalmas folyosóján ülve... És ekkor felragyogott előttem az a fény, amit már olyan régen nem láttam... egy Ember ült velem szemben, de nem őt láttam, csak a fényt körülötte. Amikor megszólított: nagyon szeretlek, azt válaszoltam én is Téged, ismét csak a zuhatag volt a szemeim előtt, és már folyóként zúdult alá az arcomon. Tudod, milyenek az emberek, kezdte a milliószor elismételt mondatot, tudom, vágtam a szavába, DE MIÉRT FÁJ EZ NEKEM? Ez itt a kérdés, és nem az, hogy ők milyenek. Velem mi a baj? Miért fáj ez nekem?! kérdeztem már fennhangon a Fénytől, Aki meleg, száraz kezeibe fogta az enyémet, simogatott...a szelíd, áthatóan tiszta és álmodozó barna szemekből áradó szeretet és az egész alakból sugárzó fény lassan mindent betöltő ragyogássá vált, már nem volt Pláza, nem volt pad, eltűntek a szürke-fekete emberek, és az én Istenem halkan, finoman, minden szóval simogatva engem, beszélni kezdett: "Én látom, ami veled történik. Folyó vagy, a szavaid, a tanításod, az életfelfogásod mind-mind a folyóban van. Hömpölyögsz lassan, néha gyorsabban, és magaddal sodorsz, viszel embereket. Úsznak veled, úsznak az árral és hagyják magukat sodorni amíg élvezik. Aztán elkezdenek kifulladni, mert nekik alighanem gyors néha a tempó, nem éreznek elég erőt a felszínen maradáshoz. Fuldoklani kezdenek. Rájönnek mennyi de mennyi tanulnivalójuk van még. És amikor az ember szembesül a saját tökéletlenségével, akkor bizony az nem tetsző dolog. Elkezdi abban keresni a hibát, aki felébresztette, megvilágosította, vitte magával, szelíden, vagy kevésbé szelíden segítette. Elkezd vadászni az ő tökéletlenségére, és ha talál ilyet elégedettség tölti el. És ezt meg akarja mutatni, mert addig sem kell önmaga tökéletlenségével foglalkoznia. Ekkor néhányan elkezdenek úszni az árral szemben, visszafelé a folyón, ő aztán nem adja meg magát a sodrásnak, nem hagyják, hogy oda sodord őket ahová kerülniük kell. Van aki menet közben megkapaszkodik valami uszadékban vagy belógó ágban, bármiben ami a te folyásodat megállíthatná, ami akadályozhatna, mert persze te sem haladhatsz akadálytalanul, de mivel tudod a dolgodat, tudod a célodat, és ismered a patakmedret, Te át tudsz lépni rajtuk, sőt, ha kell el is tudod sodorni a gátakat, képes vagy megkerülni, körbefogni és magadévá tenni még azokat is. Minden ami az utadba kerül, önmagad részévé teszed, és tanulsz belőle, ”feldolgozod” de ez a képesség nem adatik meg mindenkinek. Ők még a végcél előtt partra fognak úszni, kiszállnak a sodrásból és valamikor, talán később visszatérnek és újra a te vizedbe mártják magukat, hogy tovább mehessenek veled. Töretlenül haladsz a célod felé és innen-onnan, a partról újabb és újabb utasokkal gazdagodsz másokat kivetsz magadból, megint másokat elveszítesz. De te jó úton jársz, csak teszed a dolgod. Folyó vagy, csak folynod kell, haladni, sodródni a saját célod felé. Persze neked rossz érzés, ha szembe szállnak veled és a sodrás ellen kapálódznak, de aki nem hagyja magát haladni az árral, annak nem ott van dolga ahová te igyekszel. Vagy, ha feladja az ellenállását és alámerül, megmártózik, ha úgy tetszik megtisztulva mégis csak sodródhat tovább. Folyó vagy, erős, ölelő, építő, szeretetteljes, csillogó." Nem volt már más, csak ez a hang, a szemek, és a fényesség. És zuhogó könnyfolyamom lassan csermellyé szelídült, és ezzel együtt lanyhult bennem a fájdalom is. Kis néma szomorként bujkál csak valahol szívem mélyén. Már tudom a dolgom. Köszönöm Szerelmem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése