Különbség

Nagyon jó megfogalmazást hallottam néhány nappal ezelőtt, amely tökéletesen leképezi, mi a különbség a spirituális ember és a drogos között. A helyzet ugyanis az, hogy mindkét típus ugyanoda akar eljutni. A földi létben elérhető, lehető legmagasabb szellemi síkokra. Bár a kocsmákban, vagy a drogtanyákon nem így fogalmazódik meg, inkább menekülés a valóság elől a címe, de a lényeg ugyanaz: megtalálni a nyugalmat, a feszültségmentességet, az elfogadást, az örömet, a szeretetet. (Csak figyeld meg, mennyire tudnak "szeretni" mindenkit a részeg emberek, mennyivel oldottabbak, mosolygósabbak, nyitottabbak, nem beszélve arról, mennyire megokosodnak...) A mese a következőképpen szól: van egy torony, abban egy csigalépcső. Ezen baktat felfelé a spirituális ember. Ahogy halad egyre feljebb, mindig kivesz egy téglát a falból, és pakolja bele a hátizsákjába. Egyre nehezebben halad, egyre magasabbra ér, de ezzel együtt egyre súlyosabb a teher, amit cipel. Végre felér a torony tetejére, kinyitja a legfelső ajtót, kilép rajta... és az elképesztő erejű szélvihar, amely kívül tombol, majd' lerepíti a torony tetejéről. Ekkor az Égre nézve hálát ad, hogy felcipelte ezt a nagy terhet, különben azon nyomban lezuhanna, vissza a Földre, ahonnan jött. Viszont most szilárdan, stabilan áll, és elérte célját. Ezzel szemben mit tesz a drogfüggő: vesz drogot, belövi, beveszi, megissza, bemegy a toronyba, beszáll a liftbe, megnyomja a legfelső gombot, ezerrel felszáguld, kinyitja a liftajtót, kiszáll, egy pillanatra megéli a teljességet.... és bámmmmmmm, máris lefújja a tomboló szélvihar. Magához tér, újra vesz egy kis cuccot, benyomja, be a liftbe, fel, ajtó kinyit, szélvihar, zuhanás. Ismét kijózanodik, megy a drogjáért, belő, fel a lifttel, ki az ajtón, szélvihar, zuhanás.... és ezt ismétli újra, és újra, amíg bele nem hal... Ez a hasonlat sajnos nem az én elmémből pattant ki, hanem egy klinikai pszichológus mondta. Tökéletes a példa, hogy miről szól a történet. Gyakran emlegetem, hogy sajnos csak az emberiség két százaléka spirituális, és ők fogják megmenteni a világot, ha tetszik, ha nem. A dolog annyiban változik, hogy lassan, nagyon-nagyon lassan ugyan, de ez a két százalék nődögélő tendenciát mutat. Jó volna egyre több lelket megmenteni, hogy ne a bódulaton keresztül keressék az Istenhez, azaz saját maguk legbelső magjához vezető utat, de már azt is megtanultam, hogy nem kell, és nem lehet mindenkit megmenteni, különben is minek, úgyis sokan vagyunk, hétmilliárddal nem bír el a Föld, ezt pedig tudják azok a lelkek is, akik ilyen sokan lejöttek ide éppen most, éppen ezt a századot megtapasztalni. Lassan értik meg az emberek, hogy az egyetlen kiút a spiritualitás. Az elmúlt hétvégén ismét reiki tanfolyam volt nálam, sokat beszélgettünk az emberiség vélhető jövőjéről. Persze, egyszerűbb homokba dugni a fejünket, és semmit sem téve a remény hazug leplébe burkolózva üldögélni és folytatni tovább az emberi életnek nem nevezhető, inkább az állati léthez közeli vegetációt: alszunk, eszünk, iszunk, szaporodunk, tévézünk, alszunk, eszünk, iszunk, szaporodunk, tévézünk körforgásban eltölteni ezt a földi időnket. Nem arról van szó, hogy mindenkinek nyomot kell hagyni maga után (amúgy is hagy, mindenképpen, tehát ezen is lehetne elmélkedni kicsit), és nem is arról, hogy mindenkinek valamilyen ezoterikus ágazat művelőjeként kellene kiteljesednie, dehogy. A spiritualitás annyiban tér el az ezoterikától, hogy az előbbi magát a magasabb szellemi dolgokkal való foglalkozást jelöli, ezen keresztül pedig az önmegismerés, önkiteljesítés útját, míg a második a titkos tanok, a csak a beavatottak számára elérhető okkult tudást mutatja. Ami így önmagában már nem igaz, mert ma már mindent el lehet olvasni könyv, vagy az internet segítségével, és sokan estek és esnek abba a hibába, hogy valódi, élő mesteri közvetítés nélkül, pusztán néhány könyv elolvasásával nevezték ki magukat okkultistának, ezoterikusnak. Amivel nincs is semmi gond, mindenki úgy buggyan meg, ahogy akar, amíg nem árt vele másnak. De már az is ártás, hogy a kellő mesteri irányítás nélkül hiteltelenné teszik a spiritualitást, és erős ellenállást váltanak ki. Aki ezoterikával foglalkozik az nem százas, hagggyáá má' a hülyeségeiddel... Tényleg nehéz manapság eligazodni, a realistának kondicionált elme azt keresi, kinek higgyek... A válaszom ilyenkor mindig az: magadnak! Senki másnak, csak magadnak! Az egyetlen kiút az útvesztőből, ha elmélkedsz a hallottakon, ha megrágcsálod, magadba engeded, és figyelsz a benned zajló folyamatokra: kellemes, vagy kellemetlen valamiért amit megtudtál? Elfogadható számodra, jó érzéssel tölt el, vagy sem? Jó lesz ez nekem, akarom én ezt, segít ez engem valamiben? Nyugodtan légy önző, szemléld a világot magad körül úgy, hogy te vagy a közepén. Mesterem mindig azt mondja: nem tudlak benneteket megtanítani semmire, csak arra emlékeztetlek, ami bennetek van. Ennélfogva tehát ha úgy érzed a hallottak elindítottak benned egy jó irányú változást: szeretettelibb lettél, türelmesebb, figyelmesebb például, akkor az egyértelműen magasabb szellemi szférád üzenetét hordozza, a benned lévő JÓ-ról hántogatja a hagymahéjakat. Minden, ami ezzel ellenkezik nem a jó oldal üzenete, ebben biztos lehetsz. Én is vizsgáztam az elmúlt két hétben. Négy alkalommal is megpróbálódtam, vajon hol tartok az utamon. Négy emberen keresztül szereztem - szerintem - legalábbis jó minősítést. Egy kolléganőm a munkahelyünkön próbált alám tenni, ha az ő tehene megdöglött, vesszen az enyém is. Másik "barátnőm", mivel nem engedtem érzelmi zsarolásának - te már engem nem is szeretsz, már nem érdekel, hogy mi van velem, hetek óta nem voltál nálam, stb. - kétszínűnek, mellébeszélőnek nevezett, és még nem is tudom milyen jelzőkkel illetett. Egy férfi ismerősöm egy mozdulattal törölt a fészbuk oldaláról, mert arra a kérdésre, hogy hiányzott-e nekem, lévén már két napja nem chateltünk, őszinte választ várt, mire megírtam neki, hogy nem, hiszen évekig nem találkoztunk, egész jól megszoktam már nélküle. Nem is értettem a kérdést... A negyedik "barátnőm" tegnap este dorongolt le, hogy nem vagyok elég megértő és türelmes vele, pedig még csak két éve futjuk ugyanazokat a köröket: én zsákszámra öntöm bele a lelki táplálékot, ő viszont makacsul ragaszkodik a rosszul létéhez... mindez azért érdekes, mert néhány éve még valószínűleg a Skorpió Ascendensem felülkerekedvén igencsak visszavágtam volna mindőjüknek, úgy, hogy nem állnak meg a lábukon, de most csak annyit éreztem, szegénykék, mennyire szenvedhetnek saját maguktól. Igazi, mélyről jövő együttérzést éreztem, mert felismertem, milyen elképesztő méretű az egójuk, amelynek uralma alatt állnak. Aztán kicsit szomorkásan elengedtem őket. Nem vitatkoztam, nem érveltem, nem akartam meggyőzni, nem dühültem be, nem vágtam vissza. Csak elfogadtam a tényt, és négy pipával több lett az engem nem szeretők listáján. És, hogy jól végeztem a dolgom, visszaigazolást nyert a tegnapi nap folyamán: fent említett kolléganőm egyszer csak beállított egy csomó ajándék ennivalóval, és mosolyogva átnyújtotta. Ennyi volt, nem több. Nem volt bocsánatkérés, nem volt mit megbocsátani sem. Azok az energiák, amiket én kibocsátottam, az, hogy nem tápláltam a haragját, hogy elengedtem őt szeretettel és áldással, és megkértem az angyalkáit, segítsenek neki megnyugvásra lelni, megtette a hatását, úgy látszik. Ez tehát a különbség. Régi énem sírt, toporzékolt volna az őt ért támadások miatt, értetlenkedve, haragosan, és fájdalommal reagált volna minderre. Hogy hát hiszen én mindent megtettem, hogy jó legyek... Mai énem viszont látja a részletek mögött az egészet, vagy mondjuk úgy, mindenkiben meg tudom látni a fényét, még akkor is, ha ilyen jól el van takarva. Mai énem tudja, hogy mindez nem rólam szól, hanem róluk. Felnyitottak egy zsilipet, hogy kiáradjon a félelem, a fájdalom, a felgyülemlett harag. Én meg pont ott álltam a zsilip előtt. De mivel jól tele van a puttonyom, sem a szél, sem a víz nem tud már elsodorni.