Túlélés

A tévézésnek hódolván rendszerint ismeretterjesztő csatornák között kapcsolgatok.

És ma jutottam el odáig, hogy rájöttem mi zavar már ezekben a műsorokban is.

Lassan úgyis kezd bekrepálni a tévém, addig-addig utálkozom, amíg már nem lesz min szörfözgetnem, kritizálnom, de ez nem baj, a véleményezés, címkézés úgyis negatív karmát teremt, ráadásul ego-növelő, úgyhogy nem kár, ha ez is kivonódik az életemből.

Szóval az zavar, hogy minden vadállatokról készült filmben úgy beszélnek róluk, mint túlélőkről.
Szegény bálna, mit kell szenvednie, hogy túlélje az óceánokat, azt, hogy innen oda úszkál, egyik helyre elúszik szülni, mert az évezredek alatt rájött, hogy ott melegebb a víz, aztán vissza a bébivel oda, ahol sok az ennivaló, szintén generációs tapasztalatok alapján. Nem azt kell túlélnie, hogy mindeközben bálnavadászok leselkednek rá például, nem, hanem, hogy hányezer km-t "kénytelen úszni a túlélésért".
A tigrisnek az őserdőt kell túlélnie.
Azért csíkos, hogy túléljen, nem azért, hogy ne vegyék észre az áldozatai, akiket ennek köszönhetően tud elkapni, hogy aztán jóízűen belakmározza őket, mint ragadozó, mert ilyennek teremtette őt a Jóisten.
A farkasnak és a medvének a Yellowstone Parkban kell túlélnie, gyakran megküzdenek egymással a jó kis kajaszerző helyekért, azaz territóriumokért keményen, állatiasan, ragadozók módjára.
Ehhez minden fizikai erőt, testfelépítést rendelkezésükre bocsátott a Jóisten.
Ebben sincs szerintem semmi túlélés.
A túlélés mondjuk a jegesmedve dolga mostanában, aki annak köszönhetően, hogy az ember tönkretette a Földgolyót, melegedés, olvadás, miegymás, a saját belső órájának engedelmeskedve képtelen úgy időzíteni az ébrenléte hónapjait, hogy időben elég táplálékhoz jusson, mielőtt újra eljő az alvásidőszak, ami az ő természetes állapota, és nem azért alszik annyit, hogy túléljen.
Ha viszont egy szörfös a szenvedélyének hódolva az óceánba veti magát, és félig leeszi őt a deszkájáról egy cápa, no az aztán égbekiáltó, de mégsem úgy szól az alámondás, hogy a szörfös azért ment be a cápák lakhelyébe, hogy túléljen, pedig tényleg ez a helyzet, hiszen nem ő volt otthon, hanem a cápa, aki éhes volt, és őt fókának nézte teljesen jogosan, hiszen úgy néz ki alulról.

Azt nem értem, hogy ha megszületik egy állat oda, ahová, akkor az miért jelenti azt, hogy onnantól kezdve a túlélésért küzd.
Egyáltalán milyen képzavar ez az egész túlélősdi, túl kell élni az életet?

Vagy ott a másik sorozat, ami azt mutatja be, hogy egy férfi a Föld különböző zord helyein, egyedül "túlél".
Őserdőben, sivatagban, Antarktiszon, óceán közepén egy csónakban, stb.
Az is a címe a sorozatnak, hogy Survivor. Én inkább úgy nevezném, megpróbál alkalmazkodni a környezethez, kihasználva a természet adta lehetőségeket, a terepviszonyokat, az adottságokat, felhasználva saját kreativitását, használja eszét, elméjét, hallgat belső sugallataira, figyeli a teste jelzéseit, ösztönösen azt teszi, ami neki a legmegfelelőbb.
Nem túlél, hanem megél.
Átél.
Alkalmazkodik.
Együtt lélegzik a természettel, eggyé válik vele.

Túlélni tudod hol kell?
A nagyvárosok poklában.
Na, ott tényleg túl kell élni, állatnak, embernek, hiszen a természettől teljesen elrugaszkodott körülmények között kell túlélni a mindennapokat. Sokan egész életüket úgy élik le, hogy minden napot túlélésként élnek meg.
De érdekes módon ez csak "civilizált" emberi társadalmakban szokás, a busmanok nem szokták így élni az életüket, lehet, nincs is rá szavuk: túlélés.
Mert kinn a természetben, ahol minden adott az élőlényeknek az ÉLEThez... hát nem tudom.
Szerintem ezeknek a filmeknek a narrátorszövegeit tuti, hogy urbánus ember írja, aki ül a jó meleg és steril stúdióban, ahol ő az egyetlen természetes dolog, minden egyéb elektromosság, és madzagok, és műanyag, és acél, nézi a filmet, és valóban viszolyogva gondol bele abba, ő mit tenne, ha a medve, tigris, vagy cápa helyében volna a természetben, vagy eltévedne a sivatagban, őserdőben, tehát a saját nézőpontjából írja a szöveget.
Előfordul, hogy nézem a filmet, mert szép, és érdekes, de leveszem a hangot, mert nem akarom hallgatni a szöveget, ami vagy annyira banális, hogy elveszi a kedvemet a nézéstől, vagy az az érzésem: nem azt a filmet nézem, amit viszont hallok.
Annyira eltávolodtunk az élő, lüktető természettől, aminek pedig mi ugyanúgy a gyermekei vagyunk, mint az őzike, vagy a vakond, vagy a madár, vagy a halak a vizekben, hogy már túlélésnek definiáljuk az olyan életet, ami nem a városban a betonrengetegben, autóban, dobozokba zárva történik.

Egy másik csatornán két, egymástól teljesen eltérő embernek kell túlélni. Erdőben, hegyen, völgyön, csak ők, és semmi más. Az egyik pasi abszolút felkészülten a legjobb minőségű bakancs, ruházat, stb., a másik igazi hobó módjára öltözött, és mezítláb! Felkészült társa teljesen meg volt rökönyödve, és lehülyézte, szó szerint, hogy cipő nélkül vág neki az útnak.
Mire hobó válasza: én nem túlélni akarom, hanem megélni ezt a kalandot!
Imádtam a pasit!
Végre egy igazi ember!
Kicsit lassabban haladt az elején, amíg a talpa meg nem szokta a körülményeket, viszont napokkal később is simán közlekedett a zord terepviszonyok között, nem úgy, mint a felkészült, akinek vérhólyagokkal teli lába igencsak lelassította haladásukat.

Ma reggel tettem a kerti madáretetőbe szotyit.
Telente különböző madárkák jönnek hozzánk, zöldike, pintyek, cinege, rigók, és olyanok is, akiket nem sikerült eddig beazonosítanom, de nem is fontos, a lényeg az, hogy szemet és fület gyönyörködtető őket megtapasztalni.
Izgatottan vártam őket, de nem hozzám járnak "túlélni", hanem a szomszédba, oda viszont százával.
Néhányat majd megpróbálok átcsalogatni, ellesni tőlük a technikát, hogyan kell mínusz tíz fokot túlélni szotyival, hátha egyszer szükségem lesz erre a tudásra a túléléshez.