Szeretet
Lassan itt van Karácsony, és kezdenek csöpögni a szeretet-üzenetek az interneten, meg lógnak a szeretet-lampionok szerte-szana mindenfelé, meg szívhez szóló karácsonyi dalok zengedeznek, és mindenhol a szeretet ünnepéről beszélnek, mondhatom, lassan a gyomrom forog tőle.
Mintha tényleg erről szólna a történet.
Ehhez képest egyre őrültebbek az emberek, egyre idegesebbek, gyűlölködőbbek, haragosabbak, rémisztő mi folyik körülöttünk.
Én inkább azt látom, gőzerővel tombol a Sátán, szakítja a kapcsolatokat, szerelmeket, házasságokat, családokat, de ha egyben maradnak, akkor vagy dúl a társas magány, vagy ölik egymást csendben, vagy hangosan, szóval minden van, de szeretet alig.
Mostanság gyakran járok Budapestre, hát a csilli-villi reklámokon kívül nem nagyon érzékelem, hogy valóban készülnénk a szeretet ünnepére.
Örülten "hajráznak" az emberek - de minek?! -, mintha az év vége közeledtével vége lenne a világnak is.
Mindenki mindent egyszerre, most akar befejezni, megcsinálni, megvenni, elérni, és mint évek óta mindig, Szentestére az emberiség t..ke tele az egész cécóval.
Na nem akarom ezt az írást ilyen pesszimista hangvételben folytatni, dehogy, csak ma ez az eszmefuttatás juttatott el odáig, hogy itt az ideje írnom a szeretetről.
Már ami az én felfogásomban annak számít persze.
Hosszú éveken keresztül gondolkodtam, mi a valódi szeretet.
Sokan, sokat szóltak már erről zenében, szépirodalmi művekben, aktuálisan az éppen megfelelő hangulatuknak megfelelően definiálták az érzést.
De én valahogy sosem éreztem, na ez az!, úgy, ahogy én kutakodni szoktam a dolgok legmélyebb mélységeit keresve.
Nem kaptam választ arra, mi az IGAZI szeretet.
Mert arra rájöttem már, hogy valahol ott kell keresni, amikor az ember eljut oda, hogy azért szereti a másikat, mert nem tudja nem szeretni.
És itt akár be is fejezhetném az írást, mert én értem, mit jelent ez, de nem biztos, hogy más is így van vele, hát kifejtem részletesebben. S
Sokan azt hiszik, amikor szerelembe esnek, na az az igazi szeretet. Na az pont nem az.
Amikor szakítasz a pároddal, és esz a fene utána, az ám az igazi szeretet. Na ez a másik, ami biztos, hogy nem az.
Első esetben csak a felpiszkált vágyaid, egész pontosan a kémia munkál, utóbbiban a kielégítetlen vágyaid, a megszokás, a ragaszkodás, vagy inkább a kapaszkodás, és önmagad sajnálata, a rettegés a magánytól.
A "nem tudok élni nélküle" a legrosszabb válfaja - ezután jön az "öngyilkos leszek, ha elhagysz" című műsorszám -, szóval ez a birtoklási vágy őrjöngése, ami egészen addig tart, amíg nem jön a következő "áldozat".
A másik hiánya valóban nagyon tud fájni, de ez még mindig nem az, amiről én beszélek.
A cigi is veszettül tud hiányozni, ha évekig szívtad, majd beledöglik az ember, pedig nem szereted, csak átitatódtál vele, azért vágyakozol utána.
Ha el tudod sorolni valakiről, hogy miért szereted, ott kezd el sántítani a dolog.
Mert szép, kedves, jó vele a szex, kívánatos, jól főz, csinos, jó anya/apa, okos, fel lehet rá nézni, mert "valaki", azaz, amíg van mit sorolnod, akkor még mindig nem őt szereted, hanem azt, amilyen.
Óriási különbség.
Mert, ha holnaptól hirtelen mindez nem lenne, mert mondjuk baleset érné, és megnyomorodna, és már nem volna szép, se kedves, se szexi, se kívánatos, se főzni nem tudna, se apa/anyaként nem működne, talán még el is butulna kicsit, akkor is szeretnéd életetek végéig?
Na?
Csak képzeld el...
Van benne valami, amiért annyira szereted őt, hogy ha semmi nem maradna belőle holnapra, csak a puszta élete, akkor is mellette maradnál?
Jajj, nem akarok ilyesmire gondolni....
Nem?
És miért nem?
Mert kiderülne, hogy talán mégsem biztos, hogy úgy is mellette maradnál, kiderülne önmagad számára is, hogy nem is szereted IGAZÁN?
Szerintem nem vagyok egyedül, aki hallott olyan kapcsolatokról, amelyek megszakadtak az egyik betegsége, vagy esetleg a közös gyerek betegsége miatt. Szörnyülködés, társadalmi megvetés az osztályrésze az olyan embernek, aki kilép egy ilyen helyzetből. Pedig valójában egyszerűen annyi történt, hogy kiderült: azért szerette, mert értékelte valamire, ez az érték eltűnt, vagy megváltozott, értéktelenné vált, így már nem kellett.
Szóval a szeretet az, amikor azért szeretsz, mert nem tudsz nem szeretni. Szereted akkor is, ha veled van, akkor is, ha nincs. Szeretetednek nem függvénye a fizikai kontaktus, az csak hab a tortán. Szereted akkor is, ha nem annyira szeretetre méltó éppen.
A tanfolyami jegyzetemből másolom ide az alábbiakat, én így akarok majd megöregedni:
"Nemcsak a szabadonfutó szerelmesek csatái izgalmasak, drámaiak, hanem két, egymást évtizedeken át szerető ember összeszokása, egymásra hangolódása is az. Mert mennyi izgalmas, olykor tragikus jelenet, s hány felvonás, amíg két ember nemcsak kiismeri, hanem meg is ismeri egymást. Egymással, egymásért harcolva, hogy aztán kipihenjék magukat egymás karjában, ölelésében. Egy-egy szemvillanásból, parányi mozdulatból értik egymást. Közben hallgatásuk is egyre beszédesebb: összerezzennek, amikor egyikük arra válaszol, amit a másik ki sem mondott, s ezen elrévülten úgy mosolyognak, ahogy fiatalon soha. Lehet, hogy a szexus elcsitult, de a vágy, hogy egymás közelében legyenek, annál erősebb. Lehet, olykor csak azért csókolják egymást, mert érezni, tudni akarják a másik jelenlétét, hiszen egymást tartják már életben."
Itt kezdem érezni, hogy milyen lehet az IGAZI szeretet. Ami nem érzelgősség, nem szentimentális, nincs benne sajnálat, sem számítás, sem önzés, sem birtoklási vágy, sem menekülés, sem kapaszkodás, de nincs önállósági törekvés sem, féltett szabadság, meg visszafojtás, hogy a másik "nehogy elbízza magát", csak szimplán SZERETET van, áradó, odaadó, nem mérlegelő hanem mindent magába fogadó.
És ahol ilyen van, ott mindegy, hogy mi és mennyi kerül a feldíszített fenyőfa alá majd, és ki van-e glancolva a lakás, vagy nincs, több fogás-e az ünnepi vacsora, vagy csak egy, ezek mind-mind csak díszletek... nem számít.
Csak veled legyen az, akit azért szeretsz, mert nem tudod nem szeretni.
Mintha tényleg erről szólna a történet.
Ehhez képest egyre őrültebbek az emberek, egyre idegesebbek, gyűlölködőbbek, haragosabbak, rémisztő mi folyik körülöttünk.
Én inkább azt látom, gőzerővel tombol a Sátán, szakítja a kapcsolatokat, szerelmeket, házasságokat, családokat, de ha egyben maradnak, akkor vagy dúl a társas magány, vagy ölik egymást csendben, vagy hangosan, szóval minden van, de szeretet alig.
Mostanság gyakran járok Budapestre, hát a csilli-villi reklámokon kívül nem nagyon érzékelem, hogy valóban készülnénk a szeretet ünnepére.
Örülten "hajráznak" az emberek - de minek?! -, mintha az év vége közeledtével vége lenne a világnak is.
Mindenki mindent egyszerre, most akar befejezni, megcsinálni, megvenni, elérni, és mint évek óta mindig, Szentestére az emberiség t..ke tele az egész cécóval.
Na nem akarom ezt az írást ilyen pesszimista hangvételben folytatni, dehogy, csak ma ez az eszmefuttatás juttatott el odáig, hogy itt az ideje írnom a szeretetről.
Már ami az én felfogásomban annak számít persze.
Hosszú éveken keresztül gondolkodtam, mi a valódi szeretet.
Sokan, sokat szóltak már erről zenében, szépirodalmi művekben, aktuálisan az éppen megfelelő hangulatuknak megfelelően definiálták az érzést.
De én valahogy sosem éreztem, na ez az!, úgy, ahogy én kutakodni szoktam a dolgok legmélyebb mélységeit keresve.
Nem kaptam választ arra, mi az IGAZI szeretet.
Mert arra rájöttem már, hogy valahol ott kell keresni, amikor az ember eljut oda, hogy azért szereti a másikat, mert nem tudja nem szeretni.
És itt akár be is fejezhetném az írást, mert én értem, mit jelent ez, de nem biztos, hogy más is így van vele, hát kifejtem részletesebben. S
Sokan azt hiszik, amikor szerelembe esnek, na az az igazi szeretet. Na az pont nem az.
Amikor szakítasz a pároddal, és esz a fene utána, az ám az igazi szeretet. Na ez a másik, ami biztos, hogy nem az.
Első esetben csak a felpiszkált vágyaid, egész pontosan a kémia munkál, utóbbiban a kielégítetlen vágyaid, a megszokás, a ragaszkodás, vagy inkább a kapaszkodás, és önmagad sajnálata, a rettegés a magánytól.
A "nem tudok élni nélküle" a legrosszabb válfaja - ezután jön az "öngyilkos leszek, ha elhagysz" című műsorszám -, szóval ez a birtoklási vágy őrjöngése, ami egészen addig tart, amíg nem jön a következő "áldozat".
A másik hiánya valóban nagyon tud fájni, de ez még mindig nem az, amiről én beszélek.
A cigi is veszettül tud hiányozni, ha évekig szívtad, majd beledöglik az ember, pedig nem szereted, csak átitatódtál vele, azért vágyakozol utána.
Ha el tudod sorolni valakiről, hogy miért szereted, ott kezd el sántítani a dolog.
Mert szép, kedves, jó vele a szex, kívánatos, jól főz, csinos, jó anya/apa, okos, fel lehet rá nézni, mert "valaki", azaz, amíg van mit sorolnod, akkor még mindig nem őt szereted, hanem azt, amilyen.
Óriási különbség.
Mert, ha holnaptól hirtelen mindez nem lenne, mert mondjuk baleset érné, és megnyomorodna, és már nem volna szép, se kedves, se szexi, se kívánatos, se főzni nem tudna, se apa/anyaként nem működne, talán még el is butulna kicsit, akkor is szeretnéd életetek végéig?
Na?
Csak képzeld el...
Van benne valami, amiért annyira szereted őt, hogy ha semmi nem maradna belőle holnapra, csak a puszta élete, akkor is mellette maradnál?
Jajj, nem akarok ilyesmire gondolni....
Nem?
És miért nem?
Mert kiderülne, hogy talán mégsem biztos, hogy úgy is mellette maradnál, kiderülne önmagad számára is, hogy nem is szereted IGAZÁN?
Szerintem nem vagyok egyedül, aki hallott olyan kapcsolatokról, amelyek megszakadtak az egyik betegsége, vagy esetleg a közös gyerek betegsége miatt. Szörnyülködés, társadalmi megvetés az osztályrésze az olyan embernek, aki kilép egy ilyen helyzetből. Pedig valójában egyszerűen annyi történt, hogy kiderült: azért szerette, mert értékelte valamire, ez az érték eltűnt, vagy megváltozott, értéktelenné vált, így már nem kellett.
Szóval a szeretet az, amikor azért szeretsz, mert nem tudsz nem szeretni. Szereted akkor is, ha veled van, akkor is, ha nincs. Szeretetednek nem függvénye a fizikai kontaktus, az csak hab a tortán. Szereted akkor is, ha nem annyira szeretetre méltó éppen.
A tanfolyami jegyzetemből másolom ide az alábbiakat, én így akarok majd megöregedni:
"Nemcsak a szabadonfutó szerelmesek csatái izgalmasak, drámaiak, hanem két, egymást évtizedeken át szerető ember összeszokása, egymásra hangolódása is az. Mert mennyi izgalmas, olykor tragikus jelenet, s hány felvonás, amíg két ember nemcsak kiismeri, hanem meg is ismeri egymást. Egymással, egymásért harcolva, hogy aztán kipihenjék magukat egymás karjában, ölelésében. Egy-egy szemvillanásból, parányi mozdulatból értik egymást. Közben hallgatásuk is egyre beszédesebb: összerezzennek, amikor egyikük arra válaszol, amit a másik ki sem mondott, s ezen elrévülten úgy mosolyognak, ahogy fiatalon soha. Lehet, hogy a szexus elcsitult, de a vágy, hogy egymás közelében legyenek, annál erősebb. Lehet, olykor csak azért csókolják egymást, mert érezni, tudni akarják a másik jelenlétét, hiszen egymást tartják már életben."
Itt kezdem érezni, hogy milyen lehet az IGAZI szeretet. Ami nem érzelgősség, nem szentimentális, nincs benne sajnálat, sem számítás, sem önzés, sem birtoklási vágy, sem menekülés, sem kapaszkodás, de nincs önállósági törekvés sem, féltett szabadság, meg visszafojtás, hogy a másik "nehogy elbízza magát", csak szimplán SZERETET van, áradó, odaadó, nem mérlegelő hanem mindent magába fogadó.
És ahol ilyen van, ott mindegy, hogy mi és mennyi kerül a feldíszített fenyőfa alá majd, és ki van-e glancolva a lakás, vagy nincs, több fogás-e az ünnepi vacsora, vagy csak egy, ezek mind-mind csak díszletek... nem számít.
Csak veled legyen az, akit azért szeretsz, mert nem tudod nem szeretni.
A megnyomorodás utáni szeretetről is indjárt bejegyzek, csak előbb a következőket muszáj leírnom, mert mindjárt megpukkadok, ha nem teszem:)Elegem van abból, hogy mindenki mondja, hogy nem szereti a Karácsonyt, mert olyan semmilyen és csak a vásárlás felé megy el a dolog..stb, de azt érzem, hogy senki nem tesz ellene, hogy ne az ajándék legyen a fontos, hanem ami eredetileg az Ünnep mögött lenne, a szeretet. MOndom kedves ismerősnek, (mellesleg az állandó véres szájú politikai megjegyzéseitől már fáj nagyon a fejem!!!), hogy miért nem állít Karácsonyfát? Megmaggyarázta, mi miatt és, hogy régebben még díszeket csak-csak rakott ki, de most már azt sem, mert olyan macerás....Én kis naívan megjegyeztem, hogy jó, de legalább a Jézuskát ünnepeljük meg, meg, ha mást nem, akkor a szeretetet, mire olyan "pofont" kaptam, hogy egyáltalán hogy képzeltem, hogy ő hisz Istenben és majd ilyen hülyeségeket fog ünnepelni. Finoman azért megjegyeztem (mert vitába nem óhajtottam vele szállni), hogy én senkit nem degredálok le azáért, mert nem hisz valamiben, Valakiben, vagy éppen nem fogad el semmiféle más elméletet a sajátján kívül, úgyhogy azt i s elvárom, hogy felém se így reagálja le a dolgokat. Na oda tettem ezután az ismerőseim távolságát vizsgálva, ahová való!
VálaszTörlésÍgértem, hogy még írok.:) Na akkor hajrá. Volt egy szerelmem, akivel se veled-se nélküled kapcsolatban, vagy valmi annak nevezett dologban éltem, vagy csak éldegéltem 20 éven keresztül. Vallottam minden fórumon büszkén, hogy ő az életem szerelme, hogy soha nem tudnék nélküle élni, mert szeretem. Ő szertte az italt, a barátokat, a focit...de nme szeretett engem. Én mindenképpen el akartam hinni, hogy szeret és szeretem, de mindig akadt mellette más, akit néha kicsit szeretgettem:)Tőlük, mindig megkaptam ideig-óráig azt amit attól az embertől vártam, akit szerettem. Ettől azonban, hogy azt gondoltam, hogy ez az igazi szeretet senkit nem engedtem magamhoz közel, mert hát én ŐT szeretem és a társam lesz életem végéig. Aztán kb 18 év után balesetet szenvedett az ital miatt. Megnyomorodott, a jobb kezeében megszakadt az ideg, azt nem tudja hsználni, a periférikus látása elment amúgy is teljesn megromlott a látása, egyensúlyzavarai lettek és az előző macsó önmagához képest egy roncs lett. Én magamhoz akartam költöztetni, ápolni szeretgetni, de ő nem engedte. Kicsit bele is haltam, hogy nem tehetem meg, hisz szeretem. Pedig akkor mikor a baleset történt már elterveztem, hogy szakítani fogok vele. Aztán kijött az intenzívről és a rehabról, és én még mindig nem értettem, hogy lángolhatott újra fel a szerelem iránta és hogyan lehet, hogy minden szabadidőmet szinte neki szentelném. És akkor egyik "lelki tanácsadóm" azt mondta: "büszke vagy magadra, mert ezt megtetted vele kapcsolatban?" Igen, mondtam "Akkor veregesd meg a vállad, mert ezt a szeretetet azért kaptad, hogy végig tudd csinálni, hogy magadnak megfelelj!" Na akkor kezdtem el gondolkodni, hogy ez a hosszú évek alatt hitt dolog valóban szeretet volt-e. Szerintem eg ideig biztos, sőt amikor beteg lett feláldoztam volna magam érte, de ma már nem gondolom, hogy jó lett volna. Ő engedett el és hálás vagyok neki érte, mert most úhy gondolom, goyg megtaláltam, azt, amit eddig nem:)
VálaszTörlés:))))
VálaszTörlésÓóóó szegény.... Rettentő lelkiállapotban lehet... most képzeld el: tudod miért nem állít fát? Mert nincs akivel együtt ünnepeljen. Neki nem ünnep a Karácsony, a lelke sivár, és boldogtalan, szeretettelen. Képzeld el, ahogy otthon ül Szenteste, és igyekszik túlélni... talán sír is, mert ordít rá a magány. Azért "véres a szája", azért nem akar tudomást venni az ünnepről, azért próbál túlkiabálni, mert kompenzál. Iszonyatosan fél. Fél attól a mélységes fájdalomtól, ami a lelkében ül. Lásd meg benne is a "Fényt", még akkor is, ha túl sok réteget rakott rá a fájdalom és a félelem, a keserűség.
És igen, tedd oda a listádon, ahová való, és ne gondolj vele ennél többet.
Na most látom, elkerülte egymást a két megjegyzés... :))) az én válaszom az első megjegyzésedre íródott, nem a másodikra... :)))
VálaszTörlésIgaza volt lelki tanácsadódnak, én még annyit tennék hozzá, hogy szükséged volt rá, hogy megtapasztald magad olyannak, amilyen vele voltál. Jézus azt mondta: aki nem tapasztalta meg a poklot, nem érdemli meg a mennyországot.