Életfeladat

Tapasztalatom szerint, amikor valaki végre valahára eljut odáig, hogy elkezd érdeklődni, miért is van itt a Földön, valami rettenetes nagy spirituális választ vár, valami fennköltet, magasztosat, valami i g a z á n k o m o l y dolgot.

A horoszkópból teljesen egyértelműen kiderül, miért jöttünk ezen életünkben ide, és a megvalósításhoz szükséges minden képesség is ott rejlik.
Megrögzött életfeladat-kutatók jóstól jósig, asztrológustól asztrológusig mászkálnak, az ezotéria minden ágában tevékenykedő specialistától - vagy kevésbé attól - keresnek választ arra, mi a fenét keresnek itt a Földön.

A helyzet az, hogy valójában az emberiség elenyésző hányada jön a Földre tényleg nagy dolgokra hivatottan. Ez alatt azt értem, hogy mondjuk az a dolga, hogy tömegek előtt bármilyen módon megnyilvánulva, jelentős hatást gyakoroljon mások életére, váljon ismertté, népszerűvé, mint a nagy tanítók, világítók, mint Teréz anya, Jézus, Buddha, Osho, vagy hírhedtté, mint a celebek, vagy diktátorok, akik romba döntenek népeket.

Apró, kevésbé híres fénymunkások vannak közöttünk, akik ahogy jöttek, és teszik a dolgukat, kisközösségek, vagy csak egy-két embernek a sorsát jobbítva úgy mennek el, hogy nem marad utánuk semmi, csak néhány évig valaki, valahol emlékszik rájuk. Vannak, akik maguktól is teljesítik életfeladatukat, pontosan ráérezve, és követve a belsőjük utasításait. Sosem találkoznak jósokkal, ezotériával, azt sem tudják mit jelent a szó "életfeladat", mégis itt voltak, vagy itt vannak közöttünk, és pontosan azt élik, amiért lelkük anno idekéredzkedett.

Teljesen egyszerű dolgokért is újraszülethetsz, azért például, hogy az előző életedben tett fogadalmaidat végre be tudd tartani. Mondjuk fogadkoztál előzőleg, hogy nem iszol többet, nem dohányzol többet, nem csalod meg a párodat többet, aztán újra és újra megszegted a fogadalmaidat, és végül úgy mentél el, hogy nem bocsátottál meg, és nem oldoztad fel magad a fogadalmaid alól.
Lelked időtlen, örökké való, neki tök mindegy, hogy hány emberi életen keresztül jön és megy, csak mi, emberek hisszük azt, hogy a halállal vége mindennek.
A lelked hétszázszor is leszülethet akár, úgyhogy érdemes alaposan elmerengeni azon a kérdésen, hogy tényleg rájöjj, miért jöttél ide. Megspórolhatsz egy csomó felesleges kínlódást.
Balgaság azt gondolni, hogy a haláloddal vége az éntudatodnak, viszed tovább, akkor is, ha nem emlékszel most arra, milyen volt az előző. Ugyanez az éntudatod, ami most van, lesz a következőben is. A homály azért fedi el az emlékezetet, mert nem bírnád elviselni előző életed terheit. Másrészt hogyan tanulnál és tapasztalnál, ha mindent tudnál. Minek jönnél ide, ugyebár akkor ismét. Ezért egészen banálisnak tűnő dolgokért is újra születhetsz.
Én például sokáig tiltakoztam életfeladatom ellen, ugyanúgy, ahogyan az átlagember teszi élete első felében, éltem a még előző inkarnációnak megfelelően, és pocsékul éreztem magam tőle.
Mivelhogy nem voltam a helyemen.
Csak ezt akkor még nem tudtam.
Amikor elkezdtem asztrológiával foglalkozni és egyre több mindent fedeztem fel a képletemben, ezáltal magamban is, vagy először magamban, aztán kutattam utána a képletemben, egyre kevésbé fogadtam el a látottakat.

Ez mind hülyeség, én egészen mást akarok! Én ezt nem fogadom el, ez nem is én vagyok.
El kellett jutnom egy bizonyos spirituális szintre, és nagyon sokat kellett tanulnom, és tapasztalnom, hogy megértsem, elfogadjam, és magamévá tegyem, majd éljem azt, amim van.
És ez nem azt jelenti, hogy elkezdtem úgy élni, ahogy ott "le van írva", hanem lassan, évek alatt megértettem, hogy mi a dolgom ebben az életemben.
Hogy miért jöttem.
Ehhez persze a saját megéléseimen túl jócskán kellett külső segítség is, lásd mestereim.
És bár tudom, hogy még nem értem a végére, viszont látom a fényt az alagút végén, tehát jó irányt vettem, ennél fogva szemernyi kételyem sincs a jövőmet illetően.
Legalábbis a végcélt tekintve.
Az, hogy az úton kik lesznek a társaim, azt nem tudom, de ez meg tök jó, mert jóleső izgalommal várom az újabb lehetőségeket, úgy emberi, mint tárgyi vonatkozásban.

Egyébként a legnehezebb dolog ebben a életfeladatosdiban az elfogadás.
Egészen mást akar az elméd, az egód, leginkább kényelmet, és folyamatosan tiltakoznak az ellen, ha te nem rájuk hallgatsz, hanem a belsőd üzeneteit veszed, és a kényelmetlenségek, kihívások, lemondások baromi rögös útját választva mész az ezen életben bevállalt dolgod felé.
Mi a fenéért nem kaphatok én olyan társat, aki mellett biztonságban érezhetem magam minden szinten? Anyagilag, erkölcsileg, szellemileg, és még mittomén hogyan? Ha meg ilyen akad az utamba, miért nem kell?! Miért akar mindenki az én erőmből táplálkozni, én meg honnan merítsek erőt?
Sokáig nem értettem ezt.
Egészen addig, amíg fel nem fogtam, hogy azért bizony, mert én vagyok az akinek stabilitást kell nyújtani, nekem kell minden szinten a biztonságot adni másnak. Mindenkinek, akit bevonzok magam köré, légyen az család, párkapcsolat, barátság, munkakapcsolat, bármi.
Ez az egyik dolgom itt most.
Hát.... még most sem könnyű mindig, de mára úgy érzem képes vagyok elfogadni ezt a helyzetet.
Legalábbis most azt hiszem, lehet aztán, hogy néha-néha kiborulok még, hogy hol vagyok én bizonyos történetekben, de az is egy lépés lesz saját magam megtalálása felé, azaz, hogy az én biztonságom ott van bennem, mi a fenét keresek kívül?
Az én biztonságom, és stabilitásom nem függ mástól.
Már megtaláltam, csak néha megfeledkezem róla.
Akkor találom meg ismét magamban, amikor az egyéb életfeladataimnak teszek eleget: lelkek gyógyításakor, illetve amikor az egómat kell háttérben tartanom, ami mostanában gyakorlatilag napi projekt.

Szóval a lényeg, hogy egyik feladatunk segíti a másik feladatunk megoldását, ha engedjük neki, és nem állunk ellen. Mert ha igen, azt úgyis jelzi a testünk: figyelmeztet fájdalmakkal, a stresszre adott válaszokkal, félelmekkel, szorongással, aztán a betegséggel. Ha ilyet tapasztalsz, tudhatod, hogy nem jó úton jársz életfeladatod megoldása felé.