Lélekhierarchia

A bölcsesség felé vezető úton vannak állomások, ahol el kell dönteni, hogy továbbhaladsz-e, vagy neked elég ennyi, itt megállsz. Nincs jó döntés, vagy rossz döntés, csak döntés van, de ha a megállást választod, a megrekedés biztosított, úgy néz ki majd a történet, hogy kaptál egy aranyrögöt a kezedbe, de nem tudsz vele mit kezdeni. Az egyik ilyen állomás a spirituális úton az elkülönültség érzése. Ha ebbe beleragadsz, megmaradsz a gőgös okkultista szintjén, ismerek ilyeneket sajnos, nem is egyet, inkább több ilyet, mint ezt meghaladót. Minden szellemi úton járó ember eljut ide, ami nem baj, hiszen ez is a fejlődés része, és Jézus azt mondta, hogy aki nem tapasztalja meg a poklot, nem érdemli meg a mennyországot, szóval át kell esni ezen a gyermekbetegségen, de nagyon fontos, hogy túllépjünk rajta. Arról az érzésről beszélek, amikor a szellemi dolgokkal foglalkozó ember úgy érzi, felette áll az egyszerű, materializmus csapdájában vergődő embertársainak. Én úgy fogalmaztam ezt megtapasztalván: Úristen, mennyi hülyével vagyok körülvéve... Csendes befelé fordulásban vagyok így Karácsonytájt, és sokat olvasom tanfolyami jegyzeteimet, próbálom átmásolni egyik helyről a másikba, mert írásom időnként olvashatatlan önmagam számára is, hetekkel később pedig már gyakran kikövetkeztetni sem tudom mit is írtam. Legutóbbi alkalommal immár mesterképzőn vettünk részt, nem a hétköznapi parapszichológia szintjén mozogtunk - van "hétköznapi parapszichológia"? :))))) -, hanem mélyebbre ástunk számos lelki síkjainkba. Ma beszéltem egy wicca-boszorkány barátnémmal, és azon kérdésemre, hogy hogyan telik a Karácsony, azt válaszolta: "hát.... ahogy ülök nagy családom köreiben, azon gondolkodom, mit is keresek én közöttük?! Olyan idegennek érzem magam..." Jót nevettem rajta, mert az elmúlt napokban nem egy ilyen kijelentést hallottam. Amikor az ember bizonyos szintet elér a szellemi úton, egyszerre kétségbeesetten azt veszi észre, hogy idegennek érzi magát szerettei között. Ez a felismerés mindig fájdalmas. A szakadék egyre mélyül, aztán hirtelen éles váltással felismerjük, hogy minden és mindenki egy ebben az Univerzumban, és a másik emberben, aki fikarcnyit sem spirituális, ám annál hétköznapibb, már nem azt látjuk, hogy mennyire hülye és sötét, és én ezt hogy nem vettem eddig észre, hanem lélektársként érzékeljük. Nem véletlenül használtam az "érzékeljük" szót. Írhatnék "látást" is, de számomra kifejezőbb az érzékelés. Tehát függetlenül attól, hogy szeretjük-e vagy sem, szimpatikus-e vagy sem, nem azt látod, amit mond, és ahogy viselkedik, vagy ahogy kinéz, hanem érzed benne a lelkét, ami tiszta, és fénylő, csak számos fátyol takarja. Nehéz ezt elmagyarázni, csak érezni lehet. Ezért is használom ezt a szót. (Meg azért, mert én nem vagyok "látó".)Ha nem is tudjuk szeretni a másikat, már nincs bennünk gyűlölet és utálat, viszont kifejlődik az irgalom. Ha még nincs meg, sürgősen dolgozni kell rajta, mert az egyetlen dolog az irgalom, ami karmaoldó! Nem felülről kezeljük embertársainkat, nem érezzük azt, hogy többek vagyunk náluk, hiszen nem is vagyunk azok. Így ír erről Mesterem: "Tudnotok kell, hogy nincs nagy és nagyobb, nincs jó és rossz, nincs köztetek lélekhierarchia. Egyikőtök sem áll felette a másiknak. Egyenlőként kell tekintsetek a világra, amiben minden és mindenki egyaránt fontos, hiszen ami a "legkisebbel" történik, az kihat a "legnagyobbra" is." Mély igazság rejlik a szavak mögött, hiszen hogyan tudnánk viszonyítani, ha mindenki egyformán gondolkodna, élne. Minél magasabb szinten vagy, annál egyenrangúbbnak kezeled az embereket, ebből fogsz rájönni, hogy jó úton jársz. A spirituális ember végső célja a megvilágosodás, a tökéletességre való törekvés kellene legyen. Aki nem ezt tűzi ki végcélul, az nem spirituális. A gyönyörűség az, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban megvilágosodhatunk. Nem kell hozzá sokat tenni, csak elengedni az ítélkezést, a címkézést, a véleményezést más emberekről, és a dolgokat olyannak látni, amilyenek puszta valójukban, címkék nélkül: a madarat madárnak látni, és nem szépnek, vagy rondának minősíteni, a fát fának látni, letenni a meggyőződéseket, és hiedelemrendszereket, a szeretem, nem szeretem helyét elfogadásnak kellene felváltani, a történéseket nem jónak, vagy rossznak minősíteni, hanem olyannak, amilyenek. Az embereket a helyükön kezelni, nem eltaszítani, és nem emelgetni. Szeretni, akit tudsz, akit nem, azt elengedni, és megáldani. Nem rágódni a múlton, és nem agyalni a jövőn, hanem most lenni, ebben a pillanatban, nyitott szívvel, véleményezések nélkül. Picit magasabb szinten fogalmazva, ismét a jegyzetemből: "Az önkényesen diszkrimináló intellektus csupán akkor győzhető le, ha tudatunk legmélyebb magjában tökéletes megfordulás történik. A tudatnak ama tulajdonsága, hogy kifelé nézzen a jelenségekre, kell megszűnjön, és ehelyett a befelé fordulásnak kell bekövetkeznie." Mindezek ellentéte mind-mind az elme és az egó műve benned, ha tehát TUDATOSSÁ válsz a tudatminőség-változtatásra, és elszántan hagyod, hogy felettes éned irányítson, percek kérdése a megvilágosodás, mert az egó szép lassan maggá zsugorodik benned, ha nem táplálod önzéssel, gőggel, ítélkezéssel, féltékenységgel, kishitűséggel, és még sorolhatnám. Más tudatminőségbe kerülsz azáltal, hogy odafigyelsz ezekre a hétköznapi dolgokra, de ha mégis elkap mondjuk a düh, féltékenység, ítélkezés, önzés, stb., nagyon hamar kijössz belőle, mert a tiszta éned már nem tűri a tisztátalanságot, hamar kidobja magából. Az idők folyamán saját magamon is megtapasztaltam ezt. Amin hónapokkal, évekkel ezelőtt napokig, sőt hetekig tudtam puffogni, agyalni, immár egy-két óra alatt túl vagyok rajta, sokszor még annyi sem kell. Az a legmagasztosabb érzésem, amikor egyszerre rádöbbenek, hogy egyáltalán nem érdekelnek bizonyos dolgok, történések, és gyakran ki tudom mondani: nem számít. Jellemző egoista megnyilvánulás, csak már észre sem vesszük, hogy elkülönítjük magunkat másoktól. Nem csak fizikai szinten. Az embernek ott van dolga, ahol éppen van, és azokkal, akik éppen körülötte vannak. Gyakorolni kell mindeközben az adás képességét, elvárás, és ítélet nélkül, bárkinek, és bármit, amid van: tudást, pénzt, ruhát, mindegy. Nem elosztogatni mindenedet, hanem a felesleget szétosztani. Állj meg egy pillanatra, amikor adsz és nézz bele a másik arcába, mert lehet, hogy nem sokáig élvezheted a pillanatot: amit ott, akkor látni fogsz, no az az a tiszta és fénylő lélek, ami mindenkiben pontosan ugyanolyan. A gyilkosban is és a szentben is. Mesterem szavaival élve: "A bölcs mindenben és mindenkiben önmagát látja, de nem azonosul senkivel".