Halálról megint

A hétvégén egy teljes napot szenteltünk a halálnak.
Nagyon szeretek a halállal foglalkozni, és ez nem azt jelenti, hogy sík hülye vagyok, vagy nem szeretek élni.
Nem, nincs halálvágyam, már nincs.
A depressziós korszakomban volt, nem mondom, de felsőbb énem vigyázott rám, azóta pedig rájöttem, és tapasztalom, hogy az élet gyönyörű! Nem kín és szenvedés, hanem feladatok, és ajándékok sokasága.
Aki pedig ismer, az tudja, hogy én aztán nagyon tudom élvezni az élet minden örömét, ráadásul kb. 90 évre kalibráltam magam, mert sok dolog van még itt a Földön, amit ezen életemben meg akarok valósítani, tapasztalni, tanulni, és alaposan kiélvezni.

Ahol születés van, ott halál is, és a legnagyobb szenvedést az ember életében a haláltól való félelem okozza.
Minden türelmetlenségünk, rettegésünk hátterében a zsigermélyen húzódó halálfélelem áll. Erre még rá is tett egy lapáttal a bűnben születéses pokol-elmélet, de mindegy, ezt hagyjuk, bár annyit még hozzátennék, hogy inkább a természeti népek halotti szokásait kellene tanulmányozni, és elfelejteni ezt a sok ökörséget, ahogy a nyugati "civilizációban" kezelik a halál-témát akár materiális, akár vallási téren.
Ha megtanulnánk újra, mint eleink a halált még életünkben, nem félnénk tőle és nem betegednénk bele szeretteink elvesztésébe.

A halállal foglalkozni KELL, TUDATOSAN, mert ez a legbiztosabb pont az életünkben.
Minden egyéb csak illúzió.
Az egyetlen, ami halálbiztos, hogy meg fog történni, az az, hogy meghalunk.
Azzal, hogy igyekszel nem gondolni rá, mondván, hogy odébb van az még - ami egyébként egyáltalán nem biztos -, a lehető legrosszabbat teszed, mert amikor eljön a te időd, ott állsz, ülsz, fekszel, vagy bármit csinálsz, és baromira nem fogod tudni mi történik veled.
És ezért valóban megélheted a poklot, a félelmet, a fájdalmakat. Meglehet, nem tudod majd itt hagyni a világot. A halált az élet egyfajta mérföldkövének kellene tekinteni. Egy állomásnak, mert az élet egy megszüntethetetlen folyam, sosincs vége, a halállal sem. A halál átmenet egy másik világba, egy másik létformába.
A buddhisták bardonak nevezik a köztes létet, ami a halál pillanata és a túlvilágra jutás között van. A bardonak hat különféle fajtája, azaz hat átmeneti állapot van.
Nem sorolom fel mindet, nem is fontos most, csak annyi, hogy az élet önmagában egy bardo (átmenet egyik túlvilági létből a másikig), az álom is (ekkor hagyja el lelked a testet és szárnyal), és a meditáció is (amikor képes vagy éber állapotban megélni más létformákat).
Tehát ezekben az állapotokban megtanulható a halál.
Ha elfogadnánk a halált olyannak, amilyen és nem címkéznénk ugyanúgy, ahogy minden mást is az életben: szörnyű, félelmetes, fájdalmas, ne is beszéljünk róla, mert rágondolni is rettegéssel tölt el, ha nem félnénk, akkor normális átmenet volna.
De a félelemmel megnehezítjük saját dolgunkat.
Az egyetlen, amit magunkkal viszünk odaátra, az a spirituális tudás, a felkészültség, a szellemi dolgok, önmagunk megismerése és egyre jobbá tétele, minden egyéb itt marad.
A kocsi, a ház, a gyerek, a társ, az adósság, a pénz, a kapcsolataink, a rengeteg felhalmozott és felesleges, haszontalan lexikális tudás mind itt marad, és elenyészik a testeddel.

Ha a halálunk pillanatában jó dolgokra gondolunk, mert már felkészültünk életünkben az átmenetre, akkor jó dolgok vesznek majd körül minket odaát.
Ha rettegve jön el a pillanat, akkor ugyanúgy fogsz rettegni odaát is.
Ezt még plusz megnehezíti, ha a haldoklót siránkozók hada veszi körül. Ha tudattalan a halálban, ráadásul zokogó embereket lát, ez a lehető legrosszabb az eltávozott lélek számára. Először is azt sem tudja hol van, szegény. Nem érti, hogy miért sírnak, nem érti hogyan látja önmaga mozdulatlan testét, nem érti, hogy miért nem látják, hallják őt, nem tudja hogy mi történik.

Nagyon fontos, hogy megtanuljunk együtt élni a halál-tudattal.
A félelem az ismeretlentől van, így csak akkor tudsz nem-félni, ha megismered félelmed tárgyát.

Ehhez segítség lehet például a halálmeditáció.
Én újabb ilyennel gazdagodtam tegnapelőtt, és mondhatom fantasztikus élmény volt ismét, mint nyáron.
Ahogy az ember gyakorolja ezeket a meditációkat, úgy foszlik semmivé a félelme, mert átéli a saját halálát. Én már tudom, hogy pontosan mi fog történni a halálom pillanatában, és ez nagyon-nagyon megnyugtató érzés. Azt is tudom, hogy biztosan szomorú leszek, és sírni fogok, ha meghal valaki, aki fontos nekem. De nem őt siratom majd, hanem saját magamat, ezen pedig túl leszek egyhamar.
Az eltávozottat ünnepelni kéne, és segíteni neki, hogy átmenjen. Megköszönni neki, hogy együtt lehettünk vele, és hagyni elmenni. Harminchat órán át nem volna szabad a halott testével bármit csinálni, mert addig a lélek ott kóricál a test környékén, és érez fizikailag és lelkileg is. De ha ez nem lehetséges, mert mondjuk az orvosokat ez nem érdekli, vagy például donorként használják a testet, akkor a halott lelkét kell megkérni, hogy menjen távolabb a testtől. Hallgatnak ránk, szóval meg lehet beszélni velük.
Talán akik olvasnak engem már edzettek, és nem kételkednek a szavaimban, de ha igen, ajánlom olvasásra dr. Elizabeth Kübler-Ross könyveit. Ő egy svájci orvosnő volt, aki sok száz órát töltött haldoklókkal és az ő, valamint a halálból visszatért emberek történeteit jegyezte fel. A legtöbb díszdoktori kitüntetést női tudósként ő kapta a világon. Kollégái között is elismerést vívott ki munkásságával, egészen addig, amíg a könyveivel nem tette publikussá a halállal kapcsolatos kutatásait. Ekkor elfordult tőle a materialista orvostársadalom. Szerencsére nem adta fel, egészen 2004-ig folytatta, amíg maga is át nem ment.
Egy német tévéműsorban így beszélt: "A halál csupán átmenet egy másik frekvencián zajló létformába. A halál pillanata páratlanul szép, felszabadító élmény, amit félelem és nehézség nélkül él át az ember." Amikor megkérdezték tőle, ő fél-e a haláltól, azt válaszolta: "nem, egyáltalán nem, én örülök neki".
Számára a halállal való foglalkozás nem menekülést jelentett az élettől, ellenkezőleg. Úgy vélte, ha az ember nem hagyja ki a halált gondolatai közül, TUDATOSABBAN és jobban összpontosítva él, ez megvédi őt attól, hogy "lényegtelen dolgokra annyi időt pazaroljon".
És ez a lényeg: tanuld meg a halált, hogy megtanulhass valóban élni.