Elkezdeni
Van egy férfi, aki közel áll a lelkemhez...:)) és amint már írtam a "Valóság"-ban, az egyetlen, akivel évek óta szót értek.
Legutóbb hosszasan elemeztük őt asztrológiailag, és kabbalisztikailag is, meg úgy általában, mert sajnos elég rossz felé vette az irányt. Azon két százalékába tartozik az emberiségnek, aki felismeri a hibáit, és nem fél szembesülni a lelke mélységeivel, sőt ezért hajlandó is tenni. Ám amikor sikerül nagyon mélyre merülnie magában, olyannyira megrémül attól, amit talál, hogy izibe' oldania kell a feszültséget, kicsit elmenekülni a valóságtól. Ezt a menekülést sikerült az utóbbi években kissé túlzásba vinnie. Próbálom kezelni a helyzetet, elvégre Mária Magdolna vagyok, vagy mi a fene, és ebbéli minőségemben időnként kutya kötelességemnek érzem a nálam gyengébb férfiaknak támaszt nyújtani. Nomen es't omen, akár a Máriát, akár a Magdolnát tekintjük, még külön-külön is, nemhogy egyben... :))
Néhány hete apró megvilágosodásom volt, miszerint ezt csak barátként bírhatom, szerelmi kapcsolatban a belerokkanás szele süvített el a fejem felett, leginkább lelkileg.
Szóval itt van az én drága barátom, aki egy angyal, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is.
De most sikerült őt is kihoznom a sodrából, olyannyira, hogy tőle szokatlan módon hátradobta magát a székben, és rácsapott az asztalra, sőt a hangját is kissé felemelte: jó, és most mit kéne csinálnom, adjam fel a munkámat, hagyjam ott a családot, feküdjek hanyatt és meditáljak?!
És igen, tök igaza van, tulajdonképpen a megoldás ez volna, csak éppen vajmi kevés az esély arra, hogy ezt a lépést ne követné egy még komolyabb mélyrepülés, a lelkiismeret-furdalás miatt, akkor pedig mi értelme az egésznek, cseberből vederbe, ugyebár.
Az ember benne vagy egy helyzetben, amelyet saját magának teremtett, és a lelke érzi, hogy már nem ott a helye, ahol van, de a való világ még börtönőrként fogva tartja.
Hogyan kezdjük el a saját utunkat járni, követni a lelkünk vagy szellemünk hívó szavát?
Nem, nem kell mindent felrúgni, megváltoztatni azonnal, erre csak kevesek képesek, de egyébként nem is biztos, hogy muszáj.
Arra, hogy egy nagy levegőt vegyél, és beleugorj a zúgó, vízesésekkel tarkított rohanó áradatba, amelyről fogalmad sincs merre visz, és még az is lehet, hogy éles sziklák rejtőznek a mélyben, na ahhoz tényleg igazán bevállalósnak kell lenni.
Az már az az állapot, amikor minden mindegy, csak ebből ki, amiben vagyok.
Velem volt ilyen, nem is egyszer, úgyhogy tudom milyen klassz dolog, de mindig csak utólag.
És én különben sem vagyok mérvadó, mert örök újrakezdőként, meg "Toronyból leugráló áldozatként", meg "Ördögnek újra és újra adózóként" (az idézetek kabbalisztikai elemzésemből valók) e világi létemben az a nehézség, hogy megértsem azokat, akik inkább a saját pocsolyájukban dagonyáznak, és betegségekbe, majd halálba kergetik magukat a feszültségoldások különböző módozataival, ahelyett, hogy vennének egy nagy levegőt, és "lesz, ami lesz" alapon tennék ami a dolguk ezen életükben.
Na, de visszakanyarodva az elkezdés mikéntjéhez: nem, nem kell mindent felrúgni ahhoz, hogy elindulj az utadon.
A lényeg első körben a felismerés: mi az ami nem jó az életemben?
Aztán célkitűzés: ez akarok lenni, ide akarok eljutni.
Megkeresni, melyik út vezet a célomhoz. (Ez az idők folyamán gyakran módosulhat, és ez teljesen rendben van, ezt hívják útkeresésnek.)
Mi az, ami eltéríthet, vagy jelenleg milyen akadályok állnak az utamban?
És itt nem csak fizikai akadályokra gondolok, hanem arra konkrétan, amit magamon kell változtatni ahhoz, hogy elérhető legyen a célom.
Ezekből mit tudok kigyomlálni az életemből?
Mit ültetek a helyébe - hogy stílszerű maradjak, ha már kertészkedünk -, mert ha valamit kidobok az életemből, valami mással az űrt ki kell tölteni.
És nem hasonlóval, hanem mással, jobbal, magasztosabbal, szebbel, tehát a lényeg, hogy mindig többel, mint amilyen az előző volt.
Ha megvan a cél, ami a LEGFONTOSABB mind közül, és komoly az elhatározás, nem csak átmeneti, akkor nincs más dolgod, mint a Szellemedre bízni magad.
Tehát: nem gondolkodni, nem jövőn agyalni, és főleg nem a múlton rágcsikálódni, hanem a jelenben maradva mindig csak a következő lépésre koncentrálni.
A szellemed, a Felsőbb Vezetőd pontosan tudja, hogy neked mi lesz a legjobb megoldás, vagy következő lépés.
Ha végre rá mered bízni magad, igen hamar eljön az érzés: a helyemen vagyok, haladok az árral.
Hogyan hallod meg a Felsőbb Vezetődet?
Maradj csendben.
De tényleg.
A lehető legtöbbet légy csendben, és figyelj befelé.
A legalkalmasabb idő most van erre: Advent, tél, hideg, amúgy is a befelé-fordulás időszakát éljük.
Ne félj, mert a csend a lélek oxigénje, s ha újra fellélegezhet a lelked, hálából a legjobbat adja neked: megmutatja mi a helyes irány.
Gyakorold ezt a figyelmet, és ne gondolkodj közben.
Csak csendben figyelj.
Legutóbb hosszasan elemeztük őt asztrológiailag, és kabbalisztikailag is, meg úgy általában, mert sajnos elég rossz felé vette az irányt. Azon két százalékába tartozik az emberiségnek, aki felismeri a hibáit, és nem fél szembesülni a lelke mélységeivel, sőt ezért hajlandó is tenni. Ám amikor sikerül nagyon mélyre merülnie magában, olyannyira megrémül attól, amit talál, hogy izibe' oldania kell a feszültséget, kicsit elmenekülni a valóságtól. Ezt a menekülést sikerült az utóbbi években kissé túlzásba vinnie. Próbálom kezelni a helyzetet, elvégre Mária Magdolna vagyok, vagy mi a fene, és ebbéli minőségemben időnként kutya kötelességemnek érzem a nálam gyengébb férfiaknak támaszt nyújtani. Nomen es't omen, akár a Máriát, akár a Magdolnát tekintjük, még külön-külön is, nemhogy egyben... :))
Néhány hete apró megvilágosodásom volt, miszerint ezt csak barátként bírhatom, szerelmi kapcsolatban a belerokkanás szele süvített el a fejem felett, leginkább lelkileg.
Szóval itt van az én drága barátom, aki egy angyal, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is.
De most sikerült őt is kihoznom a sodrából, olyannyira, hogy tőle szokatlan módon hátradobta magát a székben, és rácsapott az asztalra, sőt a hangját is kissé felemelte: jó, és most mit kéne csinálnom, adjam fel a munkámat, hagyjam ott a családot, feküdjek hanyatt és meditáljak?!
És igen, tök igaza van, tulajdonképpen a megoldás ez volna, csak éppen vajmi kevés az esély arra, hogy ezt a lépést ne követné egy még komolyabb mélyrepülés, a lelkiismeret-furdalás miatt, akkor pedig mi értelme az egésznek, cseberből vederbe, ugyebár.
Az ember benne vagy egy helyzetben, amelyet saját magának teremtett, és a lelke érzi, hogy már nem ott a helye, ahol van, de a való világ még börtönőrként fogva tartja.
Hogyan kezdjük el a saját utunkat járni, követni a lelkünk vagy szellemünk hívó szavát?
Nem, nem kell mindent felrúgni, megváltoztatni azonnal, erre csak kevesek képesek, de egyébként nem is biztos, hogy muszáj.
Arra, hogy egy nagy levegőt vegyél, és beleugorj a zúgó, vízesésekkel tarkított rohanó áradatba, amelyről fogalmad sincs merre visz, és még az is lehet, hogy éles sziklák rejtőznek a mélyben, na ahhoz tényleg igazán bevállalósnak kell lenni.
Az már az az állapot, amikor minden mindegy, csak ebből ki, amiben vagyok.
Velem volt ilyen, nem is egyszer, úgyhogy tudom milyen klassz dolog, de mindig csak utólag.
És én különben sem vagyok mérvadó, mert örök újrakezdőként, meg "Toronyból leugráló áldozatként", meg "Ördögnek újra és újra adózóként" (az idézetek kabbalisztikai elemzésemből valók) e világi létemben az a nehézség, hogy megértsem azokat, akik inkább a saját pocsolyájukban dagonyáznak, és betegségekbe, majd halálba kergetik magukat a feszültségoldások különböző módozataival, ahelyett, hogy vennének egy nagy levegőt, és "lesz, ami lesz" alapon tennék ami a dolguk ezen életükben.
Na, de visszakanyarodva az elkezdés mikéntjéhez: nem, nem kell mindent felrúgni ahhoz, hogy elindulj az utadon.
A lényeg első körben a felismerés: mi az ami nem jó az életemben?
Aztán célkitűzés: ez akarok lenni, ide akarok eljutni.
Megkeresni, melyik út vezet a célomhoz. (Ez az idők folyamán gyakran módosulhat, és ez teljesen rendben van, ezt hívják útkeresésnek.)
Mi az, ami eltéríthet, vagy jelenleg milyen akadályok állnak az utamban?
És itt nem csak fizikai akadályokra gondolok, hanem arra konkrétan, amit magamon kell változtatni ahhoz, hogy elérhető legyen a célom.
Ezekből mit tudok kigyomlálni az életemből?
Mit ültetek a helyébe - hogy stílszerű maradjak, ha már kertészkedünk -, mert ha valamit kidobok az életemből, valami mással az űrt ki kell tölteni.
És nem hasonlóval, hanem mással, jobbal, magasztosabbal, szebbel, tehát a lényeg, hogy mindig többel, mint amilyen az előző volt.
Ha megvan a cél, ami a LEGFONTOSABB mind közül, és komoly az elhatározás, nem csak átmeneti, akkor nincs más dolgod, mint a Szellemedre bízni magad.
Tehát: nem gondolkodni, nem jövőn agyalni, és főleg nem a múlton rágcsikálódni, hanem a jelenben maradva mindig csak a következő lépésre koncentrálni.
A szellemed, a Felsőbb Vezetőd pontosan tudja, hogy neked mi lesz a legjobb megoldás, vagy következő lépés.
Ha végre rá mered bízni magad, igen hamar eljön az érzés: a helyemen vagyok, haladok az árral.
Hogyan hallod meg a Felsőbb Vezetődet?
Maradj csendben.
De tényleg.
A lehető legtöbbet légy csendben, és figyelj befelé.
A legalkalmasabb idő most van erre: Advent, tél, hideg, amúgy is a befelé-fordulás időszakát éljük.
Ne félj, mert a csend a lélek oxigénje, s ha újra fellélegezhet a lelked, hálából a legjobbat adja neked: megmutatja mi a helyes irány.
Gyakorold ezt a figyelmet, és ne gondolkodj közben.
Csak csendben figyelj.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése