Sötétség, Sátán, Lucifer, Ördög
Minden általam ismert nevét kiírtam a címbe, kinek hogy tetszik, válogasson kedvére. :)
Olvasok egy könyvet, Jan Van Helsing: Interjú a Halál Angyalával. Szokás szerint mindig minden jó időben, és jókor jön az életembe, tényleg kegyelmi állapotban vagyok - bár ezt már régen tudom -, mert minden feszítő kérdésemre megkapom a választ, csak figyelmeznem kell.
Az idők folyamán, ahogy egyre inkább elköteleződtem a Fénynek, gyakran megtagadtam a Sötétséget, mondván, hogy eleget adóztam már neki életem első felében, a másodikat már nem óhajtom a társaságában eltölteni, köszönöm, tanultam eleget.
Egyet nem tudtam, hogy a Sötétség, Sátán, Lucifer, Ördög, és a neki helyt adó Egó, vagy nevezzük bárhogyan éppen azért van, hogy a fény felé terelgessen, hogy próbára tegyen, kiállod-e az újabb szembesüléseket vele?
A könyvben a Halál Angyalával beszélget Jan, médiumon keresztül úgy, ahogyan Neale Donald Walsh Istennel egy másik kedvenc könyvemben, bár ő személyes médiumként.
A Halál, vagy az Átmenet Angyala nem valami rémisztő dolog, nincs benne semmi félelmet keltő, sőt ahogy a lapok egymás után peregnek az szemeim előtt egy nagyon szeretetteli Lény bontakozik ki, akitől nem félni kell, hanem figyelni rá. Folyton itt van körülöttünk, és figyelmeztet, ő az, aki a füledbe súgja: soha ne mondd, hogy soha!
Én hajlamos vagyok erről a nagyon fontos mondatról megfeledkezni.
Ha megtapasztalok valami negatívumot, a sötét erő támadását, azt vonom le tanulságul, hogy megint valamit rosszul csináltam, nem jól álltam a kérdéshez, mert úgy tudom, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ami igaz is. Ám nem ez a lényeg, hogy ostorozzam magam, ahogy az nekem nagyon megy időnként. Először is az a lényeg, hogy elővegyük a jó öreg tükör törvényét, mely szerint, ha bennem valakit irritál valami, kritizál, netán bűnömül ró fel, az éppen nem rólam, hanem saját magáról szól, ráadásul nagyon nem bírja elviselni saját magában, éppen azért vetíti ki rám. Így vagyok én mások tükre, és így tükör nekem is a másik. Ha tehát én nem bírok valamit elviselni valakiben, sürgősen magamba kell mélyednem, hogy miért zavar ez engem ennyire, nem tán azért, mert én pont ilyen vagyok, és jaj de utálom ezért magam?
Persze ezen felismeréshez nagy-nagy önismeret, tudatosság, és őszinteség kell önmagunkhoz, ami valljuk be, még mindig kevesek sajátja.
De nem baj, mindannyian úton járók vagyunk, egyszer mindenki eljut idáig.
Ha tehát szembekerülsz Lucival - ahogy Jan hívja a könyvben -, az éppen azért van, hogy rávilágítson: bizonyos körülmények között, ha tetszik, ha nem pontosan azzal kerülsz szembe, amit meg akarsz tagadni, pontosan azt kell tenned, amit nem akarsz, pontosan olyanná kell lenned, amilyenné nagyon nem akarsz.
Egyszer egy tudó ember így szólt hozzám: Neked mindig meg kell adnod az Ördögnek, ami az Ördögé. Amiért megtagadtam, mert elköteleződtem a Fénynek, időről időre bebizonyítja nekem Luci barátom, hogy bizony van még dolgunk egymással, sőt lesz is, úgyhogy jobb, ha elfogadom ezt tényként.
A lényeg, hogy nem mondhatom többé, hogy itt, vagy ott, a környezetemben nem ütheti fel a fejét a sötétség ereje. De bizony, felütheti, sőt, helyet kell neki csinálnom egy sarokban, hogy ha jön, foglaljon helyet köztünk, nézelődjön, próbálkozzon, én rámosolygok, tudomásul veszem a létét, aztán engedem, hogy álljon tovább békével.
Az elmúlt napokban elméláztam azon, hogy vajon miért történik velem időről- időre ugyanaz, miért vájja belém karmát a sötét erő irigység, féltékenység formájában, picsogtam, mint egy óvodás, hogy miért kell nekem ezzel újra és újra szembesülnöm, pedig nem is teszek érte semmit tudomásom szerint.
Hát éppen ez az.
Nem teszek érte semmit, sőt igyekszem távol tartani magamtól, nem akarom tudomásul venni a tényt, hogy a Luci bizony minden emberben ott munkál, és aki megtagadja a létét, gőzerővel nekiáll bebizonyítani neki, hogy ő bizony létezik, él és virul, nesze neked...és a legváratlanabb pillanatban kitör, hiába is próbálod becsapni az ajtót az orra előtt, különböző védekező technikákat alkalmazni, kizárni az életedből. Nem, nem, nem hagyja magát, és MINDIG megtalálja a módját, hogy megmutassa magát.
Érdekes, hogy ezek a megmutatkozásai mindig összeköthetők bizonyos hirtelen változásokkal, pont azokkal, amelyek a jó irányt hivatottak szolgálni. Ott üti fel a fejét a Sátán a nem tudatos emberben, irtó jót vigyorogva a delikvensen, amikor az éppen azt hiszi a jó úton jár. Ej, de ismerem én már ezt a mesterkedését, hát hányszor próbálkozott nálam is az elmúlt évtizedekben, és most mégsem vettem az adást...
A jó hír viszont az, hogy a Sátán is a fény felé törekszik... És ha ez így van, akkor mi más válthatná meg őt, mint amit fentebb írtam: adok neki helyt az életemben. Nem tagadom meg a létét, nem ellenkezem vele, ha megjelenik. Felismerem őt, megköszönöm a figyelmeztetést, megértem az üzenetét, és jó viszonyt ápolok vele a továbbiakban.
Újabb kijelentést teszek hát: elfogadom a Sötétség, a Sátán, Lucifer, Ördög létezését. Nem mondom többé, hogy soha, mondom helyette, hogy bizonyos körülmények között pontosan olyanná válhatok, pontosan azt gondolhatom, pontosan úgy érezhetek, pontosan azt tehetem, amely ellen eddig tiltakoztam. Létjogosultságot adok Neki az életemben.
És köszönöm, hogy segíti a jobbá válásomat. Köszönöm, hogy felismertette velem, hogy hallgassak a megérzéseimre, belső sugallataimra, mert ha nem teszem, ő bizony felüti a fejét, és nem kicsit, hanem rendesen padlóra küldve.
Hogy mekkora maflást kapunk tőle, pusztán rajtunk áll. Nem kell kebledre ölelni a Sátánt. Azzal nem váltod meg, nem kell neki a megváltás, nem ez létének célja. De fogadd el a figyelmeztetését, mert ő is azért van, hogy jobbá válj.
Olvasok egy könyvet, Jan Van Helsing: Interjú a Halál Angyalával. Szokás szerint mindig minden jó időben, és jókor jön az életembe, tényleg kegyelmi állapotban vagyok - bár ezt már régen tudom -, mert minden feszítő kérdésemre megkapom a választ, csak figyelmeznem kell.
Az idők folyamán, ahogy egyre inkább elköteleződtem a Fénynek, gyakran megtagadtam a Sötétséget, mondván, hogy eleget adóztam már neki életem első felében, a másodikat már nem óhajtom a társaságában eltölteni, köszönöm, tanultam eleget.
Egyet nem tudtam, hogy a Sötétség, Sátán, Lucifer, Ördög, és a neki helyt adó Egó, vagy nevezzük bárhogyan éppen azért van, hogy a fény felé terelgessen, hogy próbára tegyen, kiállod-e az újabb szembesüléseket vele?
A könyvben a Halál Angyalával beszélget Jan, médiumon keresztül úgy, ahogyan Neale Donald Walsh Istennel egy másik kedvenc könyvemben, bár ő személyes médiumként.
A Halál, vagy az Átmenet Angyala nem valami rémisztő dolog, nincs benne semmi félelmet keltő, sőt ahogy a lapok egymás után peregnek az szemeim előtt egy nagyon szeretetteli Lény bontakozik ki, akitől nem félni kell, hanem figyelni rá. Folyton itt van körülöttünk, és figyelmeztet, ő az, aki a füledbe súgja: soha ne mondd, hogy soha!
Én hajlamos vagyok erről a nagyon fontos mondatról megfeledkezni.
Ha megtapasztalok valami negatívumot, a sötét erő támadását, azt vonom le tanulságul, hogy megint valamit rosszul csináltam, nem jól álltam a kérdéshez, mert úgy tudom, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ami igaz is. Ám nem ez a lényeg, hogy ostorozzam magam, ahogy az nekem nagyon megy időnként. Először is az a lényeg, hogy elővegyük a jó öreg tükör törvényét, mely szerint, ha bennem valakit irritál valami, kritizál, netán bűnömül ró fel, az éppen nem rólam, hanem saját magáról szól, ráadásul nagyon nem bírja elviselni saját magában, éppen azért vetíti ki rám. Így vagyok én mások tükre, és így tükör nekem is a másik. Ha tehát én nem bírok valamit elviselni valakiben, sürgősen magamba kell mélyednem, hogy miért zavar ez engem ennyire, nem tán azért, mert én pont ilyen vagyok, és jaj de utálom ezért magam?
Persze ezen felismeréshez nagy-nagy önismeret, tudatosság, és őszinteség kell önmagunkhoz, ami valljuk be, még mindig kevesek sajátja.
De nem baj, mindannyian úton járók vagyunk, egyszer mindenki eljut idáig.
Ha tehát szembekerülsz Lucival - ahogy Jan hívja a könyvben -, az éppen azért van, hogy rávilágítson: bizonyos körülmények között, ha tetszik, ha nem pontosan azzal kerülsz szembe, amit meg akarsz tagadni, pontosan azt kell tenned, amit nem akarsz, pontosan olyanná kell lenned, amilyenné nagyon nem akarsz.
Egyszer egy tudó ember így szólt hozzám: Neked mindig meg kell adnod az Ördögnek, ami az Ördögé. Amiért megtagadtam, mert elköteleződtem a Fénynek, időről időre bebizonyítja nekem Luci barátom, hogy bizony van még dolgunk egymással, sőt lesz is, úgyhogy jobb, ha elfogadom ezt tényként.
A lényeg, hogy nem mondhatom többé, hogy itt, vagy ott, a környezetemben nem ütheti fel a fejét a sötétség ereje. De bizony, felütheti, sőt, helyet kell neki csinálnom egy sarokban, hogy ha jön, foglaljon helyet köztünk, nézelődjön, próbálkozzon, én rámosolygok, tudomásul veszem a létét, aztán engedem, hogy álljon tovább békével.
Az elmúlt napokban elméláztam azon, hogy vajon miért történik velem időről- időre ugyanaz, miért vájja belém karmát a sötét erő irigység, féltékenység formájában, picsogtam, mint egy óvodás, hogy miért kell nekem ezzel újra és újra szembesülnöm, pedig nem is teszek érte semmit tudomásom szerint.
Hát éppen ez az.
Nem teszek érte semmit, sőt igyekszem távol tartani magamtól, nem akarom tudomásul venni a tényt, hogy a Luci bizony minden emberben ott munkál, és aki megtagadja a létét, gőzerővel nekiáll bebizonyítani neki, hogy ő bizony létezik, él és virul, nesze neked...és a legváratlanabb pillanatban kitör, hiába is próbálod becsapni az ajtót az orra előtt, különböző védekező technikákat alkalmazni, kizárni az életedből. Nem, nem, nem hagyja magát, és MINDIG megtalálja a módját, hogy megmutassa magát.
Érdekes, hogy ezek a megmutatkozásai mindig összeköthetők bizonyos hirtelen változásokkal, pont azokkal, amelyek a jó irányt hivatottak szolgálni. Ott üti fel a fejét a Sátán a nem tudatos emberben, irtó jót vigyorogva a delikvensen, amikor az éppen azt hiszi a jó úton jár. Ej, de ismerem én már ezt a mesterkedését, hát hányszor próbálkozott nálam is az elmúlt évtizedekben, és most mégsem vettem az adást...
A jó hír viszont az, hogy a Sátán is a fény felé törekszik... És ha ez így van, akkor mi más válthatná meg őt, mint amit fentebb írtam: adok neki helyt az életemben. Nem tagadom meg a létét, nem ellenkezem vele, ha megjelenik. Felismerem őt, megköszönöm a figyelmeztetést, megértem az üzenetét, és jó viszonyt ápolok vele a továbbiakban.
Újabb kijelentést teszek hát: elfogadom a Sötétség, a Sátán, Lucifer, Ördög létezését. Nem mondom többé, hogy soha, mondom helyette, hogy bizonyos körülmények között pontosan olyanná válhatok, pontosan azt gondolhatom, pontosan úgy érezhetek, pontosan azt tehetem, amely ellen eddig tiltakoztam. Létjogosultságot adok Neki az életemben.
És köszönöm, hogy segíti a jobbá válásomat. Köszönöm, hogy felismertette velem, hogy hallgassak a megérzéseimre, belső sugallataimra, mert ha nem teszem, ő bizony felüti a fejét, és nem kicsit, hanem rendesen padlóra küldve.
Hogy mekkora maflást kapunk tőle, pusztán rajtunk áll. Nem kell kebledre ölelni a Sátánt. Azzal nem váltod meg, nem kell neki a megváltás, nem ez létének célja. De fogadd el a figyelmeztetését, mert ő is azért van, hogy jobbá válj.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése