In Memoriam Sári

Én tudom, hogy az emberek túlnyomó többsége, aki nem élt lovak közelében, valami nagyon klassz dolognak tartja a lovazást, hiszen a ló a szabadság szimbóluma. Az emberi képzeletben a végtelen zöld mezők fűtengerében vágtázó ménesek, a csodálatos lelki érzékenységgel megáldott lovak, az erőtől duzzadó, fényes szőrű, lobogó sörényű állatok látványa rabul ejti, és csodálattal tölti el a szíveket, és irigylésre méltónak találják a velük foglalkozó embereket is. Egészen addig látszik ez ilyen romantikusnak, amíg közel nem kerülünk a lovakhoz, be nem szippant bűvös erejük. Mert a lovazás valóban olyan jóindulatú métely, ami belerágja magát az ember lelkébe, és bármennyire is akarna, már sosem tud szabadulni tőle. De valójában nagyon fáradtságos munka a lótartás, és gondozás, sok kitartás és fizikai erő szükségeltetik hozzájuk, amely messze nem olyan szép és romantikus, mint kívülről látszik. A lovakat a legérzékenyebb állatok között említik, és tényleg lelkük van. Amikor tizenegy éve végre falura költöztem, a portán az istállókban lovak voltak. Gazdáik kérésére itt maradhattak, bár én akkor még vajmi kevéssé foglalkoztam velük, örültem, ha magamat és a házamat rendbe tehettem. Néhány hónap után átvettük a gondozásukat, hogy aztán a rákövetkező tíz év minden egyes napját velük töltsem, jóban és rosszban. Sári volt az "alapló", azaz a többiek jöttek-mentek, a létszám és tagság időről-időre változott, de Sári maradt, és vezérkancaként megrendszabályozta, nevelte, befogadta, gyerekévé tette a többieket. Gazdája ritkán lovagolta, általában ideszaladt, megszeretgette, aztán futott tovább. Sári több csikót is ellett, ugyan csak egy "Mancika" volt, azaz semmi pedigré, azt hiszem apja volt tán telivér, anyja kitudja. Sári csikóira már fogantatásuk előtt előjegyzések voltak, csodájukra jártak hetedhét faluban. Lovas körökben nem szokás a lovak nevét megjegyezni, csak úgy beszélnek róluk, hogy ennek vagy annak a lova, de Sári nem a Lőrinc úr lova volt, Ő Sári volt. Nagyon hamar ráeszméltem, hogy Sári nem ló. Azaz valószínűleg olyan ember lelke lakott lótestben, aki valamiért a lóéletet tervezte meg magának leszületése előtt, gondolom úgy történhetett, ami nálam is gyakran elhangzott többek szájából: de szeretnék itt ló lenni! Hát így születhetett Sári, egy ember lelkével a testében. A lovakat meg lehet félemlíteni, alázni, erre nagyon eredményes módszereket talált ki az emberi elme. Meg lehet törni, fájdalommal, kínzással akarattalan, fásult, boldogtalan párákká lehet tenni őket, és sajnos ebben az országban jelenleg, tisztelet a kivételnek, nagyon méltatlanul bánnak a lovakkal. Sárinak köztudottan kemény szája volt, ami azt jelenti, hogy erős és gyakorlott férfi kellett a lovaglásához. Valahol, valamikor, valakik nagyon rosszul bántak vele, viszont mivel ő Sári volt, és nem "csak" egy ló, ezért rájött, hogyan tudja a fájdalmat kikerülni a szájában: ráharapott a zablára, leszegte a fejét, és onnantól kezdve a kantár, mint fék nem működött, Sári akkor és ott állt meg, ahol és amikor ő akart. Sárival a lovaglás valódi szabadságélményt nyújtott: a ló szabad volt, abszolúte, az ember a hátán pedig ha akarta, ha nem, rá kellett, hogy bízza magát, az amúgy teljesen biztonságos és jóindulatú, de végtelenül öntörvényű lóra. Sokan próbálták megülni, akiknek nem sikerült, legalábbis a megszokott izomból lovaglás módszerével, azok egyszerűen bunkónak nevezték - amit én személyes sértésnek vettem, és hevesen a védelmére keltem: bunkó az, aki úgy ül lóra, hogy nem ért a Sárihoz -, és kezelhetetlennek nyilvánították, pedig Sári "csak" elképesztően okos volt, és nagyon-nagyon szeretett rohanni. Gazdája azon néhány alkalommal, amikor lovagolta, mindig keresztet vetett felszálláskor, és elrebegett egy "Én Istenem, csak ezt éljem túl!" imát, hogy aztán néhány óra múlva fülig érő szájjal, boldogan, átszellemülten lássuk viszont. Színes előadásmódján tálalta lovaglási élményeit, gyakran sírva nevettem Sári eszméletlen cselekedetein. Én ugyan sosem lovagoltam terepen őt, de sokszor mentünk párban, én szigorúan mögötte, egy másik lovon ülve. Emlékszem, egy szántóföldön vágtáztunk keresztül, ahogy a csövön kifért, Sári pedig gondolt egyet, és derékszögben bekanyarodott hazafelé, mondván, na jó, neki ennyi elég is volt. Nem volt mit tenni, lovasa lobogott a nyeregben, mert a centrifugális erő ugyebár vitte tovább egyenesen, míg én mögöttük nyargalva, szelídebb lovamat könnyedén utánuk fordítottam. Sárival csak úgy lehetett szót érteni, ha megkértük valamire. A kérésben mindenképpen szerepelnie kellett a "légy szíves"-nek, és a hangsúly sem lehetett felszólító, csak kérő. Sem parancsszóra, sem rendszabályozásra nem reagált, illetve de, viszont az első adandó alkalommal bosszút állt. Na most, amikor egy féltonnás állat bosszút áll, azért az nem ugyanaz, mintha a kutyád, vagy macskád haragudna rád valamiért... Eléggé utálkoztam, amikor hétvégenként sem tolerálta, hogy esetleg kicsit tovább alhatnék hajnali hat óránál, a drága tiszta erőből rúgta mellső lábaival az istálló ajtaját, és földöntúli torokhangon ordított a reggeliért. Ilyenkor összevesztünk. Elég volt csak két-három szót mordulnom, már fordult a sarok felé, szemeit forgatva, és tudtam, a szemkontaktust tartanom kell vele, hogy érezze, én vagyok a portán a vezérkanca és nem ő. Ami persze egyáltalán nem volt igaz, viszont el kellett hitetnem vele. Sári fénykorában a leggyorsabb ló volt a környéken. Csoportban lovagolva lépésben vágtázott, és szakadt róla a tajtékos izzadság, és lovasa tenyere a túra végére hólyagokkal volt tele, ha nem Sári ment elöl. Ha igen, akkor meg azért, mert a séta nem az ő műfaja volt. Ez okozta később örökös kényszerpihenőjét is. Köztudomású, hogy a lovak nem vigyáznak a testi épségükre, ez a lovas feladata minden esetben. Többszörös ínszalag-szakadás vetett végett pályafutásának. Ezután még hosszú évekig hozta rám a frászt minden áldott nap, amikor hatvannal vágtázott a karámból lefelé az istállójába a szakadozott inaival. Miután feladtam a lovazást, ménesben találtunk helyet neki, ahol utolsó évét boldogságban, egy saját választása szerinti lóbarátjával töltötte. Néhány hete egy reggel már nem várta türelmetlenül az abrakját, átvágtatott a túlvilágra. A máját szétmarta a rák, de lelke egy boldogságos és hosszú földi életet tudhat maga mögött. Huszonöt évet töltött a földi világban. Tudom, mert látom, hogy milyen boldogan nyargalászik a lómennyország végtelen, hullámzó, zöld fűtengerében, időnként meg-megállva, harsogva harapva a friss fűből, selymes, sárga szőréből finom lóillatú pára száll fel, időnként felkapja a fejét, füleit hegyezi, megáll a rágásban, szájából kétoldalt kazalnyi fű lóg ki, majd arrébb sétál, horkantva kifújja orrából a port. Lefekszik, meghempergőzik a fűtengerben, lábra áll, megrázza magát, és mint egy kis csikó, ugrál hatalmas testével, rúgja a levegőt, és tovaszáguld a fény felé. Szerencsés újjászületést Sári, köszönöm, hogy veled tölthettem tíz évet, gondozhattalak, szerethettelek, érinthettelek. Jó volt hozzád bújni, simogatni, együtt lélegezni veled. Sosem felejtelek.