Elvált szülők gyereke

Hat éves voltam, amikor elváltak a szüleim.
Tudtommal apámnak három éves korom óta szeretője volt.
Az én apám neve onnantól, hogy elköltözött tőlünk, jelenlétemben "Azarohadtapád" volt.
Amikor valami konfliktus volt anyám, bátyám és köztem, ami pedig elég gyakori volt, lévén nem kívánt gyermek voltam, az első, amit a fejemhez vágtak: olyan vagy, mint "Azarohadtapád"!
Más alkalmakkor, ha nehezményeztem, hogy miért csak egy-két ruhadarabom van - ellentétben a bátyámmal, aki mindent megkapott, lévén nem az én "rohadtapám" volt az ő apja -, vagy pénzt kértem radírra, a válasz az volt, hogy azért nincs pénzünk, mert itt hagyott bennünket "Azarohadtapád".
Láthatáskor anyám úgy borult rám zokogva, mintha akkor látna utoljára.
Páréves gyerekként komoly lelkiismeret-furdalást okozott ez az érzelmi zsarolás, hogy apámmal kell lennem két hetente hétvégenként, és ez mennyire fáj anyámnak.
Apámból azt éreztem, hogy valójában azért visz magával néhány órára, hogy anyámat bosszantsa.
Jót mulatott, ha én elmondtam, hogy anyu sírt, amikor eljöttem.
Nem mertem szeretni, illetve kimutatni neki, mert érezhetően nem volt rá igénye, szigora nem engedett közel magához.
Anyám előtt sosem beszélhettem arról, hogy jól éreztem magam apámmal, arról még kevésbé, ha új felesége - az a "rohadt k..." - esetleg kedves volt velem.
Anyám egyébként általában összeszorított szájjal, keserűen élte a napokat, és az élet sz..r volt, és nyűg, és ha van egy csöpp eszem, sosem szülök gyereket...
Ha felötlik néhány gyerekkori pillanat a fejemben - és szerencsére egyre kevésbé zaklat fel -, sosem látom őt mosolyogni.
Ideges volt, türelmetlen, és sokat sírt.
Máig érzem azt a gyomorszorító érzést, emlékszem a szorongástól lerágott körmeimre, amelyeket ezért nem győztem elrejteni, és a folyamatos feleslegesség-érzésre, mert őt ott hagyta "Azarohadtapám", és koloncként a nyakán engem.
Voltak időpillanatok, amikor szentimentális hangulatba kergetve magát, rájött, mennyire jó, hogy vagyok, ilyenkor elhittem, hogy tényleg így gondolja, hiszen ő az én Anyukám!
Aztán másnap reggel ismét pengeszáj, keserűség, odalökött szavak...

Nem, nem akarom, hogy az jöjjön le ebből az írásból, mintha bárkit is vádolnék a gyerekkoromért, vagy önsajnálnék. Lassanként, lépésenként dolgozom fel a gyerekkoromat. Már nem érzek fájdalmat, ha eszembe jut kicsi énem.
Nem volt ez mindig így, hosszú-hosszú ideig tartott, és nagyon nagy TUDATOSSÁG kellett hozzá, hogy ma már ne vádoljak senkit. Talán mondhatom, hálás is vagyok azért, hogy megtapasztalhattam a szomorúságot, mellőzöttséget, lelki és fizikai fájdalmakat, a testvéri terrort, a szeretetlenséget, hogy mára igazán értékelni tudjam az örömet, a figyelmet, a szeretet, a bőséget, a hálát.

No persze van úgy, hogy néha még mindig nem tudok mit kezdeni azzal, ha szeretnek, tudod, úgy, mint amikor az emberhez szólnak, ő meg körbenéz: hozzám beszélsz?
Na, valahogy így vagyok én még mindig, ha szeretethullámokat érzek áradni felém.

De nem is erről akartam írni, nem ezért tártam fel lelkemnek ezt a sötétszürke bugyrát.

Ma beszéltem egy régi barátnőmmel, akinek szerencsére sikerült elválnia elmebeteg férjétől, aki igen mocsok módon bánt el vele.
Sajnos barátnőmön és rajtam kívül senki nem tudja, hogy a férfi konkrétan elmebeteg, ez világosan látszik a horoszkópjából, ráadásul az intelligens elmebeteg fajtából, azt hiszem ezt hívják pszichopatának.
És ez nem vicc.
A helyzet valóban elég veszélyes.
Barátnőmnek kicsi gyerekei vannak, akik viszont odavannak apjukért, függetlenül attól, hogy végignézték mit művelt és művel ma is az anyjukkal.
Barátnőm dühében, és kétségbeesésében sok olyasmit mond a gyerekeinek, amik bennem a saját gyerekkoromat idézték. Elmondtam neki, milyen érzés volt nekem, amikor ilyeneket hallottam anyámtól, hogy gyerekként magamat hibáztattam azért, mert olyan az apám, amilyennek lefestették előttem. Tizenöt éves korom után, saját tapasztalatom kellett ahhoz, hogy rájöjjek, anyámnak sok mindenben igaza volt apámmal kapcsolatban. Közel harminc éves voltam, amikorra teljesen "megvilágosodtam" apámat illetőleg, akinél önzőbb, önhittebb, számítóbb, és kőszívűbb embert nem ismertem azóta sem.
Úgy ment el, hogy már szóba sem állt velem.
A halála hozott megváltást, megbocsátást, és tudom, most már az ő lelke is megnyugodott, mint az enyém. Ha eszembe jut, vagy bármi felrémlik a régmúltból, az az, hogy mennyire szerettem volna szabadon szeretni őt.
Akkor nem tehettem, mert ő nem engedte, és azért sem, hogy ne fájjon anyámnak, most már viszont tehetem. Sokszor átélem azt, amit a valóságban sosem, hogy átölel és én hozzábújok kicsi lányként. Meg kellett érjem a negyven évet, hogy a szobám falára kerüljön a fotója, és látni tudjam, mi több, szeretettel beszélgethessek vele.

Nem tudom mi lett volna "ha"... ha nem úgy hívják előttem, hogy "Azarohadtapád", ha szerethettem volna szabadon, lelkiismeret-furdalás nélkül, ha anyám nem őt látta volna mindannyiszor, amikor rám nézett, hanem engem, egy kislányt, ha nem hallgattam volna folyvást, hogy csak azért vagyok a világon, mert "Azarohadtapám" akart, ha apám jobban tudott volna szeretni, ha hozzábújhattam volna, és ő átölelt volna, ha bízhattam volna benne, mint első férfiban az életemben...
Biztosan sok minden másként lett volna például a párkapcsolataimban, vagy inkább nem is tudom mi lett volna, és már igazán nem is érdekel.
Hogy idáig jussak, persze kellett segítség. Ezt a Hellinger-féle családfelállításon kaptam meg, mondhatom katartikus élmény volt, sosem felejtem el, és nagyon hálás vagyok, amiért hozzásegített a "megvilágosodáshoz".
Az, hogy a lányom annyira szereti az apját, amennyire, abban jórészt az én közreműködésem van, és még számos példát hozhatnék, hogy miért kellett nekem ilyen gyerekkort megérnem.

Én tudom, hogy fáj, ha elhagytak, ha átvágtak, ha bántottak.
Önmagában fáj, ha a szerelem elmúlik, és az volna az üdvös, főleg, ha gyerekek is vannak, ha a megbecsülés, tolerancia, békesség maradna a szerelem elmúltával, és nem a sértettség, a harag, a bosszúvágy.
De mindig észben kellene tartani: az a gyermek, aki ott maradt veled, anno szeretetben, szerelemben fogant.
Talán a várakozás ideje alatt is, és a születésekor is boldog voltál.
Hogy aztán elmúlt, és helyébe lépett a fájdalom, arról kizárólag te és a párod tehettek, szerelmetek gyümölcse a legkevésbé. Ne nehezítsd meg számára az amúgy sem könnyű helyzetet.

Szereted a gyerekedet?
Akkor szeresd, és engedd, hogy ő is szeressen úgy, ahogy telik kicsi szívétől. Ne vetítsd rá a fájdalmadat, félelmedet, haragodat, bosszúvágyadat. Engedd, hagyd, hogy ő tapasztalja meg, amiért ezen világra jött, és éppen hozzátok.
De kevésbé spirituálisan: nem ő döntött úgy, hogy azt választja apjának (vagy anyjának), akit, hanem te! Neki mind a két szülője fontos, és neked az a dolgod, hogy ezen jogos igényében mellette állj. Még akkor is, ha fáj, akkor is, ha dühös vagy, és legszívesebben azt is letagadnád, hogy valaha ismerted volt párodat.
A gyerek, gyerekek mindörökre össze fognak kötni benneteket, ha akarod ezt, ha nem.

Egy gyereknek olyan, ha a szülei gyűlölködéseinek kereszttüzébe kerül, mint azon szerencsétleneknek, akiket a középkorban karjaiknál fogva két ló farkához kötöztek, majd a farukra csapva, ellenkező irányba meghajtották őket.
Képzeld ezt el, és elmélkedj azon, hogy ne válj a saját gyereked legnagyobb ellenségévé.