Hitelesség

Azt mondják, Isten azt a báránykáját teszi próbára leginkább, amelyik fontos számára. Szerintem viszont ezt valami szerencsétlen sorsú tanítvány találhatta ki, aki valamivel magyarázni próbálta azt, hogy miért mér rá a Sors annyi kínlódást az életében. Meg van egy olyan történet is, amikor a szegény ember halálakor Isten színe elé kerül, és visszanézve élete útját, látja a saját lábnyomait, azok mellett az Isten lábnyomait is, ám a legnehezebb időkben csak egy pár lábnyomot lát. "Istenem, Istenem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, akkor hagytál el engem?" kérdi. Isten válasza: "Ej, fiam, dehogy. Akkor az ölemben vittelek." Szóval azzal vigasztalom magam, hogy biztosan engem is az ölében hurcol unos-untalan szegény Jóisten, vagy csak túllihegem a nem is létező bajaimat. Múltkorában, amikor kabbalista kollégámmal találkoztam és öt órán keresztül beszélgettünk egy pláza halljában - tán még most is ott ülnénk, ha nem szólítottak volna mindkettőnket egyéb földi kötelezettségeink: család, miegymás -, az elsők között említette meg elemzésemkor, hogy a legfontosabb dolog számomra a saját hitelességem. Ezt én is tudtam, de az ember lányának így úton járás közben időről időre szüksége van némi megerősítésre, bármennyire is azt gondolja magáról, amit én, hogy önmagamba vetett hitem elég erős enélkül is. Szóval igen megnyugtató volt, egy engem addig nem ismerő spirituális embertől hallani, amit magamról is hiszek, illetve tudok. Egyszer már írtam, hogy minden türelmetlenségünk mögött a zsigermélyen húzódó halálfélelem áll. Ezt valóban így hiszem, ám hozzátenném még azt is, hogy elengedhetetlen egyfajta türelmetlenség, ha az ember tanulni vágyik, és egyre több ismeretre akar szert tenni még ezen életében, lévén csak a spirituális tudást visszük magunkkal odaátra, minden egyéb elenyészik testünkkel egyetemben. Mesterem szerint mindig elégedjünk meg annyival, amennyit éppen tudunk, mert ha többet tudnánk, nem bírnánk el. Magyarán szépen, lassan, tempósan kell haladni, nem sietve. Na ez nem könnyű nekem, lévén születéskori képletemben van egy Plútó-Uránusz együttállás, amely oppozícióban van a Merkúrommal, amely ráadásul szintén feszült fényszöget kap a Marstól, szóval sok mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy punnyadt és birkatürelmű ember volnék. De, mint minden negatív állásnak, ennek is van pozitív oldala, esetemben az, hogy folyamatos kutatási, tanulási vágyat gerjeszt, ez pedig kötelező a spirituális úton. Az írás elején említett nehézségeim abból adódnak, hogy újra és újra próbára van téve a kitartásom ami az egó-leépítést és türelmet illeti. Gyakran kell szembesülnöm azzal ugyanis, hogy az én számból hangzó... hát, nevezzük tanításnak, de nem azért, mert én mondom, hanem mert olyan dolgokat mondok, amiket magam is tanítóktól tanultam, szóval mintha pusztába kiabálnék. Mindegyre úgy tapasztalom, hogy a sarki fodrász is hitelesebb, mint én, ami például a vitaminok hasznosságának terjesztését illeti. Épp e pillanatban beszélgettem egy rokonommal, aki számtalan nyavalyáját sorolja, és azt, hogy havi ötszámjegyű összeget költ gyógyszerekre. Hónapok óta papolok neki a vitaminokról, erre elmegy fodrászhoz Karácsony előtt, aki mellékesen megemlíti neki, hogy szedjen C-vitamint fájó ízületeire, majd ezt úgy meséli el nekem, mint újdonságot. Tulajdonképpen nekem tök mindegy, hogy hogyan jut el a célhoz, általam, vagy nélkülem gyógyul-e, a fontos az, hogy "megvilágosodik", csak azon gondolkodom, vajon miért nem tudtam neki elég hiteles lenni. Arról már nem is beszélek, hogy szakmámban napi szinten tapasztalom, hogy amit mondok félvállról veszik, vagy meg sem hallják, viszont ha más mondja ugyanazt, na az már valami. Azért vannak persze egóhizlaló visszaigazolások is, mint amikor már régen el is felejtem, hogy kinek mit jósoltam, vagy mondtam a képletéből, majd évek, hónapok múlva jelentkezik, hogy biz'a úgy van minden, ahogy mondtam. Most, ahogy írom e sorokat világosodom meg, hogy bizony velem van a gond, mármint azért, mert néha beleragadok, problémaként kezelem, és nem tudom elengedni, hanem rágódom a miérteken. Nem kellene ekkora jelentőséget tulajdonítani az egész hitelesség-kérdésnek, hiszem mélyen önmagamban pontosan tudom, hogy amit mondok, az a legmélyebb önvalómból fakad, hit, tudás és tapasztalás van mögötte, tehát ha nem elég hiteles más számára, az nem az én problémám, hanem az ő hitetlensége okán van így. Azt hiszem, az a megtanulandó ebben, egyrészt, hogy ne vegyem túl komolyan magam, másrészt nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak sem, ami a legfontosabb az életünkben. Hagyni kell a dolgokat megtörténni, a maguk menetében alakulni. Nem gondolkodni azon, hogy mi a jobb, ha bölcsen hallgat az ember, vagy továbbadja a tudást. Olykor ez, máskor az. Ha e kérdésben szintúgy átadom a gyeplőt szellemi vezetőmnek, mint más alkalmakkor is, pontosan tudni fogom mikor mit kell tennem: hallgatnom jobb-e, vagy beszélnem. Vagy írnom. Különben meg mit hisztizek, Krisztust megkínozták, megfeszítették azért amit mondott, üldözték híveit még sok-sok évtizeddel a halála után is. Ehhez képest kétezer éve az egyik legnagyobb tanítóként tartja számon a világ. Lehet, hogy én is posztumusz válok majd hitelessé igazán. :)))