Nehéz

Jajjj, de nehéz napom van. Muszáj ezt is leírnom, mert megpukkadok, ha nem írhatom ki magamból. Az elmúlt napokban sokat voltam emberek között, kint, a világban, és hiába tettem magam köré dupla-dupla védelmet, nem voltam elég figyelmes, meggyengült úgy látszik, mert bizony sikerült elérnem, hogy a vérnyomásom megint az egekben van. A Sors mindig gondoskodik róla, hogy ráébresszen, bizony jóóóó sok tanulnivalóm van még a bölcsesség felé vezető úton. Konkrétan felbosszantottak az elmúlt napokban tapasztalt emberi szűklátókörűség megnyilvánulásai. Azt vallom, hogy az ember olyanokkal vegye körül magát, akik emelik a rezgésszintjét, akik lehúzzák azoktól tartsa távol magát. Sajnos néha elkerülhetetlen, hogy érintkezzünk olyan emberekkel is, akik nem, hogy nem emelik, de igencsak megcsappantják az energiánkat, mert ugyebár valamiből élni kell. No de sebaj, ebből is tanulok, türelmet, elfogadást, és magamat még inkább megismerem általuk. Ki kell mondjam, döbbenetes, mennyire képesek emberek a saját börtönükbe zárni magukat meggyőződésekkel, hitrendszerekkel, tántoríthatatlansággal, és mindezzel oly módon azonosulni, hogy el is hiszik, a másoktól átvett vélemények a sajátjuk, és ehhez körömszakadtáig ragaszkodva építik amúgy sem kicsike egojukat, ami ugyan hamis identitástudatot eredményez, de nem baj, Ez Vagyok ÉN! felkiáltással egyre mélyebbre rántják magukat a mocsárba, és közben fogalmuk sincs, miért érzik magukat egyre sz..rabbul. Na, ezt most jól megfogalmaztam, lehet, hogy nem teljesen világos, de majd mindjárt az lesz. Kollégáim, négy férfi, hatvanöt év az átlagéletkor. A téma ugyanaz huszonöt éve, mióta ismerem őket: szex - az ezerkilencszázas évek elején megesett történetek felemlegetése, újraélése oly módon, mintha én, mint nő, ott se volnék -, politika - ők sokkal jobban csinálnák, és nem is értik, hogy ez a sok hülye dilettáns mit keres az ország élén -, gazdasági helyzet - évek óta ugyanazzal a kocsival járnak, szemben a másikkal, aki évente lecseréli, honnan van a rohadéknak ennyi pénze, hogy idén már nem tudtak külföldön nyaralni, ez elképesztő -, és a betegségeik - koleszterin-, vércukor-, és vérnyomásszintek, reumatikus fájdalmaik részletes analízise, egészségügyi létesítmények és orvosok véleményezése, stb. Körükben megtanultam a bölcs belenyugvás, és hallgatás művészetét, mert már elég régen felismertem, hogy totál hülyének néznek ha véletlenül megkérdezik valamiről a véleményemet és elmondom. Mára ott tartunk, hogy meg sem kérdezik, hanem beszélgetéseik közepette elmondják helyettem, hogy mit gondolok, mit mondanék adott témáról. Alapvetően jól mulatok rajtuk, inkább szórakoztat, mint bosszant, de az én lelkem üstje is véges űrtartalmú, szóval néhány nap velük folyamatosan igencsak túlcsordulok, alig várom, hogy kilépjek az ajtón, és kiborítsam a sok mocskot, amit belegyömöszöltek. Barátaim között a szortírozás már megtörtént, akinél úgy éreztem, csak az energiám kell neki, vagy csak arra használ, hogy rám zúdítsa a fájdalmát nap, mint nap, de amit mondok egyik fülén be, a másikon ki, velük lazítottam a kapcsolaton, saját lelki egészségem érdekében. De azért be-becsúszik egy-egy ilyen, csak már hallgatok a megérzéseimre, ki az akit kellő távolságban kell tartanom magamtól, ki az, akit közelebb engedhetek. Akad azért, hogy némelyikük ki tud hozni a sodromból, ma is megtörtént, vallás és ezotéria kapcsán. Öntudatlan koromban katolikusnak kereszteltek, bár a családom nem volt vallásgyakorló, azért hittek egy felsőbb erőben, nagymamám gyakran imádkozott, és meg is tanított erre. Szerettem hallani, amikor azt mondta szép reggeleken: Na, kisütött Istenke napocskája! és ezerráncos arcán szétterült a mosoly. Útkeresésem elején a buddhizmust céloztam meg, mert ennek filozófiája állt legközelebb a lelkemhez, a kereszténység korlátozásai, dogmatizmusa mindig heves ellenállást váltott ki belőlem. Ennek ellenére szép templomi esküvőm volt, és a lányom is megkeresztelt, de abszolút földi, és nem vallási szempontok miatt. Elfogadtam, és elfogadom ma is más emberek vallásgyakorlatát és azt, ha ragaszkodnak hitükhöz úgy, ahogy nekik jól esik. Legyen hitük szerint. Buddhista koromban kitárult a világ, egy csomó kérdésemre megkaptam a választ, de néhány év után ezt is szűknek éreztem, ezért továbbléptem. És ez nem azt jelenti, hogy a mai napig nem borulok le háromszor egy pudzsa-teremben az oltár előtt, de igen, megteszem. És nem tiszteletből, vagy kötelességből, hanem mert elönt a hála érzete. Mert tudom, mit kaptam, és ezért örökre hálás vagyok a buddhista tanoknak, a dharmának, a Lámának (tanító), és a szanghának (buddhista közösség). Az viszont a mai napig indulatokat gerjeszt bennem, ha a keresztény egyházak valamelyikének tagja kijelenti, hogy az ezotéria kizárja az istenhitet. Azaz jelen esetben én, és még számos más ezotériával foglalkozó ember nem hihetünk Istenben, mert azt csak valamely történelmi egyház keretein belül tehetjük meg. Magyarán a vallás képviselői meghatározzák, hogy ki hihet Istenben és ki nem. Kísértetiesen felrémlik előttem a keresztesháborúk réme, amikor azért gyilkolták egymást halomra Jézus nevében, mert az egyik vallás istene istenebb volt a másikénál, és az igazság csak az egyik oldalon lehetett. És ha én nem azon az oldalon állok, akkor Isten megbüntet, pokolra küld, de egyébként meg számomra nincs is semmiféle isten. Mire idáig értem az írásban, már le is higgadtam, na ezért jó, ha az ember kiokádja magából a haragját. Persze megfelelő formában, mert le is üvölthettem volna a haját szegénynek, akitől ezt hallottam, mert még azt is hozzátette, hogy akkor ezek szerint az ő imái azért nem találnak meghallgattatásra, mert ezotériával foglalkozik. És ezt kőkomolyan el is hiszi. Még szerencse, hogy a Nap ugyanúgy süt a kertben a kutyasz...ra, mint a rózsabokorra, és nem mérlegeli, hogy erre csak egy kicsit sütök, a másikra viszont sokkal jobban. Mert Isten az én hitem szerint minden teremtett lényét egyformán szereti, függetlenül attól, hogy gyermekei hiszik-e őt, vagy sem. Hogy Isten érdem szerint osztogatja kegyeit csak azok hiszik, akik maguk is így élnek.