Megvagyok

Nem vesztem el, és nincs is különösebb oka a hallgatásnak, mint inkább lelki rendrakás zajlik, szokás szerint. Úgy látszik, ez egy végtelen történet a tanulás útján. Néhányan már noszogattak, miért nem írok. Nem azért, mert nincs miről. Megint egyfajta átalakulás folyik, értékrendbeli. Stabilnak hitt oszlopok billentek meg, sőt dőltek le, újak épülnek, de már nem lebetonozva, hanem mozgathatóan kivitelezve, hogy ne legyen olyan fájdalmas, és munkás az újraépítés, sőt ne is legyen újjáépítés, inkább csak átrendezés, ha szükséges. Változik a világ, rohamosan, számomra alig követhetően, gyakran dőlök hátra a csónakomban, és nézegetem a felettem elvonuló felhőket, mintha tényleg arra felé terelgetnének, hogy nem kell nekem mindent annyira kézben tartanom. Elég kilövellni a vágyrakétát, aztán várni: amire tényleg szükségem van, úgyis megkapom. Legyen ez barátság, munka, pénz, de napi apróságok: ruha, cipő, parfüm, segítség a ház körül, akármi. Amint elkezdek véletlenül görcsölni, akarni, máris kőkemény betonfalba ütközöm, csak baromi nehéz elhinni, hogy nem kell vért izzadnom bizonyos dolgok megszerzéséért, eléréséért, elég csak kifejeznem óhajomat. Tévedés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy MINDENT megkapok, amit kitalálok, ó, dehogy! Olyan dolgokat kellett az elmúlt télen elengednem, amiről meggyőződésem volt, hogy nincs az az isten, ami elvehetné tőlem, vagy meggátolhatna a véghezvitelben, hát de. Nem nagyon tetszett a lemondatás, volt is néhány kemény napom, amikor az elengedést gyakoroltatta velem Szellemem. De ugyebár, ami nem öl meg, az megerősít, így megtapasztaltam, hogy bizonyos fontosnak hitt dolgok nélkül is van élet, a Nap is kisüt, és mosolyogni, sőt szívből kacagni is tudok ismét. Tehát nem lett vége a világnak, inkább néhány meggyőződéssel megint kevesebb zárja börtönbe lelkemet. De amivel a legkevésbé tudok mostanság mit kezdeni, az a felém áramló gondoskodó szeretet. Miután már nem játszom az "egyedül is megállok a lábamon", és "mindent meg tudok oldani egyedül" című műsorszámaimat, mióta képes vagyok kifejezni ha hiányt szenvedek valamiben, akár földi, akár égi segítséget kérve, pikk-pakk ott terem a megoldás. Hát mondhatom nagyon jó érzés, ha szeretik az embert, és ezt nem csak szóval, hanem cselekedetekkel fejezik ki. Egyik barátném rendre a fejemre koppint, amikor kéztördelve hálálkodom neki: tanulj már meg végre elfogadni, másik barátném tortát és sajtos pogácsát süt a születésnapomra, megvendégelve ezzel engem a saját házamban, (egyébként is annyi köszöntést kaptam idén, mint tán még sosem, nem is értettem, hogy mi történik...) harmadik barátném tegnap rakott helyre, miszerint törődjek bele, hogy úgy nézek ki, ahogy, és próbáljak meg végre együtt élni a külsőmmel. No, ezen akkorát rötyögtem, majd' leestem a székről, mert valakit azért vigasztalni, és elfogadásra buzdítani mert nem hiszi el, ha szépnek látják, hát elég faramuci dolog, így negyvennégy évesen, ez valóban vicces, leginkább magamon röhögtem. Ha húszévesen nem hittem el, a duplája után már elég kevés az esély, hogy sikerülni fog, de legalább ez is megvilágított, hogy nem minden úgy van ám, ahogyan én látom, már ami saját magamat illeti. Szóval az önvakság állapotában leledzem, és az elmúlt négy hónap nem tett jót az önértékelésemnek. Felébresztett egóm úgy látszik nem hagyta magát visszazanzásítani, mert időről-időre olyan gondolatokat ültetett el a fejemben, mely szerint jobb, ha leülök egy sarokba és megvárom míg meghalok. Midőn ott ücsörögtem, előkerültek azok, akikben rendszerint én szoktam a lelket tartani, jobbnál jobb ötletekkel segítettek, hogyan is tudnék kilábalni, például úgy, hogy olvassam már el a saját írásaimat, ugyan... Arra is rájöttem, hogy lehet, hogy talán skizofrén is lettem, mert tényleg semmi, de semmi nem jut eszembe azokból az Igazságokból, amiket én szoktam hirdetni, illetve továbbadni, mintha az, aki évek óta tanulja a spirituális szellemiséget, életmódot, nem az volna, aki itt ül összeroskadva, önsajnálva. Annyira képes fölém kerekedni egópajtás (ahogy Berente Ági nevezi), hogy teljesen elnyomja Valódi Lényemet, nem hallom meg azt a halk hangot, hogy: hahó, te hülye vagy, édesem? Mi a franc bajod van neked már megint? Mostanra megküzdöttünk, Én és Egóm, szóval rendbe jöttem. Visszaültem a tornádó közepére, ahol mindig csend van, béke és nyugalom, és már nem igen hoz ki a sodromból semmi. Lassan megtanulom uralni érzéseimet, gondolataimat, és azt hiszem ez a legfontosabb dolog. Ha azon kapom magam, hogy már megint ronda vagyok, öreg, és kövér, és nem is tudok semmit, és nem is akarok semmit, és engem nem szeret senki, azon nyomban megrázom magam képzeletben, mint Krisztus Urunk a vargát, és a helyére parancsolom Gollant, a hátam mögé, le a bokámhoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyhegyűvé váltam, lehet, ezt ebben az életemben nem érem el, és erre abból jöttem rá, hogy tegnapelőtt őrülten feldühödtem az én bátor, rendíthetetlen kislányomon, aki összetojta magát a legújabb szerzeményünktől, egy gyönyörűséges, és különlegesen szelíd Kispityu nevezetű kakastól, mely ezt kihasználva meglépett, és usgyi a hegyre. Sötétedésig árkon-bokron át üldöztük, és megint barátném jött segítségünkre, három gyermeke mellől kocsiba vágta magát, hogy előkotorja saját nevelésű Kispityuját a szomszéd felhalmozott vasállványai alól. Később elemezve rájöttem hirtelen feltámadó dühöm okára, szegény kislányomnak vajmi kevés köze volt a dologhoz. Ha az ember lánya TUDATOSAN éli az életét, mint ahogy én is igyekszem, több-kevesebb sikerrel, tudván tudja, hogy a düh és harag mögött mindig ki nem elégített igények, vágyak állnak. Ezen elmélkedve jöttem rá, hogy nagyobb a hiányérzet bennem, mint gondoltam, úgyhogy ismét megoldást kell találnom, vagy változtatnom kell némely hozzáállásomon, különben a környezetem issza meg a levét. Úgyhogy nekiültem és titkos naplómba beírtam a változtatandó dolgokat, azokkal együtt, amelyek hiányérzetet, űrt keltenek bennem, és ezeket minden nap elolvasgatom, segítségül hívva a Vonzás Törvényét. Bármennyire is időnként nem a Földön élek, azért mégis, szóval emberként emberi vágyaim vannak, tehát ahogy kisüt a tavaszi Napocska, és énekelnek már a madárkák, úgy nyiladozik az én szívem, lelkem is, hogy elég a bezártságból, a befelé fordulásból, ki kell menni, égre emelt arccal, kitárt karokkal, mélyen lélegezve, hogy átjárja minden sejtemet a friss oxigén. Az életet élni kell, minden örömével, bánatával együtt, had jöjjön, amit tapasztalnom kell, légyen az jó, vagy rossz, a végén úgyis én kerülök ki győztesen, így nincs mitől elzárkóznom, úgyhogy az életélés elkezdésére itt a legjobb alkalom. Ma. Most.