Ízelítő

Este különleges élményem volt. A fürdőkádban feküdtem, szokásos esti intim beszélgetésünk zajlott leánykámmal. Egyszerre belém akadt a szó, egyszerűen elfogyott a levegőm beszéd közben, mintha valaki elzárta volna az oxigéncsapot bennem. A szívem össze-vissza kezdett verni, mint morze-jelek, adta a ritmust, érdeklődve figyeltem, sőt odaintettem lányomat, hogy fogja meg mellkasomat. Ő is érezte. Rám nézett és teljes nyugalommal azt mondta: gyere ki, mert nem tudom megtartani a fejedet, ha elájulsz. Behozta a vérnyomásmérőt, mert tényleg azt éreztem, hogy elájulok. Nyolcvanöt per ötvenkettőt mértünk, mindkét karomon. Közben folyamatosan morzézott a szívem, de döbbenetesen lassan. Azon kaptam magam, hogy nem félek, nem esem pánikba, hogy úristen, mi bajom van, inkább hűvös nyugalommal figyeltem, mi zajlik belül, és próbáltam rájönni, vajon mitől lehet e hirtelen vérnyomásesés, hiszen általában a magas vérnyomás jellemez, ilyen alacsony még sosem volt. Nem küzdöttem az ájulás ellen, inkább igyekeztem pillanatról pillanatra megélni mi történik velem. Vártam a páni halálfélelmet, de nem jött. Viszont kellemesen szédültem és egyre csendesebb, és haloványabb lett a világ. Eszembe ötlött, hogy vajon ilyen lesz? Ilyen lesz az átmenet előtti pillanat? Ízelítőt kaptam? Nagyon jó érzés volt, hogy a lányom sem ijedt meg, csak nézett a szemembe, és fogta a kezem. Pedig először látott így. Még mindig a fürdőkádban feküdtem, mert nem volt erőm megmozdulni, csak figyeltem, amint minden egyre szürrealisztikusabb lesz körülöttem és bennem. Nagyon nyugodt voltam. Meglepően. Picit szédültem, de alapvetően kellemesen éreztem magam. Pár percig tartott az egész. Kimásztam, és a gyerekem óvó, féltő tekintetétől kísérve és kis, vékony karjai ölelésében gyorsan ágyba bújtam. A reggel némi fejfájással emlékeztetett a tegnap estére. Azt hiszem jó úton haladok, ami a haláltól való félelem legyőzését illeti, úgy van tehát, ahogy eddig is hittem, tudtam: minél többet foglalkozunk vele, annál inkább a részünkké válik, természetes lesz, így elmúlik a félelem is vele kapcsolatban. És, hogy jól végzem a dolgom, nem csak magammal, ezt lányom reakciója bizonyította. Nem sírt, nem ijedt meg, csak ott volt velem, nézett szépséges, komoly arcocskával, éjszínű tekintete az enyémbe fúródott, és fogta a kezem. Nem bánnám, ha ezt a képet láthatnám majd földi pályafutásom utolsó perceiben is.