Egyedüllét és magány

Ma reggel a hűvös, nedves sötétségben álltam a buszmegállóban, dúdolgattam, ringattam magam, mint ahogy szoktam, amikor azt hiszem nem lát senki.(Bár tulajdonképpen akkor is, amikor lát... :))
Lélegeztem, jó mélyeket, ahogy szoktam, átoxigenizálva testemet.
Egyszerre mellettem lett egy szomszédasszony, a szószátyárabbik típusból, nevetve kérdezte: relaxa, relaxa? Mondom: nem, ez az általános állapotom, mire: ááá, szóval szerelmes vagy, jól van, az a jó, az a jó! Más öröm úgysincs az életben, mondta és lökte tovább a sódert, köhögve, krákogva, mert közben rágyújtott, majd egymás után hármat el is szívott, lévén a buszon ugye nem lehet, aztán a munkahelyén sem, úgyhogy előre elszívta az egész délelőtti adagot pár perc alatt.
Míg levegőt próbált venni gyorsan válaszolni kezdtem, hogy szerintem más dolgok is vannak az életben, amitől jól érezheti magát az ember, mire rám dörrent, hogy: na csak egy példát mondj, mi lehet még jó?!?!
Ránéztem, és egy röpke pillanatig elméláztam, de csak egy mosolyt küldtem válaszul, hiszen nem várható el a tücsöktől, hogy ismerje a kottát, az ő zenéje úgy szép ahogy van, egyszerűen, természetesen.
Nem taglaltam, hogy az ember lehet boldogságos állapotban ha éppen társtalanul él, úgy is.
Ugyanis földi létünk úgy lett kitalálva, hogy időről-időre szükségünk van az egyedüllétre, külső és belső csendre, hogy feltöltődjünk, átértékeljünk, fejlődjünk, elmélkedjünk. Ami nem magány, és nem életvégig kell szóljon, még csak nem is évekre. De néhány hónapos egyedüllét időnként beiktatandó volna, persze csak ha nem a percemberi létet választjuk, hanem a szellemiség is fontos.
Először is tompulni kell a másik elvesztése miatti fájdalomnak.
Ezt csak egyedül lehet feldolgozni.
Ha izibe' melletted terem az újabb társ, megint be a fiókba a probléma, gyorsan belökve, és hátatfordítva neki, hogy még csak ne is emlékezzünk a fájdalmakra, a haragra, a sértett megbántottságra, mert azt gondoljuk, hogy a bajainkra gyógyírt csak egy újabb kapcsolat adhat. Hogy ez mennyire téves, rögvest kiderül, amikor az újdonsülttel hasonló helyzet áll elő - márpedig előáll, ez a Törvény, amiből addig kell vizsgáznod, amíg meg nem tanulod -, és elemi erővel kitörjön belőled a magaddal hurcolt nyavalyaság és ott folytasd az új kapcsolatban, ahol az előzővel abbahagytad.
A lélek időtlen, ebből fakadóan nem sürgős neki a gyógyulás, tehát szépen a maga tempójában regenerálódik, ami pedig nem egy-két nap, vagy hét.
Kellő TUDATOSSÁGgal rövidítheted a gyógyulást: átéled újra a nyomasztó, fájdalmas szituációkat, és vagy másként reagálod le a fejedben, mint akkor tetted, vagy megbocsátasz neki és magadnak is. Mehetsz a következő fejezetre, azzal ugyanígy teszel, míg mindet fel nem oldod.

Az emberek elenyésző hányada képes valóban jól lenni egyedül, és nem magányként szenvedve végig ezt az időt.
Hétvégén egy fiatal srác kérdezte Mesterünket arról, vajon miért van annyi ember egyedül, társ nélkül. A válasz az volt: jobb egyedül, mint egy pocsék kapcsolatban. Az ember csak egyedül lehet a legközelebb a LÉT-hez.
Elmerengtem ezen, továbbszőve a fonalat: nem két félnek kell találkoznia és egésszé lenni, hanem két egésznek kell együtt kiteljesedni. Az egész-séghez viszont TUDATOSSÁG és szellemi érettség kell, az meg nem jön csak úgy magától, bizony kőkemény meló van benne. Mélyen magamban mindig megrettentett, amikor azt mondta valaki, hogy úgy érzi, én vagyok a másik fele, vagy nem tud nélkülem élni.
Persze, én is, mint mindenki, azt gondoltam, ennek így kell lenni, jaj, de jó, hogy ennyire szüksége van rám valakinek, ez így "normális", mindenkinek van egy "másik fele", meg a kedvenc dumám, az "akkor tudok nő lenni, ha van mellettem egy férfi", és hasonló ökörségek.
Harmincas éveim vége felé kezdett el egyre jobban TUDATOSODNI bennem, hogy itt valami nagyon sántít, én úgy vagyok egyben, ahogy vagyok, és nem vagyok félember attól, ha épp nincs mellettem férfi.
És nagyon nem tetszik, hogy annyira szüksége van rám, hogy levegőt sem kap már nélkülem.
És az sem, hogy én is kezdtem olykor ezt érezni.
Sőt, arra is rájöttem, hogy akkor vagyok képes teljesen egyben lenni, ha egyedül vagyok, mert Halak-Skorpió lévén, és a rengeteg vizes bolygómmal teljesen át tudom adni magam a szerelemben, feloldódom a másikban, átadom lényem egy részét, vagy tán az egészet, egybeolvadok vele, vagy nem is tudom megfogalmazni, de a lényeg, hogy nem egészebb leszek, hanem elveszítem önmagam egy részét. Ami persze nem baj, mert ez eszméletlen jó tud ám lenni, és boldogságos, és szerencsés esetben valódi egységélményt is átélhet az ember, és ez kell is, nagyon.
De ugyanennyire kell az egyedüllét is.
Amikor eljutottam a TUDATOSSÁG azon fokára, hogy felmértem, akarom-e, hogy "szükség legyen rám", hogy valakinek "a másik fele" legyek, bizony, hogy akartam!
És nem lett jó.
Egyik sem.
Időről időre kezdett kényelmetlenné válni, hogy elveszítem az EGÉSZ-ségemet, az egyik részem mindig ott van a másiknál, a másikban, a másikkal, hogy észveszejtően hiányzik, ha nincs velem, vagy elkezd zavarni, ha túl sokat van, újra és újra visszavágytam kapni önmagamat, bár ezt csak most tudom, akkoriban nem mindig voltam ennek tudatában.
Ha elfordítod a figyelmedet a társ utáni sóvárgásról, és arra figyelsz, hogy mi zajlik belül, megtalálhatod a választ, hogy vaj'h miért döntött úgy a Szellemed, hogy elszakított a párodtól, és rémisztően késlelteti a következő eljövetelét.
Amíg ragaszkodsz ahhoz a meggyőződésedhez, hogy egyedül félember vagy, úgy is lesz.
Ne a másik feledet keresd, mert olyan nincs, az állandóan ott van veled. Ez olyan, mint aki keresi a szemüvegét, ami a szeme előtt van, rajta a fején.
A szerelem gyönyörű, felemelő, és mélybe taszító történet, megkaphatod a legnagyobb boldogságot, és a legnagyobb boldogtalanságot is. Elképesztő érzelmi energiát képes elvonni, vagy azzal feltölteni. Szárnyalhatsz, de tényleg, és aztán beledögölhetsz a kínba is.
De ha nincs szerelem az életedben, vedd ajándéknak azt is, mert akkor az a feladat, hogy magadra figyelj, és válj eggyé azzal, aki benned lakozik, mert azért kapod a szünetet. Van nyugalom és boldogság társtalanul, egyedül is.
És ez nem a ma oly divatosnak kikiáltott szingliség dicsérete, nem. A karriert hajszoló, fennen hangoztatott "nekem jó így", de mindeközben éjjelenként párnába zokogó, titokban magát öntudatlanságba poharazgató magány nem az, amiről én beszélek. Az sem, amikor hétvégenként szórakozóhelyeken vadászgatunk, és egyéjszakás, méltatlan kalandokba bonyolódunk titkon remélve, hátha bejön..., és reggel kijózanodva nem nagyon esik jól tükörbe nézni. Ilyenkor én is azt érzem, hogy savanyú a szőlő, és a fölényeskedés mögött ott a kétségbeesett vágyakozás a társ után.
Én arról beszélek, amikor szó szerint kihasználod az időt arra, hogy összeszedd a darabjaidat, hogy eggyé válhass ismét önmagaddal, hogy eldöntsd mit is akarsz valójában, akarsz-e egyáltalán valamit, képes vagy-e adni, és képes vagy-e kapni is.
Feltöltődj, és tiszta, megújult lélekkel várd azt, akit neked szánt az Ég.
Az egyedüllétben elcsendesedve, nyugodtan, derűsen várakozva, és nem besavanyodott magányosan, sóvárogva, kapaszkodót keresve.
Itt is ugyanaz a Törvény, mint máshol is: előbb jól kell magad érezni ahhoz, hogy valóban azt kaphasd meg, akire vágysz.