Álom 1.
Hatalmas vörös sziklafalon zuhant a ló lefelé a csendesen hullámzó tengerbe, amely áttetsző volt, csillogóan tiszta.
Ahogy dobálta lefelé saját testének súlya, a hátán lévő nyereg oldalra csúszott, a pej ló teste egyre vörösebb lett a sziklák porától. A félrecsúszott nyergen, a kengyelek ide-oda dobálóztak, a ló amorf formát vett fel, lábai az ég felé kalimpáltak, nyaka, feje valószínűtlenül kitekeredett.
Lassan csúszott egyre lejjebb, de nem csobbant, még mielőtt a vízbe ért volna, eltűnt. Lehasaltam, és utána nyúltam, mintha visszatarthatnám ezzel, de éreztem, hogy alattam is porlik a szikla, kezem, hasam vöröslött a porától. "Anya, ne!" kiáltott a lányom, és hallottam a sírást a hangjából. Mire eltűnt a ló, én már a szikla pereme alatt álltam egy ingatag sziklatömbön, és lenéztem a puhán hullámzó vízre. Próbáltam megkapaszkodni, de tudtam, hogy nem tudok visszamászni. A sziklákból római oszlopok lettek, amelyek az idő vasfoga nyomán omladoztak a súlyom alatt. Az oszlop, amelyen álltam egyszerre hátrafelé kezdett dőlni, megfordultam, hogy lássam hová esem. Alattam már leomlott sziklatömbök, tudtam, ha ilyen magasból eldőlök nem tudom irányítani, hogy közéjük, a vízbe essem.
"Akkor én most meghalok", konstatáltam magamban.
Nem éreztem félelmet, csak egyszerűen tudomásul vettem a tényt. Inkább izgalmat éreztem, hogy most végre megtudom milyen átmenni. Csak ne fájjon, gondoltam, és zuhantam. De mielőtt leértem volna, az oszlop rádőlt egy másikra, én átugrottam rá. Az is billegett, ingott, és máris visszafelé száguldottam, mint egy inga. Ide-oda. Elkezdtem élvezni a helyzetet, és már segítettem a súlyommal ide-oda billenni, alattam a kristálytiszta víz.
Jó érzés volt, csak azt nem tudtam, hogy hogyan lesz ennek vége, mert egyetlen pillanatig sem volt megállás, nem volt szilárd talaj a lábam alatt.
A következő pillanatban a vízben voltam. Finom volt, selymes, csak egy kis félelem kúszott a tudatomba, a cápáktól. De azonnal válaszoltam rá magamnak: itt a parton nincsenek cápák, ha pedig igen, azok éppen most nem itt vannak.
Kimásztam a vízből. A lányom fentről kiabált: "Kitartás anya! Meg tudod csinálni!" és ez hirtelen nagyon sok erőt adott, tudtam, hogy tényleg meg tudom csinálni.
Ennyi volt, nem több, de élénk, jó álom volt.
Lévén álomfejtésbe is beleástam magam mostanában, reggel azzal indítottam, hogy elemeztem az álmomat.
A vörös szín önmagában jót jelent, erőt, vitalitást, energiát.
A zuhanás azt jelenti, túl magasra emelkedtem, talán túlértékeltem a képességeimet, lelkem így üzen, hogy vissza a mélységekbe. A tenger tiszta volt, selymes, csendes ez a lelkiállapotomat tükrözi. Az ingatag sziklák, oszlopok? Nos igen, az elmúlt napon sokkhatásként ért a hír, mely szerint megcsappan bevételem, amit iziben pótolnom kell valahonnan, szóval kissé megbillent az anyagi egyensúlyom. Abszolút leképeződött az álomban a valóság. Lelkem viszont azt üzente nincs miért félnem, bőven elég tartalékom van belül, magamban, és én hiszek neki, mert jobban tudja, mint az egóm. Az egóm fél, félt, de már nem engedem neki.
Ahogy dobálta lefelé saját testének súlya, a hátán lévő nyereg oldalra csúszott, a pej ló teste egyre vörösebb lett a sziklák porától. A félrecsúszott nyergen, a kengyelek ide-oda dobálóztak, a ló amorf formát vett fel, lábai az ég felé kalimpáltak, nyaka, feje valószínűtlenül kitekeredett.
Lassan csúszott egyre lejjebb, de nem csobbant, még mielőtt a vízbe ért volna, eltűnt. Lehasaltam, és utána nyúltam, mintha visszatarthatnám ezzel, de éreztem, hogy alattam is porlik a szikla, kezem, hasam vöröslött a porától. "Anya, ne!" kiáltott a lányom, és hallottam a sírást a hangjából. Mire eltűnt a ló, én már a szikla pereme alatt álltam egy ingatag sziklatömbön, és lenéztem a puhán hullámzó vízre. Próbáltam megkapaszkodni, de tudtam, hogy nem tudok visszamászni. A sziklákból római oszlopok lettek, amelyek az idő vasfoga nyomán omladoztak a súlyom alatt. Az oszlop, amelyen álltam egyszerre hátrafelé kezdett dőlni, megfordultam, hogy lássam hová esem. Alattam már leomlott sziklatömbök, tudtam, ha ilyen magasból eldőlök nem tudom irányítani, hogy közéjük, a vízbe essem.
"Akkor én most meghalok", konstatáltam magamban.
Nem éreztem félelmet, csak egyszerűen tudomásul vettem a tényt. Inkább izgalmat éreztem, hogy most végre megtudom milyen átmenni. Csak ne fájjon, gondoltam, és zuhantam. De mielőtt leértem volna, az oszlop rádőlt egy másikra, én átugrottam rá. Az is billegett, ingott, és máris visszafelé száguldottam, mint egy inga. Ide-oda. Elkezdtem élvezni a helyzetet, és már segítettem a súlyommal ide-oda billenni, alattam a kristálytiszta víz.
Jó érzés volt, csak azt nem tudtam, hogy hogyan lesz ennek vége, mert egyetlen pillanatig sem volt megállás, nem volt szilárd talaj a lábam alatt.
A következő pillanatban a vízben voltam. Finom volt, selymes, csak egy kis félelem kúszott a tudatomba, a cápáktól. De azonnal válaszoltam rá magamnak: itt a parton nincsenek cápák, ha pedig igen, azok éppen most nem itt vannak.
Kimásztam a vízből. A lányom fentről kiabált: "Kitartás anya! Meg tudod csinálni!" és ez hirtelen nagyon sok erőt adott, tudtam, hogy tényleg meg tudom csinálni.
Ennyi volt, nem több, de élénk, jó álom volt.
Lévén álomfejtésbe is beleástam magam mostanában, reggel azzal indítottam, hogy elemeztem az álmomat.
A vörös szín önmagában jót jelent, erőt, vitalitást, energiát.
A zuhanás azt jelenti, túl magasra emelkedtem, talán túlértékeltem a képességeimet, lelkem így üzen, hogy vissza a mélységekbe. A tenger tiszta volt, selymes, csendes ez a lelkiállapotomat tükrözi. Az ingatag sziklák, oszlopok? Nos igen, az elmúlt napon sokkhatásként ért a hír, mely szerint megcsappan bevételem, amit iziben pótolnom kell valahonnan, szóval kissé megbillent az anyagi egyensúlyom. Abszolút leképeződött az álomban a valóság. Lelkem viszont azt üzente nincs miért félnem, bőven elég tartalékom van belül, magamban, és én hiszek neki, mert jobban tudja, mint az egóm. Az egóm fél, félt, de már nem engedem neki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése