Hullámvölgy

Többször írtam már a spirituális hullámvölgyről.
Talán nem így fogalmaztam, de ez a lényeg.
Azt hiszem én most megint elérkeztem egy ilyenbe.
Azon elmélkedem az elmúlt közel egy hétben, hogy vajh' ki akar próbára tenni, a Jóisten vizsgáztat, vagy a negatív oldal akar visszarántani.
Valószínű, hogy mindkettőjük keze van a dologban, bár ez kissé úgy hangzik, mintha hárítanám a felelősséget magamról, ami viszont távol áll tőlem.
Megint olyan érzésem van, mintha valaki, vagy valami erőnek erejével próbálna visszahúzni a langymeleg szellemi és testi tunyaság állapotába, ahol leledzenek azok, akik nem élnek, csak léteznek.
Ismerem már ezt az állapotot, magam is voltam benne életem első felében.
Néha kidugtam a fejem, körülnéztem, és láttam, hogy ott fenn tiszta kék az ég, és ragyog a Nap, de túl nagy erőfeszítésembe került volna, hogy kikászálódjam a mocsárból, letakarítsam magamról a rám ragadt mocskot, és felkapaszkodjam egy tiszta, hószín felhőre, és azon utazzam tovább.
Később sikerült, de rohadtul küzdelmes volt, és eleinte majdhogynem napi szinten rángatódtam vissza.
Elhatározások, fogadalmak, lelkesülések, aztán megint vissza a langyos tehénlepénybe, a szenvelgésbe, az önsajnálatba, a meg nem értettség önmagam gerjesztette fájdalmába. Miután magam mögött hagyva ezeket végleg kimásztam, és felültem a felhőmre, azt gondoltam, na végre, engem innen aztán már senki ember, vagy bárki fia le nem taszajthat.
Hát, de.
Csak már elég ügyesen kapaszkodom, elég erőm van, hogy megtartsam magam, és nem zuhanok vissza a sűrű, fekete, büdös, mocskos masszába. Még akkor sem, ha csápok nyúlnak felém, és tekerednek a bokám köré.
Mert most ez van.
Azért ez sem kevés, mert olyan gondolatok kúsznak a fejembe, hogy végleg remetének állok, telefon, számítógép, és minden kommunikációs eszközt hátrahagyva.
Ha valaki netán meg akar látogatni, mert TÉNYLEG, és őszintén beszélgetni vágyik velem, vagy segítséget tőlem vél kapni, vagy netán, ami sokkal ritkább, pusztán az érdekli én hogy vagyok, és nem csak saját szennyét óhajtja rám zúdítani, aki mondjuk azt is számításba veszi, hogy én is ember vagyok, itt, a Földön, érzésekkel, érzelmekkel, és nem egy gép, amibe bedobunk egy adag szemetet, és az arannyá változva kijön alul, amit aztán hazavihetünk magunknak, vagy, ha a szemétből nem varázsol aranyat, akkor netán még jól meg is rugdossuk, szóval ha valakinek fontos, akkor felmászik szépen a hegyem tetejére, és bekopog barlangom nagy, és vastag tölgyfaajtaján.

Mert most olyan egyszerű: egy telefon, egy e-mail, csak egy kattintás, és tovább nem gondolunk azzal, hogy a vonal másik végén vajon mit okoz amit leírtunk, elmondtunk.

Nem látni az összeomlást, a fáradtságot, az elkeseredettséget, a hiábavalóság érzését, a szomorúságot, elküldöm a szennyemet, puff, és tovább nem gondolok vele, mit okozok ezzel a másiknak. És most tényleg azt gondolom, hogy fellázadt az a maroknyivá zsugorodott egóm, Gollan azt üzeni, elég volt.
Azt mondja: mi a fenéért akarsz te mindenkit megmenteni, miért kell neked saját szellemi és testi jól-léted árán güzülni azért, hogy másnak jobb legyen? De legalább jobb volna, de neeeem, hónapokig, de inkább évekig ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazokat a köröket futod, mert süket fülekre talál mondandód.
Ezt mondja, és hajlok rá, hogy igazat adjak neki.
Az elmúlt napokban egy-két kivételtől eltekintve úgy érzem egy nagy üres katlanba mondtam, írtam szavakat, vagy szavaim már nem magyarul szólnak, vagy én nem is tudom. Napról napra egyre fáradtabb, szomorúbb, és fásultabb vagyok.
Ma reggel szívem volt királya tette fel a koronát minderre levelében, amelyben kifejtette, hogy "kapcsolatunk halálát" az én spirituális fejlődésem okozta.
Dupla Mérlegként a felelősség vállalása sosem volt az erőssége, mi több, különleges tehetsége van annak hárításához, így ezen következtetésre sikerült jutnia közel három hónap különlét távlatából. Na, ezen már sírva kacagtam tehetetlenségemben, és bár csuklóból megválaszoltam rá, mert Gollan tiszta erőből feléledt, és követelte a feszültségoldást, mostanra lehiggadtam.
Rendszeresen elképedek, még mindig, hogy milyen dühöt tud kiváltani, ha valaki már nem a megszokott utat járja, már a spiritualitás említése valamilyen összefüggésben, hát még az Úton Járó esetleges változásai mennyire ki tudnak hozni embereket a sodrukból. Valószínűleg igaza van Mesteremnek (szokás szerint:)), hogy ez az egyetlen dolog, ami ilyen hatalmas erővel rendelkezik, ilyen hatalmas ellenállást képes kiváltani a másik oldalból.
A szellem fejlődését nem bírja el a szellemtelenség, a mentális tunyaság. Azaz, ahogy mondja Mesterem: ki az, aki szereti, ha álmában bökdösik, ébresztgetik? Eljutottam tehát oda, hogy behúzom a szarvacskáimat, mint a csiga, és visszahúzódom a házacskámba.
Szó szerint.
Nem mondok, és nem írok semmit, hallgatok, és figyelek.
Kifelé, és befelé is.
Kérdésre kérdéssel válaszolok: miért akarod tudni?
És nem hagyom többé, hogy szemetesládának használjanak.
És nem leszek Teréz anya.
Huhh, asszem Gollan megint nődögél bennem, de olybá veszem, amit az elején is írtam: a hullámvölgy. Ha én lent vagyok, Gollan nő bennem, hogy megvédjen. Ha megint sikerül majd felfelé ívelnem, Gollan megint zsugorodik kicsit.
De most vigyáz rám.
És ez jó.
Jó érzés, ha van valaki, valami, ami vigyáz az ember lányára.