Bejegyzések

Az asztrológiáról néhány gondolatom

Ez az írásom azoknak is szól, akik nem asztrológusok, de érdeklődők, azoknak is, akik azt mondják nem azok, de első dolguk az újságok horoszkóp-rovatát olvasgatni, és persze gyakorló asztrológusoknak is. Arról van szó, hogy gyakran tapasztalom, hogy az asztrológiát sok esetben a hozzáértők, pont úgy, mint a nem azok, a relativizáláshoz használják, azaz csökkentik, lebecsülik, elbagatellizálják, könnyelműen fogják fel, jelentőségét veszik bizonyos történéseknek, emberi cselekedeteknek, személyiségvonásoknak előhúzva a bugyorból, hogy hát azért ilyen, mert.... és jönnek az asztrológiai jelzők. A kevésbé hozzáértő leragad a bulvárasztrológiánál, jelesül: csak a Napjegyből von le következtetéseket. Erre is forgatom a szemeimet, de már megszoktam, ritkán állok le magyarázni, hogy minden embernek a teljes horoszkópját kell nézni, bármely következtetés levonásához, azaz nem csak a napot, hanem a születés óráját és percét is tudnunk kell. Mondok egy példát. Nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy

Ő és én 3.

- Itt vagy? - Hol máshol lehetnék? - Tudom… köszönöm. - Igazán nagyon szívesen. - Aggódom. - Tudom. Vártam mikor jut eszedbe beszélgetni. - Napok óta. Nem, tán inkább hetek óta. Mióta kering körülöttem az elmúlás. - Vagy inkább benned jött el az ideje, hogy foglalkozz az elmúlással. - Vagy inkább külső körülmények kapcsán indikálódik bennem a foglalkozás kényszere. - Nincs meg egyik a másik nélkül, mindegy honnan nézed. A dolgok egyszerre vannak mindig. Nincs előbb az egyik mint a másik. - Tudom. - Akkor ne akard megmagyarázni, hogy mi volt előbb, lényegtelen. - Szigorú vagy. - Nem. Csak kevésbé érzelgős, mint te. - De azért szeretsz? - Nem tudlak nem szeretni. Az egóddal jól elszórakoztok ezzel a nem szeretem magam játékkal, de ez tőlem teljesen független. Soha nem tudlak nem szeretni. - Akkor elmondom min elmélkedem, beszéljük meg. - Rajta. - Azon gondolkodom, hogy mennyire el van torzulva ez az egész haláltudat a mi égövünk alatt. Hogy milyen er
Ő és én 2. - Anya. - Tessék. Háttal ültem az ablaknak, a fény szépséges kis arcára esett, mélybarna szemeiben szokás szerint nem látszott fekete írisze, ahogy a lábaimnál ülve felpillantott rám. A kezeim után nyúlt, meleg, száraz tenyere, kecses, finom, vékony ujjacskái két tenyerembe simultak. Így ültünk néhány másodpercig, elvesztem a tekintete mögött, ahogy mindannyiszor, mikor belenézek a szemébe. Mint egy sötét alagút, amely a Mindenségbe vezet. Ismerem ezt a Mindenséget, mindennél jobban. - Nem baj, hogy elmegyek? - Miért volna?! - Mert mostanában sokat eljárok, nem is alszom itthon, napokig nem vagyok. - Kicsim, hogy volna baj? 20 éves vagy, teszed a dolgod, ez a természetes folyama az életnek. Az volna baj, ha állandóan itthon ülnél. - De féltelek. - Engem? Mitől?! - Rossz érzés nekem téged egyedül hagyni. - Tudod jól, hogy én szeretek, nagyon szeretek egyedül lenni. - Tudom, de akkor is. - Mit akkor is? Nincs baj. Ez így van rendjén. Menj. - De ro

Ő és én

Kép
-  Itt vagy? -  Itt. Mindig itt vagyok. -  Segítesz megírni? -  Miben nem segítettem eddig? -  Hát…. tudnék néhány példát hozni. -  Rajta. -  Csak a legutóbbi fájdalomra emlékszem. De biztos volt több is. Amikor megharapott a macska, és a traumatológia műtőjében feküdtem vagy fél órát, az orvosra várva, kiterítve, mint egy kísérleti béka… Volt időm elmélkedni, ahogy bámultam a plafont. És fohászkodtam én mindenkihez, és mindenhez, ami csak eszembe jutott, mert tudtam, hogy ébren fognak boncolni, és tudtam, hogy fájni fog. És megjött az orvos, és szúrt, és már vágott is. Iszonyú volt. Most, hogy írom ezt, pont annyira, mint amikor szültem és akkor is csak szúrt, és már vágott is. Az is rettenetes volt. Nem voltál ott. - Nem? - Miért igen? Ha ott voltál, miért nem segítettél? És most ne mondd, hogy ott voltál, csak én távolodtam el tőled, mert menten sikoltozni kezdek ettől  spiri maszlagtól. Én nem hiszem, hogy így van a magamfajtánál. De nem csak a magamfajtánál, egyáltalán nem

Találkozunk...

Még egyetlen írásom sem készült ilyen nyögvenyelősen. A betűk általában rohannak ujjaim alatt, gyakran nem is tudom követni a gondolataimat, ahogy a fejemben megszületnek. Ez az írás már nagyon érik, feszítettek a szavak és mondatok, neki is futottam már néhányszor, aztán mindig elszorította valami a folyamot, abbahagytam, majd... Anyunak írom ezt a blogot. Nem. Nem neki. Saját magamnak. Ő már nem figyel rám, abban a pillanatban elillant tán, amikor lelke elhagyta a földi szférát, vagy lehet, tán kicsit később, mindenesetre mire én odaértem, már csak a teste feküdt az évszázados templom mellett a lépcsőn, az orgonabokrok alatt. Itt jött el a pillanat, amikor Szelleme úgy döntött elveszi megfáradt, öreg, elhasznált, beteg testétől a lelkét, és útjára engedi. Ültünk a lépcsőn mellette, Édua és én, és fogtuk a kezét, de Ő már nem volt velünk. Felettünk madarak csiviteltek, a élet tán csak egy pillanatra állt meg, aztán ment tovább, a tavasz éledt tiszta erőből. Bő két hét telt el, anyák n

A segítőnek ki segít?

Egyszerre azon kaptam magam, hogy elfogytak a Mesterek körülöttem. Mármint azok, akikkel személyes kapcsolatot ápoltam. Akiknek írhattam, akiket felhívhattam. Miután túl voltam az önsajnálaton, és némi neheztelésen, hogy persze, másoknak én mindig vagyok, nekem meg bezzeg senki, a már jól begyakorolt szokás szerint, elfogadtam a helyzetet, ez van, valamiért nekem magamra kell maradnom a saját borzasztó nagy problémáimmal. És tettem tovább a dolgom, ahogy mindig is. Ha kérdeztek válaszoltam, előkotortam tudatom mélyéből, vagy máshonnan azt az információt, amire a másiknak szüksége volt, és mivel azt tapasztaltam, hogy az esetek többségében előrevivő volt, amit közvetítettem, megkockáztatom gyakran sorsfordító, ebben teljesen jól éreztem magam, tudtam, hogy a helyemen vagyok, a saját bajaimmal meg majd lesz valami, ha végre túljutok az önsajnálaton persze. Néha még azért odatett az a néhány eset, amikor „fizetségem” a harag, az ellenem fordulás, az irigység, és a gyűlölködés volt, de í

Szamszára

Volt már olyan, hogy egy nap alatt jártam végig a létkerék összes állomását, a pokloktól az állati léten át, a Nirvánáig, a legnagyobb boldogságig, harmóniáig. Életem folyamán mindig sokkal kevésbé viselt meg az egynapos mindent-megélés, mint amikor napokig, sőt hetekig kellett végigjárnom a Szamszárát. Fejlődésem ott látom, hogy már nem ragadok bele a poklokba, már nem trunkolom magam napokig egy-egy problémán, sikerül fülön csípnem Gollam pajtást, és még mielőtt a fejemre nőne, kinevetem játszmáit, ezzel elejét véve a további mélyrepülésnek. Szóval messze még a tökéletesség, amikor érzelmi reakcióim amplitúdója már szinte alig-alig látszik, de a lényeg, hogy nem tart már sokáig, egy-egy nap, vagy éjszaka túljutok a nehezén. Ugyanis nem mindegy, hogy az embert nyaktilóval végzik ki, vagy máglyán égetik. A végén úgyis a Fénybe jut, de az odavezető út hosszúsága nagyon nem mindegy. Volt idő, még nem is oly rég, amikor azon elmélkedtem, hogy milyen jó kis életet terveztem magamnak ott