Ő és én
- Itt vagy?
- Itt. Mindig itt vagyok.
- Segítesz megírni?
- Miben nem segítettem eddig?
- Hát…. tudnék néhány példát hozni.
- Rajta.
- Csak a legutóbbi fájdalomra emlékszem. De biztos volt több is. Amikor megharapott a macska, és a traumatológia műtőjében feküdtem vagy fél órát, az orvosra várva, kiterítve, mint egy kísérleti béka… Volt időm elmélkedni, ahogy bámultam a plafont. És fohászkodtam én mindenkihez, és mindenhez, ami csak eszembe jutott, mert tudtam, hogy ébren fognak boncolni, és tudtam, hogy fájni fog. És megjött az orvos, és szúrt, és már vágott is. Iszonyú volt. Most, hogy írom ezt, pont annyira, mint amikor szültem és akkor is csak szúrt, és már vágott is. Az is rettenetes volt. Nem voltál ott.
- Nem?
- Miért igen? Ha ott voltál, miért nem segítettél? És most ne mondd, hogy ott voltál, csak én távolodtam el tőled, mert menten sikoltozni kezdek ettől spiri maszlagtól. Én nem hiszem, hogy így van a magamfajtánál. De nem csak a magamfajtánál, egyáltalán nem hiszek abban, hogy akit fájdalom, bánat, bármi baj ér, az eltávolodott tőled.
- Hanem mit hiszel?
- Beszélgetünk, vagy én beszélgetek?!
- ….
- Értem. Beszélgetek magammal a segítségeddel.
- Valami olyasmi.
- Jó, elmondom, mit hiszek. Azt hiszem, hogy ha nem lett volna fájdalom, nem tanultam volna semmit. Azt hiszem,hogy vannak emberek, akik ezen megtestesülésükben kevesebb fájdalmat kell átéljenek, másoknak többet. Azt hiszem, azért van ez így, mert minden életünkben mást és mást kell megtapasztalnunk, de még a kell szó sem helyes, inkább lehetőség mindez. Azt tapasztalom, hogy a fájdalmak szükségszerű velejárói a tetteinknek. Csak nem mindig vesszük észre az összefüggéseket, mert könnyebb mást, másokat okolni a bajainkért.
- Pedzegeted.
- Köszönöm. Nem csalódom a téged való megítélésemben. Néhányszor már megjelentél egy-egy imaginációmban: egyszer, mint egy hatalmas kőből faragott szürke csuhás barát egy dómterem oldalában, máskor csak ültél egy sziklán barna csuhában. Sosem láttam az arcodat, még a kezeidet sem. És sosem szóltál semmit, csak ott voltál. Jelen voltál. Nem is tudom igazából ki vagy. Olyan szaturnuszi jelenség. De lehet, hogy csak az agyamban lévő képek raknak össze ilyenné, és a tudásom, amivel összekapcsolódik a kép. Nem állítom, hogy ez vagy, vagy az, azt sem, hogy ember külsőd van. Sőt, biztos, hogy nem véletlenül nem látok a csuhán kívül semmit. Nem tudom ki vagy és nem is akarok találgatni, de mindig arra vágytam, hogy TE szólj hozzám, beszélj, és ne csak mindig én…
- Egyszer már szóltam.
- Ja, rám is hoztad a frászt.
- Ideje volt annak.
- Tudom.
- Sem előtte, sem utána nem volt rá szükség.
- Komolyan? És ez most dicséret?
- Szerinted?
- Jajjjmáááár… kééérlek…
- ….
- Rendben, akkor mondom, mit gondolok erről is.
- Na ugye, hogy tudod.
- Azt gondolom, hogy előtte is sokszor szóltál már, csak sokkal halkabban. Amikor azt mondtam magamban, hogy SOHA TÖBBET, ilyet soha többet nem teszek. És aztán a következő alkalommal elhallgattattalak, tudatosan, módszeresen, technikásan.
- Alakul ez.
- Tudom. Tudom, hogy tudod, de akarom, hogy minden a helyére kerüljön bennem. Itt az ideje. Félévszázados mérleget készítek. Vannak, akik sosem készíthetnek ilyet.
- Örülök, hogy így látod.
- Örülök, hogy örömet okozok.
- Az utóbbi években azért nem volt ennek híja. Tudod Te is, mert olykor megmutatkozott, hogy együtt vagyunk mi mindig.
- Igaz. Csak néha, mikor éppen pocsékul vagyok, azt gondolom most biztos te is eltávolodsz tőlem. Ne mondd, hogy én távolodom el tőled!
- Nem mondom. Úgyis tudod.
- Áhhh…. na jó, folytassuk, szóval mérleg. Tehát akkor mégiscsak sikerült eljutnom odáig, hogy mindig ott voltál, csak, mint egy bölcs szülő, hagytad, hogy szenvedjek.
- Nem.
- Hanem?
- Szenvedtetted magad. Ehhez csodálatos tehetséged van.
- Egyszer majd eljő az idő, mikor esetleg megdicsérsz valamiért?
- Épp az imént tettem meg.
- Tényleg.
- Milyen következtetés jelent meg a fejedben erről? Írd csak le azt is, úgy az igazságos.
- Hogy milyen egyszerűen, egy pillanat alatt elfelejtkezem róla, hogy mit teszel értem.
- Köszönöm.
- Szívesen…Tehát, bölcs szülőhöz foghatóan nézted, hogy dőlök a saját dugáimba, pedig te mindig megmondtad. Utaltál rá. Helyzetbe hoztál. Példát mutattál. Engedted, hogy akár másként is tehettem volna, ha észnél vagyok. Sosem mondtad, hogy nem szólok bele, mert "neked ezt most meg kell tapasztalnod a fejlődésedhez". Mindig ott voltál, mindig beleszóltál, csak én nem figyeltem rád. Helyesen látom?
- Tökéletesen.
- Akkor ezek szerint azt is helyesen látom, hogy ami tudást összeszedtem az elmúlt 50 év alatt…
- … az elmúlt életek alatt, nem ma kezdted te ezt már. Tudod jól, hogy más életekben is szenvedtetted magad már hasonló szituációkban.
- Igen, tényleg. Helyesbítek: tehát, amit összeszedtem eddigi életeim során az azért történt, hogy önmagam és mások segítségére legyek vele. Kötelességem használni.
- Evidens.
- Nem úgy van az, hogy hagyd, had szenvedjen, mert tapasztalnia kell.
- Senkit ne hagyj szenvedni. Ha így volna, ahogy mondod, semmi értelme nem volna annak, hogy az Univerzum minden erejével azon van, hogy segítsen nektek. Minek volnának a segítő eszközök a kezedben, ha nem kéne használni? Minek volnánk mi, akikhez fohászkodtok segítségért, ha mindent feltétlenül meg kéne tapasztalnotok, ami fájdalommal, szenvedéssel jár?A kérdés mindig csak az: miért nem hallgattok ránk?
- Egó? Mert azt hisszük mindent jobban tudunk, és azt hisszük kézben tartjuk az életünket? Mert azt gondoljuk, mi mindent jobban tudunk? Miközben csak együtt kellene áramlani az Univerzummal, Természettel?
- Igen.
- Nekem is eltartott bő negyven évig, míg megértettem ezt. És még ma is belesétálok a majdéntudom csapdájába.
- Persze, nem baj, majd megtanulod egyszer.
- Tényleg? Biztos? Elérem a vágyott belső harmóniát?
- Rajtad múlik.
- Tudom.
- Tudom, hogy tudod.
- Tulajdonképpen azt is tudom, hogy mennyire türelmes vagy.
- Nincs miért nem annak lennem.
- Igen, neked végül is mindegy, hogy engem most, vagy majd máskor mással.
- Nem, nem mindegy. Minden, amit te elérsz, engem is gazdagít. Minden, ami neked szenvedés, én is szenvedek tőle. Egyek vagyunk. Te emlegeted folyton a háromlábú széket, mégis most nekem kell magyarázni?
- Ha így van, akkor igen, neked kell magyarázni! Ha nem vagy külön tőlem, akkor kérlek, magyarázz még! Hiszen te mondtad, hogy ha birtokomban a tudás, amivel megakadályozhatok szenvedést, ne hagyjak szenvedni másokat! Ha te egy vagy velem, és birtokodban a tudás, hogy ne hagyj szenvedni, akkor segíts!
- Mit mondhatnék én neked, amit te még nem tudsz?Pont azért, mert egyek vagyunk. Nincs más dolgod, csak csendben figyelni. Az meg megy neked, mást sem teszel a napjaid nagy részében. Olyasmit vársz, ami már rég ott van előtted, csak nem veszed észre a nagy várásban.
- ….
- Ugye.
- Tehát mint már eddig számtalanszor, most is odáig juthatok, hogy szenvedéseimnek én vagyok a fő okozója.
- Igen.
- A felismerésekhez viszont kell egy kis fájdalom azért.
- Kell, de jól mondod: kis fájdalom. De te is, mint mindannyian csak a több, és egyre nagyobb fájdalmakból értetek.
- Ha tehát egyszer valami nem sikerül, abból tanuljunk, és többet meg se próbáljuk?
- Mi a te hivatásod?
- Az asztrológia.
- Akkor miért kell ilyen kérdéseket feltenned? Látod, erről beszéltem: ott van előtted a segítség, és nem látod, nem használod.
- A horoszkópból látszik kinek mik a lehetőségei, merre kell venni az irányt, milyen személyiséggel rendelkezik, mivel kellene foglalkoznia, stb., stb. Ha tehát hallgatunk az Univerzális tudásokra, nem lőhetünk mellé. Ha nem egóból toljuk, nem lövünk mellé. Ha nem csodákra várunk, hanem azt éljük, amiért idejöttünk jelen életünkben, nincs fájdalom és szenvedés.
- De van. Olyan nincs, hogy tökéletes ember. De lényegesen kevesebb szenvedés és fájdalom volna, ha tudatosabbak lennétek. Szereted ezt a szót: tudatosság. És ettől lettél mára az, aki vagy. Mert egyre tudatosabb lettél.
- De még mindig nem eléggé.
- Így van.
- Azért, ha visszagondolok a régmúltra, és párhuzamot vonok a jelennel, óriási a különbség.
- Örülök, hogy végre valami dicséretnek látszó mondatot is sikerült leírnod magadról.
- Arra készülök már hetek óta, hogy ilyenek legyenek. Pótlólag, így 50 év elteltével elkezdeném magam megdicsérni, mások helyett is.
- Ebben még mindig sok a fájdalom, és sértettség, megbántottság.
- Az egyik legnagyobb feladatom ezen életemben, hogy ezen túljussak.
- Ideje volna. Rengeteg erőt megspórolnál, amit építkezésre fordíthatnál.
- Arra jutottam, hogy ha megadom magamnak, amit kicsiként nem kaptam meg, akkor könnyebb lesz.
- Jól gondolod.
- Erről szeretnék beszélni most. A tapasztalásaimról, és hogy milyen következtetéseket vontam le ebből, honnan jöttem, és hol vagyok most. Az embernek időnként számvetést kell készítenie, és ezt nagyobb sorsfordulókkor meg kell tenni. Most nincs nagyobb sorsfordulóm, de 50 éves lettem. Fél évszázad. Kimondani is sok.
- Tedd meg, lássuk.
- Beszélnék a türelemről, ami szintén nagy kihívás nekem. Türelmes voltam szerelmekkel és barátságokkal, türelmes voltam és vagyok emberekkel, de már mérlegelek, érdemes-e. Hallgatok rád, és figyelek, és nem várom meg, hogy üvölts a fejemben: ELÉG VOLT!
- Látom ez nagyon megragadt.
- Meg?! Életemben nem ijedtem meg úgy, mint akkor. És soha nem tudok neked elég hálás lenni, azért a két szóért. Azon gondolkodtam, vajon anyámnak hányszor szólt az ő olyanja, mint te nekem…
- Nem a te dolgod ez.
- Igen, az én dolgom az én dolgom. Türelmes voltam és vagyok is, de már nem okozok magamnak szenvedést más emberek miatt. Ezt nagyon megtanultam. Megtanultam, hogy nincs számomra barátság ezen életemben, fájdalmas tapasztalásokon keresztül. Nem volt egyszerű feldolgozni, mikor mindenhonnan azt hallod, és amúgy én is ezt mondom másoknak: fontos, hogy legyenek barátaid. Nekik, másoknak, a többieknek igen. Nekem nem kell, hogy fontos legyen. Szeretetkapcsolataim vannak, ideig, óráig, amíg szükségük van rám, arra, amit adhatok, és aztán úgy kell őket elengednem, mint, ahogy a felhő nézi hogyan haladnak el alatta a felhők. Ki tovább marad kicsit, ki kevesebb ideig, ez is tanítja nekem az elengedést.
- Például itt is megspórolhattál volna szenvedéseket, ha jobban figyelsz arra, amit látsz a horoszkópodban.
- Igen, hát téma egy variációra, amit már beszéltünk. Látom, de nem hiszem, mert na, talán, majd most… Apropó hitetlenségem. Tényleg bántottak a múltban a hitemért, tudásomért?
- Megint olyat kérdezel, amire pontosan tudod a választ.
- Most akkor tényleg ne kérdezzek semmit?!
- Miért ne kérdezhetnél? Minden kérdésedre válaszolok. Csak nem mindig tetszik a válasz, mint most sem.
- Tehát azért van néha bennem hitetlenség a saját tudásomat illetőleg, mert sokat bántottak érte régen. És ma ugyan nem tette senki - tényleg, most, hogy végiggondolom ezen életemben soha nem bántott senki a spiritualitásomért -, mégis bennem van az óvatoskodás a megnyílással kapcsolatban.
- És azt is tudod, hogy ezt nem jól teszed. Leragadtál a múlt életedben, amikor egyedül voltál ott a kis barlangodban. Annyit van az elméd képernyőjén ez a látvány és a hozzá kapcsolt érzés, ami kétségtelenül nagyon jó és elégedettséggel tölt el, hogy úgy dédelgeted ezt a látványt és érzést, mintha a kisgyermeked lenne. Pedig nem ezt kéne tenned.
- Tudom. De nem megy más. Megpróbáltam, nem sikerült.
- Majd eljön az ideje annak is. Szenvedsz miatta?
- Már nem. Talán azért dédelgetem ezt a képet, mert ez ismerős és jó és boldogsággal tölt el. Amiről meg te beszélsz…
- Nem beszéltem semmiről.
- … amire utaltál…
- Nem utaltam semmire, pusztán annyit mondtam: nem ezt kéne tenned. Szóval ezek szerint megjelent a fejedben, hogy mit kéne valójában tenned.
- Igen.
- Tehát, szenvedsz a mellőzöttség miatt?
- Már nem.
- Akkor jó. Akkor csak maradj továbbra is türelmes.
- Nahát. Most akkor nem ösztökélsz, hogy tegyek már valamit, és ne a remeteként élő sámánasszonyt vizionáljam jövőkép gyanánt?
- Eszemben sincs. Ahogy eddig, ezután is megjön minden az életünkben, amire szükségünk van, és már elég tudatos vagy, hogy felismerd a jeleket. Amúgy, ha végül remeteként élő sámánasszonnyá válsz, és ettől elégedett leszel, az is rendben van.
- Ez megnyugtató. Azt hittem bonyolult vagyok.
- Nekem nem.
- Túl sokat tépelődöm még mindig dolgokon. Túl érzékenyen reagálok a környezetemből érkező bárminemű hatásra. Nem engedek közel magamhoz másokat már egyáltalán. Nem fogadok el felszínes kapcsolatokat. Könnyedén elengedek bárkit, ha úgy érzem, csak használni akar. A másik lelkét akarom látni, nem érdekel, hogy minek akar látszani. Ezzel elértem azt, hogy akkor is látom, ha nem akarom, viszont, ha nem tetszik, amit látok, gyorsan odébbállok. Nem érdekelnek a könnyű dolgok, viszont minél bonyolultabb, és több kihívás van benne, annál inkább. Sosem unatkozom, és nem érdekelnek a könnyű, felszínes csevegések, inkább csendben vagyok. Ha nem érzek érzelmeket a másikban, nem tudok vele mit kezdeni. Élvezettel hámozok emberekről hagymahéjakat, imádom megtalálni bennük, amit még maguk sem tudnak sokszor: az isteni fényt, a ragyogást, az értékeket, a csodát. Mint egy csomagot, bontogatom őket, ha hagyják, és mint egy kincset, úgy emelem ki, amit bennük találok, hogy megmutassam nekik önmagukat. Szeretem belefúrni magamat egy emberbe, és felszínre hozni számára a saját kincseit.
Erről jut eszembe, a múltkoriban egyszer csak bevillant az elmémbe, hogy általános iskolás koromban mennyire szerettem volna régész lenni. Otthon azt se tudták mi az, hogy régész…
- Hagyd ezt abba.
- Igenis, jogos, nincs nyavalygás a múlton. Szóval régész lettem, türelmesen, kis puha ecsettel simogatom le az emberek lelkére tapadt évszázados, évtizedes rétegeket. Na jó, néha véső is kell.
- Régész lettél, és türelmesen, puha ecsettel simogattad le önnön lelkedre tapadt évszázados, évtizedes rétegeket. Néha véső is kellett.
- Oh….
- És az általad említett bonyolultságod egyik fő erényed. Mert megtanultad, hogy a letisztult dolgok értékesek. Megértetted, hogy azt jelenti, hogy önmagad vagy, hogy már nem színlelsz, nem játszol más szerepet, mint aki, ami vagy. Még azon áron sem, hogy kevesen maradnak körülötted. Bonyolultnak hiszed magad, pedig ez a legegyszerűbb dolog, amivé válhattál: nem mutatod másnak magad, mint ami vagy, még annak árán sem, hogy nem kellesz. És nem asszisztálsz senki játszmájához sem. Nem ápolsz értéktelen és hamis emberi kapcsolatokat. Lassan befejezed az irreális elvárásokat saját életedet illetően, és másokkal kapcsolatban is. Csökkentetted vágyaid számát, megtanultál a lényegre koncentrálni, még akkor is, ha néha egód felerősödvén el akarja hitetni veled, hogy szükséged van olyan dolgokra, amikre egyébként nincs. Megtaláltad a helyedet a rendszerben. Nem érdekelnek számodra érdektelen emberek véleményei. Mondjam tovább, vagy tudod magadtól is? Mert egy kicsit még mindig döcögősen megy az az öndicséret.
- A hülye dogmák miatt. "Az öndicséret büdös."
- Ha nincs mögötte semmi. De azért mi - te meg én - elég sokat dolgoztunk együtt, hogy legyen okunk ezt objektíven megítélni. Még mindig nem mered elismerni magad.
- Azért ez így nem teljesen igaz. A futásban elég jól kezdem működtetni ezt a dolgot.
- Tényleg?
- Na jó, persze, hogy elégedetlenkedem néha. Megpróbálom folytatni az általad megkezdett szavakat. Szívesen adok másoknak, és szeretem kényeztetni magamat is, legfőképpen saját magamra szánt idővel és törődéssel. Szeretem az ajándékokat is, de mostanában azon kaptam magam, hogy ha nagy ritkán bemegyek egy plázába, és járom az üzleteket, nem jön az az érzés: EZT AKAROM! Az jön, hogy igen, szép, meg jó, de biztos, hogy kell ez nekem? Keresem magamban az érzést: nem tudok nélküle élni, és nem találom. Akkor otthagyom. Ez viszont tényleg elégedettségre ad okot, mert sokáig ringattam magam abban a hitben, hogy ha önvigasztalásként veszek néha ezt azt magamnak, jobban leszek tőle. Sosem történt meg.
A legnagyobb elért eredménynek viszont azt tartom, hogy már nincs bennem megfelelési vágy. És nem azért, mert ezt most olyan divatos szajkózni, mármint, hogy engedd el a megfelelési vágyat, hanem mert annyit akartam másoknak megfelelni, "barátságoknak", szerelmeknek, szülőknek, ismerősöknek, még saját vendégeimnek is, és ez teljesen eredménytelen volt, hogy akkor is fel kellett volna adnom, ha nem akarom. Egy percig sem szeretett azért senki, amilyennek akartam látszani, hogy neki megfeleljek, ha valaki szeretett, az azért tette, mert vette a fáradtságot, hogy megismerjen, vagy esetleg látta a valóságot, azt, aki, ami én valójában vagyok. Néhány szerelmem volt ilyen talán. Nem tudom, rajtuk kívül volt-e más.
A másik eredmény, amit elértem, hogy nem érdekel mások véleménye, nem csak magamról, mert arról elég keveset tudok, igazán fogalmam sincs kinek mi a véleménye rólam. Alapvetően elég kevés ember véleménye érdekel a világról, mert egészen másként látják, mint én. És nem akarok túlzottan szerénynek tűnni, ezért nyugodtan leírom: kevesen látják annyira tisztán a világot és benne minden történést, mint én.
- Na, alakul ez. Ha nem érdekel az emberek véleménye magadról, akkor bátran kijelentheted, amit gondolsz.
- Igen. Nincs már veszíteni valóm, úgy érzem.
- Jól érzed.
- Végigmentem az ítélkezés, a rágalmazás, a bírálat, és a lehúzni akarás útján már többször is életemben, többször bele is haltam, aztán újra felálltam, mit veszíthetnék még? Szél ellenében is felismerem ezt a típust, előbb tudom, kitől mire számíthatok, mint ahogy az őbenne felmerülne. A véleményezés akkor számít, ha megkérdezik. Ha nem, akkor csak okoskodás, és gonoszkodás, amiről pedig tudvalevő, hogy a boldogtalan ember sajátja. Manapság az internet világában vélemény-kényszere van nagyon sok embernek, olyanoknak is, akiket valószínűleg otthon soha nem hallgat, vagy hallgatott meg senki, ezért kényszeresen véleményez mindent, hogy saját fontosságát bizonygassa. Ebből ki kell nőni. Régen sokat írtam, ma már ritkán, ha valami gondolatom van, néhány mondattal elintézem. Régen fontos volt a reakció, ma már csak az a fontos, hogy kiírjam magamból. Azok reakciója érdekel, akiknek fontos, amit közlök, mert segít nekik valahogyan. És érdekes, mióta így állok hozzá, nagyon kevesen kötnek belém. Talán érződik, hogy felesleges, mert teljességgel érdektelen számomra az ellenvélemény, ha abban érzem a kötözködést, vagy lekezelést. Még akkor is, ha ez szerénytelenül hangzik. Egyszerűen nem érdekel. Kevesen vannak, akikkel lehet úgy kommunikálni, hogy ne legyen belőle személyeskedés. Egy-két ilyen ember van, akivel tudom, hogy nem értünk mindenben egyet, mégis kedveljük egymást, és meg is tudjuk beszélni az eltérő véleményünket.
Ezt a beszélgetést veled már hetek óta készülök írni. Mert már annyi napja keringsz a gondolataimban.
- Azt mondtad a múltkorában a szerelmesednek, hogy szerinted nincs élő ember, aki választ adhatna a kérdéseidre. Kerestél és kutattál, és részeredményekre leltél. Most jobb?
- Te kérdezel engem?
- Ezek szerint…
- Türelmesen kivártad, hogy eljussak odáig, hogy elengedjem a keresési kényszert.
- És mellékesen sugalltam néhány dolgot, hogy ez könnyebben menjen.
- Igaz. Tudom, hogy minden görcsöm oldódása mögött te vagy.
- Nem én oldom őket, te hallgatsz végre rám akkor is, ha nem ordítok.
- Tényleg nagyon igyekszem figyelni. Mert megértettem, hogy soha semmi nem lehet olyan fontos, hogy rád ne figyeljek, vagy ne az legyen az első, amit te közölsz. Nagyon-nagyon nehéz volt eljutnom odáig, hogy milyen hangok érhetnek el hozzám, és melyekre nem kell ügyet se vetni. És itt külső-belső hangokra egyaránt gondolok. A belső hangok is lehetnek félrevezetőek, az éterben és bennünk is sok olyan … nem is tudom, minek nevezzem, hogy érthető legyen: lények vannak, testetlenek akár, akiknek hangja nagyon szépen és szelíden tud szólni az emberben. Amire azt hiszi a gyanútlan, hogy az önvalója szólt hozzá, no meg Isten, maga Jézus, sőt Krisztus, vagy Mihály arkangyal… pedig nagyon nem. Te vagy az a halk hang, ami szól, és csak arra irányít, ami felé dolgom van. De voltak belső hangok, amik nem te voltál, és nem is tiszta testetlenek. Van most is. Tudom, mert felismerem. Nem bántom, neki is helye van bennem. Felesleges megtagadnunk magunkba az ördögöt, mert egy ideig hallgat, de aztán megerősödve valami olyasmit tétet velünk, amit sokszorosan megbánunk.
A kívülről jövő hangok tekintetében pedig én is beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, minden reakció, ami felém érkezik, fontossággal bír. Sokat tépelődtem. Megsebződtem, fájdalmasan érintettek. Ma már tudom, és ezt sosem felejtem: a boldog ember nem bánt. Egyszerűen nem érez kényszert arra, hogy a másiknak bármilyen módon ártson. Az "őszinte vélemények" mélyén legtöbbször az irigység, és a saját boldogtalanság manifesztációja bújik meg. Aki szeret, az csak emelni akar. Semmi mást, csak emelni. Ezt mindig szem előtt tartom másokkal kapcsolatban. Ezért írtam korábban, hogy kevesek véleménye érdekel igazán.
Azt hiszem a legjobb eredmény, amit elértem, hogy átlátszóvá váltam, mint egy üveg. Nincs másik életem, amit titkolnom kéne, nincsenek olyan dolgok az életemben, sem fizikailag, sem lelkileg, sem érzelmileg, amelyeket ne mutatnék meg másnak. Hogy az vagyok, akinek mutatom magam. Ha fáj valami, azt is kimutatom, ha boldog vagyok azt is, ha nehezemre esik valami azt is, ha szeretek azt is, és ha nem tudok szeretni, odébbállok.
- Hogy állunk a megbocsátással?
- Mostanában gyakran eszembe jut, nyilván ez is félévszázados mérleg kapcsán. Hol tartok ebben a folyamatban? Másokkal szemben nem probléma, idővel minden elmúlt belőlem magától is, de volt, amit fel kellett kotorni, régészként kis véső, kalapács is kellett, mert annyira rákeményedett az idő páncélja. Meg tudok-e bocsátani a testi-lelki elhanyagoltságért, a fizikai bántalmazásokért, a megalázásokért? Nem. A megbocsátás nekem valami leereszkedést jelent. Mintha föléjük helyezném magam. A megbocsátás számomra sosem lehet teljes, mert azt mutatja, van mit megbocsátanom, egy történés, egy helyzet, amit semmissé próbálok tenni, vagy elbagatellizálni. Ez önámítás lenne. Nem helyezhetem magam azok fölé, akik bántottak, mert a születés sorrendjében ők előbb voltak, mint én. Nem várom senkitől, hogy ezt megértse, én így gondolom, és bennem ez így működik, ennyi. Arra törekedtem, hogy a vádlás elmúljon belőlem. Hogy ne vádoljam őket azért, amit ellenem elkövettek, mert halvány sejtésük sem volt róla tudatlanságuk okán, hogy tetteiknek milyen hosszú távú hatásuk lesz rám nézve. Csak azt tették, amit a bennük működő sötét energiák hatására tenni tudtak. És ezzel eljutottam oda, hogy megsajnáltam őket, ami persze megint nem jó, de sikerült végül átkonvertálnom ezt az egészet odáig, hogy megértettem a cselekedeteik hátterét, mintegy kívülállóként tudok a dolgokra tekinteni. Nem haragszom. Nincs bennem vádlás egyik családtagom iránt sem. Ennyik tudtak lenni, mint ahogy én is annyi tudtam lenni korábban, amennyi voltam, amikor másokat bántottam.
És ugyanezt elmondhatom magamról is. Amit tettem, és meg kellene bocsátanom magamnak, nem tudom. Annyit tudtam/tudok tenni, hogy megszüntettem/megszüntetem önmagam vádolását azért, amiket elkövettem magammal és másokkal. Egyszerűen nem tudtam másként tenni. Mint ahogy most sem tudok másként tenni, csak úgy, ahogy most teszek. Meg kell értenem akkori önmagamat. Az elmúlt bő húsz évemet azzal töltöttem, hogy megismerjem az emberi lélek mélységeit, hát ezt a tudást fel kell használnom, hogy önmagam rossz cselekedeteit is megértsem, hiszen nálam jobban senki sem tudja hogyan és miként és főleg miért jutottam el odáig, hogy adott dolgot megtegyem, kimondjam, stb.
Nem mondom, hogy minden bűntudatot feloldottam magamban. Mondhatnám, mert agyilag úgy gondolom igen. De észreveszem bizonyos helyzetekben, hogy még mindig bűntudatom van, nem is értem miért, és honnan jön hirtelen, de ott van. Csak már nyakon csípem, hogy aha, megint itt vagy, szuper, akkor játszogassunk egymással.
- Elégedett vagyok veled.
- Köszönöm. Ezt nagyon jól esik hallani. Balzsam szívemnek.
- Én sosem voltam veled türelmetlen, te vagy magaddal az néha.
- Igen, tudom.
- Hogy megy az elköteleződés?
- Mármint a szerelemben?
- Tudod te.
- Erre meg kellett érnem. Nem tudtam volna korábban. Ez egészen biztos.
- Nem is hajtott senki, csak te gondoltad, hogy képes leszel rá.
- Mert akartam más lenni, mint a szüleim.
- "AKARTAM".
- Igen. Már tudom, hogy nem akarhatok, tudom, tudom… Ez - és más is - vagy jön belülről, vagy nem. Mint a futás. Azt is hiába akartam volna ezelőtt bármikor, amíg nem jött a kép a fejemben, amíg nem volt hozzá meg az érzés, addig hiába erőltettem volna. Meg kellett értenem, hogy én így működöm. Mint azt is, hogy az egész mindenség, amit tudok, amit tanultam, elsősorban számomra van jelentősége, és nem lehet receptként másnak kínálni. Én így működöm, és maximum elmesélhetem másnak, akinek hátha segít néhány morzsa belőle. Mint ez az írás is.
- Szóval elköteleződésnél tartottunk.
- Zökkenőmentes. Bár te tudod a legjobban, MENNYIRE féltem tőle, és mennyire nem bíztam magamban, még annak ellenére sem, hogy jött a flash, és jött az érzés, és tudtam, hogy képes vagyok rá, de mivel előzőleg sosem sikerült, nagyon nehéz volt elhinni, hogy ez működhet nekem. Sőt olyannyira működik, hogy nem kell működtetni, mert működik magától, egészen önjáró. Olyan érték birtokosa vagyok, ami ritkább, mint az igazgyöngy a tengerek, óceánok alján. Óriási hibát követnék el, ha nem becsülném és kezelném a helyén, és én már annál tudatosabbnak gondolom magam, hogy ilyen óriási hibát elkövessek. Természetessé vált bennem a megbecsülés, és a szeretet, és az elköteleződés. Nem kell magam figyelmeztetni nap, mint nap.
És addig is eljutottam, hogy ha bármi történne is, akkor is a legboldogabb, legszebb, és legtisztább éveimet töltöttem vele. Hálás vagyok neked, hogy eljuttattál idáig.
- Nekem ez a dolgom. Magadnak legyél hálás, hogy megtanultál figyelni rám.
- Magamnak legyek hálás, akkor neked is hálás vagyok, mert egyek vagyunk.
- Egyek vagyunk, te és én.
- És abból mérem le, hogy ezt a megbocsátás/vádlást kérdést sikerült a helyén kezelnem, hogy megkaptam őt. Mert azt mondják, hogy az ember mindig azt kapja, amit megérdemel. Én úgy vélem, azt kapjuk, amit magunkról gondolunk, hogy megérdemlünk. Én nem hiszek a büntető Istenben és büntető karmában sem. Azt hiszem, hogy ha megértjük mi a sorsunk, a feladatunk, mi a dolgunk, és a hibáinkból tanulunk, és hallgatunk a bennünk lévő olyanra, mint te vagy bennem, akkor az Univerzum, a világ, az élet, a Teremtés, a Sors, vagy nevezzük akárhogyan, pakolja elénk kincseit. Csak meg kell tanulnunk elfogadni is azt, önbüntetés nélkül. Olyan ez, mint amikor valakinek azt mondom köszönöm, és azt válaszolja nincs mit. Ezzel azt mondja nekem: ugyan már, ami adtam neked, az semmi, és visszapattintja a hálámat. Így pattintjuk vissza az Univerzum ajándékait, mert nem érezzük rá méltónak magunkat. Én beengedtem az ajándékot, bár még ma is sokszor eszembe jut, méltó vagyok-e rá. A választ már nem várom tőled, mert tudom, hogy ha nem volnék, nem lenne.
2017. február 23.
- Itt. Mindig itt vagyok.
- Segítesz megírni?
- Miben nem segítettem eddig?
- Hát…. tudnék néhány példát hozni.
- Rajta.
- Csak a legutóbbi fájdalomra emlékszem. De biztos volt több is. Amikor megharapott a macska, és a traumatológia műtőjében feküdtem vagy fél órát, az orvosra várva, kiterítve, mint egy kísérleti béka… Volt időm elmélkedni, ahogy bámultam a plafont. És fohászkodtam én mindenkihez, és mindenhez, ami csak eszembe jutott, mert tudtam, hogy ébren fognak boncolni, és tudtam, hogy fájni fog. És megjött az orvos, és szúrt, és már vágott is. Iszonyú volt. Most, hogy írom ezt, pont annyira, mint amikor szültem és akkor is csak szúrt, és már vágott is. Az is rettenetes volt. Nem voltál ott.
- Nem?
- Miért igen? Ha ott voltál, miért nem segítettél? És most ne mondd, hogy ott voltál, csak én távolodtam el tőled, mert menten sikoltozni kezdek ettől spiri maszlagtól. Én nem hiszem, hogy így van a magamfajtánál. De nem csak a magamfajtánál, egyáltalán nem hiszek abban, hogy akit fájdalom, bánat, bármi baj ér, az eltávolodott tőled.
- Hanem mit hiszel?
- Beszélgetünk, vagy én beszélgetek?!
- ….
- Értem. Beszélgetek magammal a segítségeddel.
- Valami olyasmi.
- Jó, elmondom, mit hiszek. Azt hiszem, hogy ha nem lett volna fájdalom, nem tanultam volna semmit. Azt hiszem,hogy vannak emberek, akik ezen megtestesülésükben kevesebb fájdalmat kell átéljenek, másoknak többet. Azt hiszem, azért van ez így, mert minden életünkben mást és mást kell megtapasztalnunk, de még a kell szó sem helyes, inkább lehetőség mindez. Azt tapasztalom, hogy a fájdalmak szükségszerű velejárói a tetteinknek. Csak nem mindig vesszük észre az összefüggéseket, mert könnyebb mást, másokat okolni a bajainkért.
- Pedzegeted.
- Köszönöm. Nem csalódom a téged való megítélésemben. Néhányszor már megjelentél egy-egy imaginációmban: egyszer, mint egy hatalmas kőből faragott szürke csuhás barát egy dómterem oldalában, máskor csak ültél egy sziklán barna csuhában. Sosem láttam az arcodat, még a kezeidet sem. És sosem szóltál semmit, csak ott voltál. Jelen voltál. Nem is tudom igazából ki vagy. Olyan szaturnuszi jelenség. De lehet, hogy csak az agyamban lévő képek raknak össze ilyenné, és a tudásom, amivel összekapcsolódik a kép. Nem állítom, hogy ez vagy, vagy az, azt sem, hogy ember külsőd van. Sőt, biztos, hogy nem véletlenül nem látok a csuhán kívül semmit. Nem tudom ki vagy és nem is akarok találgatni, de mindig arra vágytam, hogy TE szólj hozzám, beszélj, és ne csak mindig én…
- Egyszer már szóltam.
- Ja, rám is hoztad a frászt.
- Ideje volt annak.
- Tudom.
- Sem előtte, sem utána nem volt rá szükség.
- Komolyan? És ez most dicséret?
- Szerinted?
- Jajjjmáááár… kééérlek…
- ….
- Rendben, akkor mondom, mit gondolok erről is.
- Na ugye, hogy tudod.
- Azt gondolom, hogy előtte is sokszor szóltál már, csak sokkal halkabban. Amikor azt mondtam magamban, hogy SOHA TÖBBET, ilyet soha többet nem teszek. És aztán a következő alkalommal elhallgattattalak, tudatosan, módszeresen, technikásan.
- Alakul ez.
- Tudom. Tudom, hogy tudod, de akarom, hogy minden a helyére kerüljön bennem. Itt az ideje. Félévszázados mérleget készítek. Vannak, akik sosem készíthetnek ilyet.
- Örülök, hogy így látod.
- Örülök, hogy örömet okozok.
- Az utóbbi években azért nem volt ennek híja. Tudod Te is, mert olykor megmutatkozott, hogy együtt vagyunk mi mindig.
- Igaz. Csak néha, mikor éppen pocsékul vagyok, azt gondolom most biztos te is eltávolodsz tőlem. Ne mondd, hogy én távolodom el tőled!
- Nem mondom. Úgyis tudod.
- Áhhh…. na jó, folytassuk, szóval mérleg. Tehát akkor mégiscsak sikerült eljutnom odáig, hogy mindig ott voltál, csak, mint egy bölcs szülő, hagytad, hogy szenvedjek.
- Nem.
- Hanem?
- Szenvedtetted magad. Ehhez csodálatos tehetséged van.
- Egyszer majd eljő az idő, mikor esetleg megdicsérsz valamiért?
- Épp az imént tettem meg.
- Tényleg.
- Milyen következtetés jelent meg a fejedben erről? Írd csak le azt is, úgy az igazságos.
- Hogy milyen egyszerűen, egy pillanat alatt elfelejtkezem róla, hogy mit teszel értem.
- Köszönöm.
- Szívesen…Tehát, bölcs szülőhöz foghatóan nézted, hogy dőlök a saját dugáimba, pedig te mindig megmondtad. Utaltál rá. Helyzetbe hoztál. Példát mutattál. Engedted, hogy akár másként is tehettem volna, ha észnél vagyok. Sosem mondtad, hogy nem szólok bele, mert "neked ezt most meg kell tapasztalnod a fejlődésedhez". Mindig ott voltál, mindig beleszóltál, csak én nem figyeltem rád. Helyesen látom?
- Tökéletesen.
- Akkor ezek szerint azt is helyesen látom, hogy ami tudást összeszedtem az elmúlt 50 év alatt…
- … az elmúlt életek alatt, nem ma kezdted te ezt már. Tudod jól, hogy más életekben is szenvedtetted magad már hasonló szituációkban.
- Igen, tényleg. Helyesbítek: tehát, amit összeszedtem eddigi életeim során az azért történt, hogy önmagam és mások segítségére legyek vele. Kötelességem használni.
- Evidens.
- Nem úgy van az, hogy hagyd, had szenvedjen, mert tapasztalnia kell.
- Senkit ne hagyj szenvedni. Ha így volna, ahogy mondod, semmi értelme nem volna annak, hogy az Univerzum minden erejével azon van, hogy segítsen nektek. Minek volnának a segítő eszközök a kezedben, ha nem kéne használni? Minek volnánk mi, akikhez fohászkodtok segítségért, ha mindent feltétlenül meg kéne tapasztalnotok, ami fájdalommal, szenvedéssel jár?A kérdés mindig csak az: miért nem hallgattok ránk?
- Egó? Mert azt hisszük mindent jobban tudunk, és azt hisszük kézben tartjuk az életünket? Mert azt gondoljuk, mi mindent jobban tudunk? Miközben csak együtt kellene áramlani az Univerzummal, Természettel?
- Igen.
- Nekem is eltartott bő negyven évig, míg megértettem ezt. És még ma is belesétálok a majdéntudom csapdájába.
- Persze, nem baj, majd megtanulod egyszer.
- Tényleg? Biztos? Elérem a vágyott belső harmóniát?
- Rajtad múlik.
- Tudom.
- Tudom, hogy tudod.
- Tulajdonképpen azt is tudom, hogy mennyire türelmes vagy.
- Nincs miért nem annak lennem.
- Igen, neked végül is mindegy, hogy engem most, vagy majd máskor mással.
- Nem, nem mindegy. Minden, amit te elérsz, engem is gazdagít. Minden, ami neked szenvedés, én is szenvedek tőle. Egyek vagyunk. Te emlegeted folyton a háromlábú széket, mégis most nekem kell magyarázni?
- Ha így van, akkor igen, neked kell magyarázni! Ha nem vagy külön tőlem, akkor kérlek, magyarázz még! Hiszen te mondtad, hogy ha birtokomban a tudás, amivel megakadályozhatok szenvedést, ne hagyjak szenvedni másokat! Ha te egy vagy velem, és birtokodban a tudás, hogy ne hagyj szenvedni, akkor segíts!
- Mit mondhatnék én neked, amit te még nem tudsz?Pont azért, mert egyek vagyunk. Nincs más dolgod, csak csendben figyelni. Az meg megy neked, mást sem teszel a napjaid nagy részében. Olyasmit vársz, ami már rég ott van előtted, csak nem veszed észre a nagy várásban.
- ….
- Ugye.
- Tehát mint már eddig számtalanszor, most is odáig juthatok, hogy szenvedéseimnek én vagyok a fő okozója.
- Igen.
- A felismerésekhez viszont kell egy kis fájdalom azért.
- Kell, de jól mondod: kis fájdalom. De te is, mint mindannyian csak a több, és egyre nagyobb fájdalmakból értetek.
- Ha tehát egyszer valami nem sikerül, abból tanuljunk, és többet meg se próbáljuk?
- Mi a te hivatásod?
- Az asztrológia.
- Akkor miért kell ilyen kérdéseket feltenned? Látod, erről beszéltem: ott van előtted a segítség, és nem látod, nem használod.
- A horoszkópból látszik kinek mik a lehetőségei, merre kell venni az irányt, milyen személyiséggel rendelkezik, mivel kellene foglalkoznia, stb., stb. Ha tehát hallgatunk az Univerzális tudásokra, nem lőhetünk mellé. Ha nem egóból toljuk, nem lövünk mellé. Ha nem csodákra várunk, hanem azt éljük, amiért idejöttünk jelen életünkben, nincs fájdalom és szenvedés.
- De van. Olyan nincs, hogy tökéletes ember. De lényegesen kevesebb szenvedés és fájdalom volna, ha tudatosabbak lennétek. Szereted ezt a szót: tudatosság. És ettől lettél mára az, aki vagy. Mert egyre tudatosabb lettél.
- De még mindig nem eléggé.
- Így van.
- Azért, ha visszagondolok a régmúltra, és párhuzamot vonok a jelennel, óriási a különbség.
- Örülök, hogy végre valami dicséretnek látszó mondatot is sikerült leírnod magadról.
- Arra készülök már hetek óta, hogy ilyenek legyenek. Pótlólag, így 50 év elteltével elkezdeném magam megdicsérni, mások helyett is.
- Ebben még mindig sok a fájdalom, és sértettség, megbántottság.
- Az egyik legnagyobb feladatom ezen életemben, hogy ezen túljussak.
- Ideje volna. Rengeteg erőt megspórolnál, amit építkezésre fordíthatnál.
- Arra jutottam, hogy ha megadom magamnak, amit kicsiként nem kaptam meg, akkor könnyebb lesz.
- Jól gondolod.
- Erről szeretnék beszélni most. A tapasztalásaimról, és hogy milyen következtetéseket vontam le ebből, honnan jöttem, és hol vagyok most. Az embernek időnként számvetést kell készítenie, és ezt nagyobb sorsfordulókkor meg kell tenni. Most nincs nagyobb sorsfordulóm, de 50 éves lettem. Fél évszázad. Kimondani is sok.
- Tedd meg, lássuk.
- Beszélnék a türelemről, ami szintén nagy kihívás nekem. Türelmes voltam szerelmekkel és barátságokkal, türelmes voltam és vagyok emberekkel, de már mérlegelek, érdemes-e. Hallgatok rád, és figyelek, és nem várom meg, hogy üvölts a fejemben: ELÉG VOLT!
- Látom ez nagyon megragadt.
- Meg?! Életemben nem ijedtem meg úgy, mint akkor. És soha nem tudok neked elég hálás lenni, azért a két szóért. Azon gondolkodtam, vajon anyámnak hányszor szólt az ő olyanja, mint te nekem…
- Nem a te dolgod ez.
- Igen, az én dolgom az én dolgom. Türelmes voltam és vagyok is, de már nem okozok magamnak szenvedést más emberek miatt. Ezt nagyon megtanultam. Megtanultam, hogy nincs számomra barátság ezen életemben, fájdalmas tapasztalásokon keresztül. Nem volt egyszerű feldolgozni, mikor mindenhonnan azt hallod, és amúgy én is ezt mondom másoknak: fontos, hogy legyenek barátaid. Nekik, másoknak, a többieknek igen. Nekem nem kell, hogy fontos legyen. Szeretetkapcsolataim vannak, ideig, óráig, amíg szükségük van rám, arra, amit adhatok, és aztán úgy kell őket elengednem, mint, ahogy a felhő nézi hogyan haladnak el alatta a felhők. Ki tovább marad kicsit, ki kevesebb ideig, ez is tanítja nekem az elengedést.
- Például itt is megspórolhattál volna szenvedéseket, ha jobban figyelsz arra, amit látsz a horoszkópodban.
- Igen, hát téma egy variációra, amit már beszéltünk. Látom, de nem hiszem, mert na, talán, majd most… Apropó hitetlenségem. Tényleg bántottak a múltban a hitemért, tudásomért?
- Megint olyat kérdezel, amire pontosan tudod a választ.
- Most akkor tényleg ne kérdezzek semmit?!
- Miért ne kérdezhetnél? Minden kérdésedre válaszolok. Csak nem mindig tetszik a válasz, mint most sem.
- Tehát azért van néha bennem hitetlenség a saját tudásomat illetőleg, mert sokat bántottak érte régen. És ma ugyan nem tette senki - tényleg, most, hogy végiggondolom ezen életemben soha nem bántott senki a spiritualitásomért -, mégis bennem van az óvatoskodás a megnyílással kapcsolatban.
- És azt is tudod, hogy ezt nem jól teszed. Leragadtál a múlt életedben, amikor egyedül voltál ott a kis barlangodban. Annyit van az elméd képernyőjén ez a látvány és a hozzá kapcsolt érzés, ami kétségtelenül nagyon jó és elégedettséggel tölt el, hogy úgy dédelgeted ezt a látványt és érzést, mintha a kisgyermeked lenne. Pedig nem ezt kéne tenned.
- Tudom. De nem megy más. Megpróbáltam, nem sikerült.
- Majd eljön az ideje annak is. Szenvedsz miatta?
- Már nem. Talán azért dédelgetem ezt a képet, mert ez ismerős és jó és boldogsággal tölt el. Amiről meg te beszélsz…
- Nem beszéltem semmiről.
- … amire utaltál…
- Nem utaltam semmire, pusztán annyit mondtam: nem ezt kéne tenned. Szóval ezek szerint megjelent a fejedben, hogy mit kéne valójában tenned.
- Igen.
- Tehát, szenvedsz a mellőzöttség miatt?
- Már nem.
- Akkor jó. Akkor csak maradj továbbra is türelmes.
- Nahát. Most akkor nem ösztökélsz, hogy tegyek már valamit, és ne a remeteként élő sámánasszonyt vizionáljam jövőkép gyanánt?
- Eszemben sincs. Ahogy eddig, ezután is megjön minden az életünkben, amire szükségünk van, és már elég tudatos vagy, hogy felismerd a jeleket. Amúgy, ha végül remeteként élő sámánasszonnyá válsz, és ettől elégedett leszel, az is rendben van.
- Ez megnyugtató. Azt hittem bonyolult vagyok.
- Nekem nem.
- Túl sokat tépelődöm még mindig dolgokon. Túl érzékenyen reagálok a környezetemből érkező bárminemű hatásra. Nem engedek közel magamhoz másokat már egyáltalán. Nem fogadok el felszínes kapcsolatokat. Könnyedén elengedek bárkit, ha úgy érzem, csak használni akar. A másik lelkét akarom látni, nem érdekel, hogy minek akar látszani. Ezzel elértem azt, hogy akkor is látom, ha nem akarom, viszont, ha nem tetszik, amit látok, gyorsan odébbállok. Nem érdekelnek a könnyű dolgok, viszont minél bonyolultabb, és több kihívás van benne, annál inkább. Sosem unatkozom, és nem érdekelnek a könnyű, felszínes csevegések, inkább csendben vagyok. Ha nem érzek érzelmeket a másikban, nem tudok vele mit kezdeni. Élvezettel hámozok emberekről hagymahéjakat, imádom megtalálni bennük, amit még maguk sem tudnak sokszor: az isteni fényt, a ragyogást, az értékeket, a csodát. Mint egy csomagot, bontogatom őket, ha hagyják, és mint egy kincset, úgy emelem ki, amit bennük találok, hogy megmutassam nekik önmagukat. Szeretem belefúrni magamat egy emberbe, és felszínre hozni számára a saját kincseit.
Erről jut eszembe, a múltkoriban egyszer csak bevillant az elmémbe, hogy általános iskolás koromban mennyire szerettem volna régész lenni. Otthon azt se tudták mi az, hogy régész…
- Hagyd ezt abba.
- Igenis, jogos, nincs nyavalygás a múlton. Szóval régész lettem, türelmesen, kis puha ecsettel simogatom le az emberek lelkére tapadt évszázados, évtizedes rétegeket. Na jó, néha véső is kell.
- Régész lettél, és türelmesen, puha ecsettel simogattad le önnön lelkedre tapadt évszázados, évtizedes rétegeket. Néha véső is kellett.
- Oh….
- És az általad említett bonyolultságod egyik fő erényed. Mert megtanultad, hogy a letisztult dolgok értékesek. Megértetted, hogy azt jelenti, hogy önmagad vagy, hogy már nem színlelsz, nem játszol más szerepet, mint aki, ami vagy. Még azon áron sem, hogy kevesen maradnak körülötted. Bonyolultnak hiszed magad, pedig ez a legegyszerűbb dolog, amivé válhattál: nem mutatod másnak magad, mint ami vagy, még annak árán sem, hogy nem kellesz. És nem asszisztálsz senki játszmájához sem. Nem ápolsz értéktelen és hamis emberi kapcsolatokat. Lassan befejezed az irreális elvárásokat saját életedet illetően, és másokkal kapcsolatban is. Csökkentetted vágyaid számát, megtanultál a lényegre koncentrálni, még akkor is, ha néha egód felerősödvén el akarja hitetni veled, hogy szükséged van olyan dolgokra, amikre egyébként nincs. Megtaláltad a helyedet a rendszerben. Nem érdekelnek számodra érdektelen emberek véleményei. Mondjam tovább, vagy tudod magadtól is? Mert egy kicsit még mindig döcögősen megy az az öndicséret.
- A hülye dogmák miatt. "Az öndicséret büdös."
- Ha nincs mögötte semmi. De azért mi - te meg én - elég sokat dolgoztunk együtt, hogy legyen okunk ezt objektíven megítélni. Még mindig nem mered elismerni magad.
- Azért ez így nem teljesen igaz. A futásban elég jól kezdem működtetni ezt a dolgot.
- Tényleg?
- Na jó, persze, hogy elégedetlenkedem néha. Megpróbálom folytatni az általad megkezdett szavakat. Szívesen adok másoknak, és szeretem kényeztetni magamat is, legfőképpen saját magamra szánt idővel és törődéssel. Szeretem az ajándékokat is, de mostanában azon kaptam magam, hogy ha nagy ritkán bemegyek egy plázába, és járom az üzleteket, nem jön az az érzés: EZT AKAROM! Az jön, hogy igen, szép, meg jó, de biztos, hogy kell ez nekem? Keresem magamban az érzést: nem tudok nélküle élni, és nem találom. Akkor otthagyom. Ez viszont tényleg elégedettségre ad okot, mert sokáig ringattam magam abban a hitben, hogy ha önvigasztalásként veszek néha ezt azt magamnak, jobban leszek tőle. Sosem történt meg.
A legnagyobb elért eredménynek viszont azt tartom, hogy már nincs bennem megfelelési vágy. És nem azért, mert ezt most olyan divatos szajkózni, mármint, hogy engedd el a megfelelési vágyat, hanem mert annyit akartam másoknak megfelelni, "barátságoknak", szerelmeknek, szülőknek, ismerősöknek, még saját vendégeimnek is, és ez teljesen eredménytelen volt, hogy akkor is fel kellett volna adnom, ha nem akarom. Egy percig sem szeretett azért senki, amilyennek akartam látszani, hogy neki megfeleljek, ha valaki szeretett, az azért tette, mert vette a fáradtságot, hogy megismerjen, vagy esetleg látta a valóságot, azt, aki, ami én valójában vagyok. Néhány szerelmem volt ilyen talán. Nem tudom, rajtuk kívül volt-e más.
A másik eredmény, amit elértem, hogy nem érdekel mások véleménye, nem csak magamról, mert arról elég keveset tudok, igazán fogalmam sincs kinek mi a véleménye rólam. Alapvetően elég kevés ember véleménye érdekel a világról, mert egészen másként látják, mint én. És nem akarok túlzottan szerénynek tűnni, ezért nyugodtan leírom: kevesen látják annyira tisztán a világot és benne minden történést, mint én.
- Na, alakul ez. Ha nem érdekel az emberek véleménye magadról, akkor bátran kijelentheted, amit gondolsz.
- Igen. Nincs már veszíteni valóm, úgy érzem.
- Jól érzed.
- Végigmentem az ítélkezés, a rágalmazás, a bírálat, és a lehúzni akarás útján már többször is életemben, többször bele is haltam, aztán újra felálltam, mit veszíthetnék még? Szél ellenében is felismerem ezt a típust, előbb tudom, kitől mire számíthatok, mint ahogy az őbenne felmerülne. A véleményezés akkor számít, ha megkérdezik. Ha nem, akkor csak okoskodás, és gonoszkodás, amiről pedig tudvalevő, hogy a boldogtalan ember sajátja. Manapság az internet világában vélemény-kényszere van nagyon sok embernek, olyanoknak is, akiket valószínűleg otthon soha nem hallgat, vagy hallgatott meg senki, ezért kényszeresen véleményez mindent, hogy saját fontosságát bizonygassa. Ebből ki kell nőni. Régen sokat írtam, ma már ritkán, ha valami gondolatom van, néhány mondattal elintézem. Régen fontos volt a reakció, ma már csak az a fontos, hogy kiírjam magamból. Azok reakciója érdekel, akiknek fontos, amit közlök, mert segít nekik valahogyan. És érdekes, mióta így állok hozzá, nagyon kevesen kötnek belém. Talán érződik, hogy felesleges, mert teljességgel érdektelen számomra az ellenvélemény, ha abban érzem a kötözködést, vagy lekezelést. Még akkor is, ha ez szerénytelenül hangzik. Egyszerűen nem érdekel. Kevesen vannak, akikkel lehet úgy kommunikálni, hogy ne legyen belőle személyeskedés. Egy-két ilyen ember van, akivel tudom, hogy nem értünk mindenben egyet, mégis kedveljük egymást, és meg is tudjuk beszélni az eltérő véleményünket.
Ezt a beszélgetést veled már hetek óta készülök írni. Mert már annyi napja keringsz a gondolataimban.
- Azt mondtad a múltkorában a szerelmesednek, hogy szerinted nincs élő ember, aki választ adhatna a kérdéseidre. Kerestél és kutattál, és részeredményekre leltél. Most jobb?
- Te kérdezel engem?
- Ezek szerint…
- Türelmesen kivártad, hogy eljussak odáig, hogy elengedjem a keresési kényszert.
- És mellékesen sugalltam néhány dolgot, hogy ez könnyebben menjen.
- Igaz. Tudom, hogy minden görcsöm oldódása mögött te vagy.
- Nem én oldom őket, te hallgatsz végre rám akkor is, ha nem ordítok.
- Tényleg nagyon igyekszem figyelni. Mert megértettem, hogy soha semmi nem lehet olyan fontos, hogy rád ne figyeljek, vagy ne az legyen az első, amit te közölsz. Nagyon-nagyon nehéz volt eljutnom odáig, hogy milyen hangok érhetnek el hozzám, és melyekre nem kell ügyet se vetni. És itt külső-belső hangokra egyaránt gondolok. A belső hangok is lehetnek félrevezetőek, az éterben és bennünk is sok olyan … nem is tudom, minek nevezzem, hogy érthető legyen: lények vannak, testetlenek akár, akiknek hangja nagyon szépen és szelíden tud szólni az emberben. Amire azt hiszi a gyanútlan, hogy az önvalója szólt hozzá, no meg Isten, maga Jézus, sőt Krisztus, vagy Mihály arkangyal… pedig nagyon nem. Te vagy az a halk hang, ami szól, és csak arra irányít, ami felé dolgom van. De voltak belső hangok, amik nem te voltál, és nem is tiszta testetlenek. Van most is. Tudom, mert felismerem. Nem bántom, neki is helye van bennem. Felesleges megtagadnunk magunkba az ördögöt, mert egy ideig hallgat, de aztán megerősödve valami olyasmit tétet velünk, amit sokszorosan megbánunk.
A kívülről jövő hangok tekintetében pedig én is beleestem abba a hibába, hogy azt hittem, minden reakció, ami felém érkezik, fontossággal bír. Sokat tépelődtem. Megsebződtem, fájdalmasan érintettek. Ma már tudom, és ezt sosem felejtem: a boldog ember nem bánt. Egyszerűen nem érez kényszert arra, hogy a másiknak bármilyen módon ártson. Az "őszinte vélemények" mélyén legtöbbször az irigység, és a saját boldogtalanság manifesztációja bújik meg. Aki szeret, az csak emelni akar. Semmi mást, csak emelni. Ezt mindig szem előtt tartom másokkal kapcsolatban. Ezért írtam korábban, hogy kevesek véleménye érdekel igazán.
Azt hiszem a legjobb eredmény, amit elértem, hogy átlátszóvá váltam, mint egy üveg. Nincs másik életem, amit titkolnom kéne, nincsenek olyan dolgok az életemben, sem fizikailag, sem lelkileg, sem érzelmileg, amelyeket ne mutatnék meg másnak. Hogy az vagyok, akinek mutatom magam. Ha fáj valami, azt is kimutatom, ha boldog vagyok azt is, ha nehezemre esik valami azt is, ha szeretek azt is, és ha nem tudok szeretni, odébbállok.
- Hogy állunk a megbocsátással?
- Mostanában gyakran eszembe jut, nyilván ez is félévszázados mérleg kapcsán. Hol tartok ebben a folyamatban? Másokkal szemben nem probléma, idővel minden elmúlt belőlem magától is, de volt, amit fel kellett kotorni, régészként kis véső, kalapács is kellett, mert annyira rákeményedett az idő páncélja. Meg tudok-e bocsátani a testi-lelki elhanyagoltságért, a fizikai bántalmazásokért, a megalázásokért? Nem. A megbocsátás nekem valami leereszkedést jelent. Mintha föléjük helyezném magam. A megbocsátás számomra sosem lehet teljes, mert azt mutatja, van mit megbocsátanom, egy történés, egy helyzet, amit semmissé próbálok tenni, vagy elbagatellizálni. Ez önámítás lenne. Nem helyezhetem magam azok fölé, akik bántottak, mert a születés sorrendjében ők előbb voltak, mint én. Nem várom senkitől, hogy ezt megértse, én így gondolom, és bennem ez így működik, ennyi. Arra törekedtem, hogy a vádlás elmúljon belőlem. Hogy ne vádoljam őket azért, amit ellenem elkövettek, mert halvány sejtésük sem volt róla tudatlanságuk okán, hogy tetteiknek milyen hosszú távú hatásuk lesz rám nézve. Csak azt tették, amit a bennük működő sötét energiák hatására tenni tudtak. És ezzel eljutottam oda, hogy megsajnáltam őket, ami persze megint nem jó, de sikerült végül átkonvertálnom ezt az egészet odáig, hogy megértettem a cselekedeteik hátterét, mintegy kívülállóként tudok a dolgokra tekinteni. Nem haragszom. Nincs bennem vádlás egyik családtagom iránt sem. Ennyik tudtak lenni, mint ahogy én is annyi tudtam lenni korábban, amennyi voltam, amikor másokat bántottam.
És ugyanezt elmondhatom magamról is. Amit tettem, és meg kellene bocsátanom magamnak, nem tudom. Annyit tudtam/tudok tenni, hogy megszüntettem/megszüntetem önmagam vádolását azért, amiket elkövettem magammal és másokkal. Egyszerűen nem tudtam másként tenni. Mint ahogy most sem tudok másként tenni, csak úgy, ahogy most teszek. Meg kell értenem akkori önmagamat. Az elmúlt bő húsz évemet azzal töltöttem, hogy megismerjem az emberi lélek mélységeit, hát ezt a tudást fel kell használnom, hogy önmagam rossz cselekedeteit is megértsem, hiszen nálam jobban senki sem tudja hogyan és miként és főleg miért jutottam el odáig, hogy adott dolgot megtegyem, kimondjam, stb.
Nem mondom, hogy minden bűntudatot feloldottam magamban. Mondhatnám, mert agyilag úgy gondolom igen. De észreveszem bizonyos helyzetekben, hogy még mindig bűntudatom van, nem is értem miért, és honnan jön hirtelen, de ott van. Csak már nyakon csípem, hogy aha, megint itt vagy, szuper, akkor játszogassunk egymással.
- Elégedett vagyok veled.
- Köszönöm. Ezt nagyon jól esik hallani. Balzsam szívemnek.
- Én sosem voltam veled türelmetlen, te vagy magaddal az néha.
- Igen, tudom.
- Hogy megy az elköteleződés?
- Mármint a szerelemben?
- Tudod te.
- Erre meg kellett érnem. Nem tudtam volna korábban. Ez egészen biztos.
- Nem is hajtott senki, csak te gondoltad, hogy képes leszel rá.
- Mert akartam más lenni, mint a szüleim.
- "AKARTAM".
- Igen. Már tudom, hogy nem akarhatok, tudom, tudom… Ez - és más is - vagy jön belülről, vagy nem. Mint a futás. Azt is hiába akartam volna ezelőtt bármikor, amíg nem jött a kép a fejemben, amíg nem volt hozzá meg az érzés, addig hiába erőltettem volna. Meg kellett értenem, hogy én így működöm. Mint azt is, hogy az egész mindenség, amit tudok, amit tanultam, elsősorban számomra van jelentősége, és nem lehet receptként másnak kínálni. Én így működöm, és maximum elmesélhetem másnak, akinek hátha segít néhány morzsa belőle. Mint ez az írás is.
- Szóval elköteleződésnél tartottunk.
- Zökkenőmentes. Bár te tudod a legjobban, MENNYIRE féltem tőle, és mennyire nem bíztam magamban, még annak ellenére sem, hogy jött a flash, és jött az érzés, és tudtam, hogy képes vagyok rá, de mivel előzőleg sosem sikerült, nagyon nehéz volt elhinni, hogy ez működhet nekem. Sőt olyannyira működik, hogy nem kell működtetni, mert működik magától, egészen önjáró. Olyan érték birtokosa vagyok, ami ritkább, mint az igazgyöngy a tengerek, óceánok alján. Óriási hibát követnék el, ha nem becsülném és kezelném a helyén, és én már annál tudatosabbnak gondolom magam, hogy ilyen óriási hibát elkövessek. Természetessé vált bennem a megbecsülés, és a szeretet, és az elköteleződés. Nem kell magam figyelmeztetni nap, mint nap.
És addig is eljutottam, hogy ha bármi történne is, akkor is a legboldogabb, legszebb, és legtisztább éveimet töltöttem vele. Hálás vagyok neked, hogy eljuttattál idáig.
- Nekem ez a dolgom. Magadnak legyél hálás, hogy megtanultál figyelni rám.
- Magamnak legyek hálás, akkor neked is hálás vagyok, mert egyek vagyunk.
- Egyek vagyunk, te és én.
- És abból mérem le, hogy ezt a megbocsátás/vádlást kérdést sikerült a helyén kezelnem, hogy megkaptam őt. Mert azt mondják, hogy az ember mindig azt kapja, amit megérdemel. Én úgy vélem, azt kapjuk, amit magunkról gondolunk, hogy megérdemlünk. Én nem hiszek a büntető Istenben és büntető karmában sem. Azt hiszem, hogy ha megértjük mi a sorsunk, a feladatunk, mi a dolgunk, és a hibáinkból tanulunk, és hallgatunk a bennünk lévő olyanra, mint te vagy bennem, akkor az Univerzum, a világ, az élet, a Teremtés, a Sors, vagy nevezzük akárhogyan, pakolja elénk kincseit. Csak meg kell tanulnunk elfogadni is azt, önbüntetés nélkül. Olyan ez, mint amikor valakinek azt mondom köszönöm, és azt válaszolja nincs mit. Ezzel azt mondja nekem: ugyan már, ami adtam neked, az semmi, és visszapattintja a hálámat. Így pattintjuk vissza az Univerzum ajándékait, mert nem érezzük rá méltónak magunkat. Én beengedtem az ajándékot, bár még ma is sokszor eszembe jut, méltó vagyok-e rá. A választ már nem várom tőled, mert tudom, hogy ha nem volnék, nem lenne.
2017. február 23.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése