A segítőnek ki segít?

Egyszerre azon kaptam magam, hogy elfogytak a Mesterek körülöttem. Mármint azok, akikkel személyes kapcsolatot ápoltam. Akiknek írhattam, akiket felhívhattam. Miután túl voltam az önsajnálaton, és némi neheztelésen, hogy persze, másoknak én mindig vagyok, nekem meg bezzeg senki, a már jól begyakorolt szokás szerint, elfogadtam a helyzetet, ez van, valamiért nekem magamra kell maradnom a saját borzasztó nagy problémáimmal. És tettem tovább a dolgom, ahogy mindig is. Ha kérdeztek válaszoltam, előkotortam tudatom mélyéből, vagy máshonnan azt az információt, amire a másiknak szüksége volt, és mivel azt tapasztaltam, hogy az esetek többségében előrevivő volt, amit közvetítettem, megkockáztatom gyakran sorsfordító, ebben teljesen jól éreztem magam, tudtam, hogy a helyemen vagyok, a saját bajaimmal meg majd lesz valami, ha végre túljutok az önsajnálaton persze. Néha még azért odatett az a néhány eset, amikor „fizetségem” a harag, az ellenem fordulás, az irigység, és a gyűlölködés volt, de így visszanézve tudom, hogy pont erre volt szükségem, hogy megértsem, nem minden arany, ami fénylik, aki ma barát, holnaptól már ellenséggé válik, sőt lehet, hogy még ma estétől. Úgyhogy megtanultam, nem komolyan venni azt is, ha dicsérnek, meg azt is, ha szidnak. Mert egyik sem rólam szól valójában. Nem volt kinek a vállára borulva zokogjak, vagy legalább megkérdezzem: MIÉRT? Egyedül maradtam. Csak én voltam, és én. Persze, az a néhány Ember, aki közel áll hozzám, mindig is mellettem volt, de spirituális mesterem, aki elmagyarázta volna, hogy miért vonzottam be a bajt, miért történtek úgy a dolgok, ahogy, mit csináltam rosszul, meg úgy egyáltalán, most hogyan is tovább, no ilyen nem volt. Egyedül maradtam. Csak én voltam, és én. Az élet viszont nem állt meg, mert amikor azt hittem, hogy de, jött egy e-mail, telefon, és a másik oldalon ott volt a segítségre váró, a kérdező. Jajnekem… de hát ezt én nem tudom, így nem, én nem hiszek a sérült gyógyítóban, nekem előbb helyre kell szépen tennem magam, majd aztán, újult erővel, energiával… De ilyet nem mondhat az ember lánya, amikor a másik oldalon segélykérés van. Én legalábbis nem tudom ezt mondani. És szépen lassan megvilágosodtam. Ki segít nekem? Ők. Ti. Számtalanszor elmondtam, és még el is fogom mindannyiszor, ahányszor kell: az Égiek minden erejükkel azon vannak, hogy segítsenek nekünk! Azért is mondom ezt el, mert néha még én magam is megfeledkezem róla, pláne, amikor az önsajnálat fekete köntösét magamra borítom, de úgy, hogy ki se lássak alóla, és a sötétben még a szemeimet is behunyom, hogy a fény még véletlenül se érhesse. Gyakorlatilag elmondhatom, hogy kizárólag olyan problémákkal küszködő embereket kapok, akiknek pont azok a bajai vannak, mint nekem. Ha nem is direktben, de a sorok között ott vannak azok kérdések, amik bennem is motoszkálnak. A bennem felmerülő, de ki nem mondott kérdés egyszerre megjelenik a monitoromon, vagy elhangzik valaki szájából. És ahogy írom, vagy mondom nekik, amit tudok, vagy amit látok, ahogy feltárjuk a miérteket, és megkeressük a hogyanokat, úgy válik előttem is teljesen tisztává, hogy mit kell tennem a saját életemben is. Szórakoztat, ahogy elém kerül a problémám már tudom, hogy ha valamiért nem akarom meghallani a belülről jövő választ, sebaj, majd úgy intéződik, hogy felhívnak, vagy írnak, pont ezt a kérdést feltéve, így már nem úszom meg a válaszadást sem. Magammal beszélgetek, úgy, hogy közben máson is segítek. Az ember úgy van összerakva, hogy van egy bizonyos vakfoltja, ami mögött előszeretettel bujkál előle a legnagyobb problémája. Ha magától nem tudja előbányászni onnan, akkor hozzásegíti a Sors, az Élet, vagy az Égiek, nekem mindegy ki, vagy mi, a lényeg, hogy nincs más dolgunk, mint ÉSZREVENNI a szembesítést, és az abban rejlő megoldási lehetőségeket. Ha nem az volnék, aki, tisztára képes lennék elszállni attól a megtapasztalt, ezért biztos tudástól, hogy tenyerükön hordoznak az Égiek. Hogy kitágult már annyira a tudatom, hogy befogadó vagyok a figyelmeztetésekre, a jelekre, hogy tudatossá lettem arra, hogy minden, de tényleg MINDEN és MINDENKI a tanítóm, a mesterem, és minden egyes kérdésemre megkapom a választ, nem tőlük – általuk. Írtam régebben a Mesterekről, ma is tartom, ami abban foglaltatik. Hogy szükség van hiteles mesterekre, mert ezer életeket spórolunk meg a tőlük kapott tudással. De eljön az idő, mikor egyszerre eltűnnek mellőlünk. Ez a történés pedig egy másik tudatminőséget jelent. Az ébredezés egy másik állomásán vagyunk. Amikor megértjük, hogy minden válasz ott van az orrunk előtt. Amikor el KELL, hogy múljon a bizonytalanság. Amikor már rájössz, hogy nem kell úszógumi, mert megtanultál úszni. Kicsit még kapaszkodsz, nem engeded, biztos, ami biztos, de az úszógumit tovasodorja a víz, hogy ráébresszen: nincs szükséged már rá, egyedül is menni fog ez. És bizony, hogy megy. Nincs más dolog innentől, mint a hálaadás. Köszönet azért, hogy megoldatták a feladatot. Köszönet annak, aki földi angyalként hozzásegített, hogy szembesüljek a bajaimmal, hogy általa megoldást nyertek ezek. És köszönet az Égieknek, a Sorsnak, az Életnek, kinek mi tetszik jobban, hogy azon vannak, hogy mindig egy-egy lépéssel közelebb kerüljek Önmagamhoz, Önvalómhoz, hogy mindig eggyel több nyomasztó terhet letehessek. Hogy a végére tényleg, és valóban az lehessek, Aki Vagyok.