Ő és én 3.

- Itt vagy?

- Hol máshol lehetnék?

- Tudom… köszönöm.

- Igazán nagyon szívesen.

- Aggódom.

- Tudom. Vártam mikor jut eszedbe beszélgetni.

- Napok óta. Nem, tán inkább hetek óta. Mióta kering körülöttem az elmúlás.

- Vagy inkább benned jött el az ideje, hogy foglalkozz az elmúlással.

- Vagy inkább külső körülmények kapcsán indikálódik bennem a foglalkozás kényszere.

- Nincs meg egyik a másik nélkül, mindegy honnan nézed. A dolgok egyszerre vannak mindig. Nincs előbb az egyik mint a másik.

- Tudom.

- Akkor ne akard megmagyarázni, hogy mi volt előbb, lényegtelen.

- Szigorú vagy.

- Nem. Csak kevésbé érzelgős, mint te.

- De azért szeretsz?

- Nem tudlak nem szeretni. Az egóddal jól elszórakoztok ezzel a nem szeretem magam játékkal, de ez tőlem teljesen független. Soha nem tudlak nem szeretni.

- Akkor elmondom min elmélkedem, beszéljük meg.

- Rajta.

- Azon gondolkodom, hogy mennyire el van torzulva ez az egész haláltudat a mi égövünk alatt. Hogy milyen erősen kötődik a halál ténye a büntetéshez, meg az ördöghöz. A halál mint ellenség jelenik meg, Isten, vagy a Sors büntetéseként. Meg például azt is olvasom némelyektől, hogy „nem érdemelte meg a halált”, főleg, ha „jó ember” megy el, vagy éppen fiatalon. Mintha a halál csak az öregség, meg a „rosszemberség” törvényszerű következménye lenne. Miközben van egy másik olvasata, egy egészen szép, és felemelő, és nem félelemkeltő, hanem kifejezetten megnyugtató és örömteli. Hogy az időt felváltja az időtlenség, megszűnik a tér, viszont kitágul a végtelen, és újfajta megismerések jöhetnek. Sok-sok megértés, és megismerés következik be. És én úgy vélem mindenki oda kerül, ahová szeretne, és amilyen képzete van erről életében. Ez óriási lehetőséget tartogat már ezen életünkben is.
- Honnan tudod, hogy így van?

- Nem tudom természetesen. De valahogy az elmúlt évtizedek olvasmányai, beszélgetései, tapasztalásai arra engednek következtetni, hogy így van. És számomra ez a legmegnyugtatóbb. És nem szeretném úgy leélni a hátralévő életemet, hogy állandóan félek valamitől, amit nem ismerek, de törvényszerűen bekövetkezik. Nem szeretek nem beszélni róla, és nem szeretem, mikor azt mondják, hogy ne beszéljünk erről, meg jaj, ne gondolj már erre, és társai. Úgy szeretném leélni az életemet, hogy megteremtem magamnak a túlvilágomat. Azt egészen biztosan nem hiszem el, hogy félni kell bármitől is az átlépéskor. Nem hiszem, hogy az a több ezer haldokló, akikkel pl. Elizabeth Kübler-Ross beszélgetett egymástól teljesen függetlenül, hazudna. Nem hiszem, hogy a haldoklás pillanataiban az ember hazudik. Még akkor sem, ha egész életét végighazudta. Pláne nem egyformát. Meg a visszatérők beszámolói is. És teljesen mindegy, hogy az agy játéka-e csupán, vagy sem, mert ha így is van, a Teremtés csodás ajándékot adott nekünk azzal, hogy az agyunk az utolsó pillanatainkat széppé teszi. Abba már nem is megyek bele, hogy a kvantumfizika hol tart. Majd egyszer erről is beszéljünk jó?

- És mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, pont annyira vagy felelős azért, mi történik a halálod után, mint az életedben?

- Részemről teljesen el tudom fogadni. Mióta semmiért nem okolok senkit, sem földi sem égi energiákat a velem történtekért, lényegesen könnyebb az életem. Jobban mondva a viszonyulásom az életemhez. Végül is azt hiszem kijelenthetem, hogy izgalommal várom a végemet, félelemmel a legkevésbé.
- Ha közel vagy a Lelkedhez, vagy hozzám – melyiket szeretnéd? –, minden könnyebb. Mások elmúlása és a saját elmúlásod is.

- Jó, beszéljük át mikor vagyok közel a Lelkemhez, és mikor vagyok távol tőle.
- Beszéljük. Mikor vagy közel?

- Óóó, azok nagyon szép érzések, ha jól gondolom a közelséget. Illetve állapotok. Az biztos, hogy közel vagyok, mikor futok. De máskor is megvan úgy gondolom. Akkor tiszta az elmém, nincs múlt és nincs jövő, csak a pillanat van. Érzem a testem, és érzek mindent magam körül. Jó esetben nagyon összeszedett vagyok, és megszabadult, óriási szabadságérzés. A tudatosságom kristálytiszta. Akkor azt érzem, hogy minden, ami körülöttem történik a világban rajtam kívül van, nem érinthet. Határtalan boldogságérzés, olykor elragadtatottság. És…. szeretem magam, és boldog vagyok, hogy VAGYOK. Jól gondolom?

- Igen.

- És akkor, mikor közel vagyok a Lelkemhez, az intuícióm kitágul és határtalanná válik. Néha ijesztő módon is.

- Aztán fogod magad, és eltávolodsz.

- Igen….

- Miért?

- Mert tán nem bírom elviselni hosszútávon a közelséget? Félek az elvesztéstől? Ezért inkább magamtól visszahúzódom? Nem tudom….

- És jönnek a félelmeid, a szorongások vélt, valós dolgok miatt, de leginkább vélt. Valós okod nem igen van…. Elkezdesz küszködni, meg kínlódni, kényszerből cselekszel, elkezded lekötni a figyelmedet külsőségekkel, s addig hajszolod magad, míg ájult kimerültséget élsz át. Ekkor az agyad letompul, a tested elfárad, és csak aludni vágysz.

- Igen…

- Tehát tudod, hogy a Lélek csak a gyengédséggel, szeretettel teli, csendes pillanatokban mutatkozik meg. Hiszed, hogy a Lelked örök és sosem hal meg a testeddel.

- Egyértelmű.

- Érted már hová akarok kilyukadni?

- Azt hiszem.

- Ha képes vagy az elméd játszmáit a lehető legtöbbször kiiktatni, egyre gyakrabban átélheted az egységet a Lelkeddel. Ami örök.

- Azaz, ha elérhetném, hogy folyamatos kapcsolatban legyek a Lelkemmel, a tiszta tudatommal, Veled, a Felsőbb Énemmel, és még sorolhatnám, akkor gyakorlatilag az átmenet számomra tényleg olyan lenne, mintha egyik szobából átmennék a másikba.

- Bezony.

- Segítenem kéne néhány embernek megérteni ezt.

- Nem véletlenül vagy a környezetükben. Te érted.

- Igen, de az, hogy én értem, nem biztos, hogy meg is tudom értetni.

- Van néhány egyszerű kérdés, az jobban fekszik neked, mintsem magyarázni.

- Hallgatlak.

- Tehát addig eljutottunk, hogy megértetted, tudod, és hiszed, azaz egyértelművé vált benned, hogy mindenki azt találja odaát, amire számít.

- Megkérdem: mit szeretnél találni odaát?

- Például. De lehet, hogy inkább arra kell ösztönöznöd: milyen történetet találnál ki magadnak odaátra?

- Mit gondol a továbbiakat illetőleg, mit szeretne megélni, átélni? Mi lenne megnyugtató számára, milyen hely, helyzet, segítők, találkozások?

- Körülbelül igen, ez az irány. A neheze azonban nem is ez, hanem annak megértetése az emberekkel, hogy nem választható el a tudat, a tudatosság és a valóság. Itt a baj. Hogy azt mondják, persze, képzelegj, amit csak akarsz, de a valóság az nem ilyen. Meg kell érteni, hogy a tudatunk teremti a valóságunkat. Szép és jó dolog mindig a tudatosságra hivatkozni, de attól nem lesz több pénzem, meg nem lesz vége a háborúknak, meg a világ rossz dolgainak. Pedig éppen ellenkezőleg. Csak a tudatosság, és az önmagunk irányította tudatunk vethetne véget minden bajnak.

- De hogyan bizonyíthatnánk be, hogy a valóság a tudat révén változtatható meg a leghatékonyabban?

- Attól a meggyőződéstől kell elszakadni, hogy nem vagy képes befolyásolni a tudatottal a történéseket. Ez mindenre vonatkozik. Gondolj bele, hogy egész életedet mintegy álomban éled, abban a biztos tudatban, hogy elhiszed az a valóság.

- Óóó, ezt szeretem! Megint ott tartunk, amit mindig szoktam mondani, csak ebből többnyire szemmeresztgetés, meg hitetlenkedés van: hogy nem az égiek, meg az angyalkák, meg a Sors,meg a Teremtő, meg az Isten, és társai „nem engednek”, vagy „engednek” számunkra bármit is, hanem mi magunk engedjük, vagy nem engedjük meg magunknak.

- Úgy van.

- Tehát a tudatosság a megélés kulcsa.

- Igen.

- Nem hit, hanem választás kérdése, hogy hová megyünk, hová lyukadunk ki. A tudatosság, amelyet mi magunk alakíthatunk úgy, ahogy tetszik, lehetőleg úgy, hogy hasznunkra legyen. Választhatjuk akár a sok szépséget is odaát, illetve választhatjuk a félelemmel teli ide-oda dobálózást is. Választhatunk visszajövetel, vagy maradás között is.

- Akár.

- És akkor mi van a karmával? Hogy vissza kell térnünk addig, amíg „le nem dolgoztuk”?

- Majd legközelebb.

- Akkor embereknél már tudjuk hogyan van ez a kérdés, de hogyan van az állatainknál? Tudod, hogy aktuális….

- A napokban megosztottál egy írást egy hatéves kisfiúról, aki megmondta, hogy van.

- Azt mondta az állatainknak nem kell tanulniuk egy életen át a szeretetet, mint nekünk, mert ők tudják születésüktől, és nem felejtik el. Ezért nekik nem kell olyan sok időt tölteni a földi létben.

- Így van.

- Tanítani jönnek, és segíteni. Belehalni akár a mi fájdalmainkba.

- Nekik ez nem áldozat.

- Mint az angyalok.

- Mint az angyalok.

- A túlvilágtudatuk?
- Nekik pont annyi az ittlét, mint az odaát-lét.

- Kell a tudatosságunk, hogy észrevegyük ezt…Kellene a hála irányukba. Így még inkább fáj a rengeteg kegyetlenkedés, amit tesznek az emberek ellenük.

- Maguknak ártanak vele, nem is tudják mennyire.

- Ha mondom nem hiszik el…

- A tudatosság hiánya miatt. Az összefüggések át nem látása miatt. Mert vakok.

- Eljő az idő majd, hogy….. ?
- ……………………………

- Köszönöm. Szeretlek.

- Én is szeretlek téged.