Találkozunk...
Még egyetlen írásom sem készült ilyen nyögvenyelősen.
A betűk általában rohannak ujjaim alatt, gyakran nem is tudom követni a gondolataimat, ahogy a fejemben megszületnek.
Ez az írás már nagyon érik, feszítettek a szavak és mondatok, neki is futottam már néhányszor, aztán mindig elszorította valami a folyamot, abbahagytam, majd...
Anyunak írom ezt a blogot.
Nem.
Nem neki.
Saját magamnak.
Ő már nem figyel rám, abban a pillanatban elillant tán, amikor lelke elhagyta a földi szférát, vagy lehet, tán kicsit később, mindenesetre mire én odaértem, már csak a teste feküdt az évszázados templom mellett a lépcsőn, az orgonabokrok alatt.
Itt jött el a pillanat, amikor Szelleme úgy döntött elveszi megfáradt, öreg, elhasznált, beteg testétől a lelkét, és útjára engedi.
Ültünk a lépcsőn mellette, Édua és én, és fogtuk a kezét, de Ő már nem volt velünk. Felettünk madarak csiviteltek, a élet tán csak egy pillanatra állt meg, aztán ment tovább, a tavasz éledt tiszta erőből.
Bő két hét telt el, anyák napjára virradó reggelre, amikor álmomban felbukkant Anyu.
Onnan vitték el a mentők, ahonnan a valóságban a halottszállítók. Az álombéli mentők nem mondták hová viszik, én pedig azt gondoltam, úgyis telefonál majd, hol van. A régi lakásunkba mentem, hogy néhány dolgot összepakoljak Neki. A bejárati ajtót nyitva találtam, betörtek hozzánk... apróságokat vittek el, nem is a veszteség zavart, mint inkább, hogy betörtek az intim szféránkba.
Megcsörrent a telefonom, sistergés, sustorgás volt, majd beleszólt Anyu, nagyon-nagyon elhalóan, nagyon messziről, fájdalmasan, kétségbeesve, reményvesztetten: Magda... siess... siess... Anyu, hol vagy?! kérdeztem, de nem válaszolt. Nem hallottam többet, és átcikázott rajtam az elmúlt 40 évből már oly jól ismert tehetetlenség érzés: nem tudok segíteni Rajta, és tudtam, hogy nem látom többé.
Sírva ébredtem.
Anyu! Hívtál? Nem tudom... Nem tudom, nem inkább a saját fájdalmam üvöltött-e a lelkemben, a feldolgozatlan tehetetlenség, amit egész életemben éreztem melletted: hogy minden hiába, bármit teszek, nem engedsz közel magadhoz, nem a lányod vagyok, csak a terhed, még egy probléma az életedben, amit annak a "rohadt apámnak" köszönhetsz.
Amíg gyermekfejjel azt hittem, hogy szüleink kívánságra jövünk a világra, sokszor értetlenkedtem fájdalmasan: hiszen nem én akartam jönni, Te hívtál életre, most itt vagyok, mégsem kellek...
Mióta tudom, hogy bizony mi kérjük a leszületést, sőt mi választjuk azt is, hogy hova, mely emberpárhoz akarunk jönni tapasztalni, bizony egészen másként kezdtelek látni.
Abbamaradt önmagam sajnálata sanyarúnak vélt gyermekkorom miatt, és rájöttem: a legnagyobb tanítóim egyike vagy.
Nélküled nem lehettem volna az, ami most vagyok.
Megértettem, hogy Te pont annyit adtál nekem, amennyire szükségem volt, éppen annyit, amennyire képes voltál adott tudatszinteden.
Persze, tudom ezt az elmémmel, sőt már a szívem sem facsarodik össze, ha arra gondolok lehettünk volna jobbak is egymással.
Nem emlékszem mikor öleltük meg egymást utoljára.
Tudom, hogy erről leginkább én tehetek, egyszerűen nem voltam képes rá.
Sokat írtam, beszéltem már a megbocsátásról.
Oldottabb pillanataimban úgy éreztem, már nincs bennem fájdalom, rossz érzés fel-felböffenő gyermekkorom miatt, de elég volt egy-egy múltra utaló mondat, és őserővel tört fel a sértettség, a harag, a düh, hogy rávezessen: messze még a megbocsátás, van viszont jó sok elfojtás.
Nem baj, dolgozom rajta, mondtam mindig, és MAJD sikerülni fog! Majd, majd, majd... toltam szépen a jövőbe, had rágjon addig is a méreg belülről, fröcsögje tele a mindennapjaimat gonoszul, folyamatosan köpködve elmémbe: engem nem lehet szeretni.
Egyszer aztán megvilágosodtam: hiába erőlködöm, nem megy ez a megbocsátósdni nekem Veled kapcsolatban. És megértettem, hogy mint apámnál, Nálad is csak akkor leszek képes az elengedésre, ha már nem leszel...
És most itt ülök, mert már nem vagy minden nap a közelemben.
Csend van belül és csend van kívül, mélységes csend, mióta csak megláttalak ott a lépcsőn szürke kabátodban, szürke arccal, mozdulatlanul.
Még meleg volt az arcod, a kezeid, csak ujjaid voltak már hidegek, s mosolyogtam könnyeimen át, mert eszembe jutottak szavaid: azért hidegek a kezeid, mert már nincs keringésed, mondtad mindig...
Anyu, figyelj! Ha azért mondtad álmomban, hogy siessek, mert hívnál, még nem megyek.
Nem, nem sietek! Ami dolgunk egymással volt, bevégeztetett. Addig voltál mellettem, míg meg nem értetem, hogy olyannak kell elfogadjalak Téged, Önmagamat, és kettőnk kapcsolatát, amilyen, és ne akarjalak boldognak látni, ne feszüljek ebbe, mert Te éppen így érzed jól magad, ahogy vagy.
Önmagad választotta magányodban, csak lányodat és unokádat megtűrve magad mellett, de minket is tisztes távolban.
Végre elengedtem a kezeidet, és engedem magam szeretni, és én is szeretek lelkiismeret furdalás nélkül, hogy azért, mert Te eltaszítottad magadtól a szeretetet, nekem nem kell másolnom a Te életedet.
Nyugodt lettem és békés, és megértettem, mindent megadtam Neked, amire szükséged volt valójában.
Harmónia van bennem és körülöttem.
Amire mindig annyira vágytam, megkaptam, úgy tűnik.
Ha itt megélhetem, amit Te ott, akkor én kérlek Téged, engedj el engem!
Azt mondják, az élők nem engedik el a holtakat, rabláncra fűzve ezzel őket, mert itt lebegnek a köztes létben a senki földjén.
Én elengedtelek.
Elengedtelek már ott, akkor, amikor utoljára simogattam meg az arcod, és fogtam a kezedet.
Most is érzem tenyeremben apró, hűvös, ráncos, finom bőrű kezeidet.
Úgy fogtam, ahogy életedben már nagyon régen nem.
Én még maradok, Anyu.
Találkozunk, ezt írattam a koszorúra, amit a sírodra tettem.
Találkozunk, tudom, de nem mostanában.
Mióta csak emlékszem, Te mindig elvágyódtál. A lét Neked fájdalomból volt, "már csak fájdalomból vagyok összerakva", mondtad ezt gyakran.
Anya!
Én nagyon szerettelek volna boldognak látni.
Itt van még bennem az a kicsi lány, aki mindent megtett azért, hogy mosolyogj!
Szerettem, amikor nevetsz, szerettem, amikor énekeltél. Ritka pillanatok voltak, de őrzöm ezeket a pillanatokat.
Ezt a kicsi lányt én veszem ölbe, és ringatom, és simogatom a fejét, ne legyen szomorú, mert nem szerették eléggé. Én szeretem!
Találtam egy leveledet, amiben azt írod két embert szerettél a világon a legjobban: Édesapádat, és a lányomat, Éduát. Megkönnyebbülés volt olvasni az őszinte sorokat. Megkönnyebbülés volt megérteni, hogy amit éreztem Nálad, az tényleg úgy volt: szerettél a magad módján, mint, ahogy én is Téged, hiszen az ember nem tudja nem szeretni a szüleit, vagy a gyerekét, akármit is beszéljen, mert az a kapocs, ami a szülő és a gyerek között van, egó által sérthetetlen, bármit is mondjon a száj.
Köztes létben lebegtem a világban sokáig, ez igaz.
Szeretetlenül, vágyva arra, hogy valakinek ÉN legyek a világon a legfontosabb. Míg meg nem tanultam, hogy Én vagyok Az, Akinek a világon a legfontosabb Vagyok. Honnan tanulhattam volna ezt meg, ha kényelmes, szerető, biztonságos, meleg otthont ád az Ég, vagy választok magamnak? Honnan tanulhattam volna meg, hogy mindent megkapok, amint elengedem a görcsös akarást, hogy valaki figyeljen rám, szeressen végre. Hogy amint elengedem, megkapom.
Anyu, sokat tanultam Tőled arról, milyennek nem szabad lennem. Mint nőnek, mint anyának, mint embernek, mint ellenségnek, és barátnak, mint társnak, mint szeretőnek, mit nem tehetek, ha nem akarom azt az életet, amit Te választottál.
Tükör voltál nekem, és dolgod elvégezted mellettem, átadtad, amit kellett, és én, mint jó tanuló megtanultam mindent.
Tudtam, hogy addig maradsz mellettem, amíg szükségem van Rád.
Mégis, amikor elvittek, itthon már szobám magányában Párom mellére borulva valahonnan nagyon mélyről szakadt fel belőlem egy fájdalmas sikoly, amikor megértettem, már sosem látlak. A hitetlenség, értetlenség könnyei folytak az arcomon amiért egyszerűen nem éreztem semmit abból, hogy készülsz elmenni. Hiszen alig fél órával előtte beszéltünk, nyugodt és tiszta voltál, aztán jött a telefon, hogy anyukád már nincs köztünk... nem is értettem, miért hová ment? kérdeztem ostobán.
Furcsa a sokk állapota, kiürül az agy, nincs múlt, és nincs jövő, csak egy üresség van, amiért annyit meditálunk, hogy elérjük... Nincs kérdés, és nincs válasz, nincs SEMMI. Csak vaspánt a szíveden, ami egyre erősebben szorít, már-már elviselhetetlen, minden pillanattal fájdalmasabban.
Nem mondtad Te sem, hogy elmenni készülsz, mint régebben annyiszor már.
Semmit nem éreztem előre.
Tán megkíméltek az Égiek, tán direkt zártak le, hogy ne avatkozzak bele abba, ami nem az én dolgom már.
Nincs is több dolgom, mint hogy kifejezzem a hálámat írásban is, mint eddig szóban már annyiszor: Köszönöm az Égieknek, hogy szép halált adtak Neked.
Köszönöm az Égieknek, hogy mindkettőnket megkíméltek a hosszas, fájdalmasabb szenvedéstől, az öregség méltatlan magatehetetlenségétől...
Köszönöm Neked azt, amit adni tudtál, és köszönöm, hogy tanítottál.
Köszönöm, hogy voltál.
Anyu! Találkozunk majd...
A betűk általában rohannak ujjaim alatt, gyakran nem is tudom követni a gondolataimat, ahogy a fejemben megszületnek.
Ez az írás már nagyon érik, feszítettek a szavak és mondatok, neki is futottam már néhányszor, aztán mindig elszorította valami a folyamot, abbahagytam, majd...
Anyunak írom ezt a blogot.
Nem.
Nem neki.
Saját magamnak.
Ő már nem figyel rám, abban a pillanatban elillant tán, amikor lelke elhagyta a földi szférát, vagy lehet, tán kicsit később, mindenesetre mire én odaértem, már csak a teste feküdt az évszázados templom mellett a lépcsőn, az orgonabokrok alatt.
Itt jött el a pillanat, amikor Szelleme úgy döntött elveszi megfáradt, öreg, elhasznált, beteg testétől a lelkét, és útjára engedi.
Ültünk a lépcsőn mellette, Édua és én, és fogtuk a kezét, de Ő már nem volt velünk. Felettünk madarak csiviteltek, a élet tán csak egy pillanatra állt meg, aztán ment tovább, a tavasz éledt tiszta erőből.
Bő két hét telt el, anyák napjára virradó reggelre, amikor álmomban felbukkant Anyu.
Onnan vitték el a mentők, ahonnan a valóságban a halottszállítók. Az álombéli mentők nem mondták hová viszik, én pedig azt gondoltam, úgyis telefonál majd, hol van. A régi lakásunkba mentem, hogy néhány dolgot összepakoljak Neki. A bejárati ajtót nyitva találtam, betörtek hozzánk... apróságokat vittek el, nem is a veszteség zavart, mint inkább, hogy betörtek az intim szféránkba.
Megcsörrent a telefonom, sistergés, sustorgás volt, majd beleszólt Anyu, nagyon-nagyon elhalóan, nagyon messziről, fájdalmasan, kétségbeesve, reményvesztetten: Magda... siess... siess... Anyu, hol vagy?! kérdeztem, de nem válaszolt. Nem hallottam többet, és átcikázott rajtam az elmúlt 40 évből már oly jól ismert tehetetlenség érzés: nem tudok segíteni Rajta, és tudtam, hogy nem látom többé.
Sírva ébredtem.
Anyu! Hívtál? Nem tudom... Nem tudom, nem inkább a saját fájdalmam üvöltött-e a lelkemben, a feldolgozatlan tehetetlenség, amit egész életemben éreztem melletted: hogy minden hiába, bármit teszek, nem engedsz közel magadhoz, nem a lányod vagyok, csak a terhed, még egy probléma az életedben, amit annak a "rohadt apámnak" köszönhetsz.
Amíg gyermekfejjel azt hittem, hogy szüleink kívánságra jövünk a világra, sokszor értetlenkedtem fájdalmasan: hiszen nem én akartam jönni, Te hívtál életre, most itt vagyok, mégsem kellek...
Mióta tudom, hogy bizony mi kérjük a leszületést, sőt mi választjuk azt is, hogy hova, mely emberpárhoz akarunk jönni tapasztalni, bizony egészen másként kezdtelek látni.
Abbamaradt önmagam sajnálata sanyarúnak vélt gyermekkorom miatt, és rájöttem: a legnagyobb tanítóim egyike vagy.
Nélküled nem lehettem volna az, ami most vagyok.
Megértettem, hogy Te pont annyit adtál nekem, amennyire szükségem volt, éppen annyit, amennyire képes voltál adott tudatszinteden.
Persze, tudom ezt az elmémmel, sőt már a szívem sem facsarodik össze, ha arra gondolok lehettünk volna jobbak is egymással.
Nem emlékszem mikor öleltük meg egymást utoljára.
Tudom, hogy erről leginkább én tehetek, egyszerűen nem voltam képes rá.
Sokat írtam, beszéltem már a megbocsátásról.
Oldottabb pillanataimban úgy éreztem, már nincs bennem fájdalom, rossz érzés fel-felböffenő gyermekkorom miatt, de elég volt egy-egy múltra utaló mondat, és őserővel tört fel a sértettség, a harag, a düh, hogy rávezessen: messze még a megbocsátás, van viszont jó sok elfojtás.
Nem baj, dolgozom rajta, mondtam mindig, és MAJD sikerülni fog! Majd, majd, majd... toltam szépen a jövőbe, had rágjon addig is a méreg belülről, fröcsögje tele a mindennapjaimat gonoszul, folyamatosan köpködve elmémbe: engem nem lehet szeretni.
Egyszer aztán megvilágosodtam: hiába erőlködöm, nem megy ez a megbocsátósdni nekem Veled kapcsolatban. És megértettem, hogy mint apámnál, Nálad is csak akkor leszek képes az elengedésre, ha már nem leszel...
És most itt ülök, mert már nem vagy minden nap a közelemben.
Csend van belül és csend van kívül, mélységes csend, mióta csak megláttalak ott a lépcsőn szürke kabátodban, szürke arccal, mozdulatlanul.
Még meleg volt az arcod, a kezeid, csak ujjaid voltak már hidegek, s mosolyogtam könnyeimen át, mert eszembe jutottak szavaid: azért hidegek a kezeid, mert már nincs keringésed, mondtad mindig...
Anyu, figyelj! Ha azért mondtad álmomban, hogy siessek, mert hívnál, még nem megyek.
Nem, nem sietek! Ami dolgunk egymással volt, bevégeztetett. Addig voltál mellettem, míg meg nem értetem, hogy olyannak kell elfogadjalak Téged, Önmagamat, és kettőnk kapcsolatát, amilyen, és ne akarjalak boldognak látni, ne feszüljek ebbe, mert Te éppen így érzed jól magad, ahogy vagy.
Önmagad választotta magányodban, csak lányodat és unokádat megtűrve magad mellett, de minket is tisztes távolban.
Végre elengedtem a kezeidet, és engedem magam szeretni, és én is szeretek lelkiismeret furdalás nélkül, hogy azért, mert Te eltaszítottad magadtól a szeretetet, nekem nem kell másolnom a Te életedet.
Nyugodt lettem és békés, és megértettem, mindent megadtam Neked, amire szükséged volt valójában.
Harmónia van bennem és körülöttem.
Amire mindig annyira vágytam, megkaptam, úgy tűnik.
Ha itt megélhetem, amit Te ott, akkor én kérlek Téged, engedj el engem!
Azt mondják, az élők nem engedik el a holtakat, rabláncra fűzve ezzel őket, mert itt lebegnek a köztes létben a senki földjén.
Én elengedtelek.
Elengedtelek már ott, akkor, amikor utoljára simogattam meg az arcod, és fogtam a kezedet.
Most is érzem tenyeremben apró, hűvös, ráncos, finom bőrű kezeidet.
Úgy fogtam, ahogy életedben már nagyon régen nem.
Én még maradok, Anyu.
Találkozunk, ezt írattam a koszorúra, amit a sírodra tettem.
Találkozunk, tudom, de nem mostanában.
Mióta csak emlékszem, Te mindig elvágyódtál. A lét Neked fájdalomból volt, "már csak fájdalomból vagyok összerakva", mondtad ezt gyakran.
Anya!
Én nagyon szerettelek volna boldognak látni.
Itt van még bennem az a kicsi lány, aki mindent megtett azért, hogy mosolyogj!
Szerettem, amikor nevetsz, szerettem, amikor énekeltél. Ritka pillanatok voltak, de őrzöm ezeket a pillanatokat.
Ezt a kicsi lányt én veszem ölbe, és ringatom, és simogatom a fejét, ne legyen szomorú, mert nem szerették eléggé. Én szeretem!
Találtam egy leveledet, amiben azt írod két embert szerettél a világon a legjobban: Édesapádat, és a lányomat, Éduát. Megkönnyebbülés volt olvasni az őszinte sorokat. Megkönnyebbülés volt megérteni, hogy amit éreztem Nálad, az tényleg úgy volt: szerettél a magad módján, mint, ahogy én is Téged, hiszen az ember nem tudja nem szeretni a szüleit, vagy a gyerekét, akármit is beszéljen, mert az a kapocs, ami a szülő és a gyerek között van, egó által sérthetetlen, bármit is mondjon a száj.
Köztes létben lebegtem a világban sokáig, ez igaz.
Szeretetlenül, vágyva arra, hogy valakinek ÉN legyek a világon a legfontosabb. Míg meg nem tanultam, hogy Én vagyok Az, Akinek a világon a legfontosabb Vagyok. Honnan tanulhattam volna ezt meg, ha kényelmes, szerető, biztonságos, meleg otthont ád az Ég, vagy választok magamnak? Honnan tanulhattam volna meg, hogy mindent megkapok, amint elengedem a görcsös akarást, hogy valaki figyeljen rám, szeressen végre. Hogy amint elengedem, megkapom.
Anyu, sokat tanultam Tőled arról, milyennek nem szabad lennem. Mint nőnek, mint anyának, mint embernek, mint ellenségnek, és barátnak, mint társnak, mint szeretőnek, mit nem tehetek, ha nem akarom azt az életet, amit Te választottál.
Tükör voltál nekem, és dolgod elvégezted mellettem, átadtad, amit kellett, és én, mint jó tanuló megtanultam mindent.
Tudtam, hogy addig maradsz mellettem, amíg szükségem van Rád.
Mégis, amikor elvittek, itthon már szobám magányában Párom mellére borulva valahonnan nagyon mélyről szakadt fel belőlem egy fájdalmas sikoly, amikor megértettem, már sosem látlak. A hitetlenség, értetlenség könnyei folytak az arcomon amiért egyszerűen nem éreztem semmit abból, hogy készülsz elmenni. Hiszen alig fél órával előtte beszéltünk, nyugodt és tiszta voltál, aztán jött a telefon, hogy anyukád már nincs köztünk... nem is értettem, miért hová ment? kérdeztem ostobán.
Furcsa a sokk állapota, kiürül az agy, nincs múlt, és nincs jövő, csak egy üresség van, amiért annyit meditálunk, hogy elérjük... Nincs kérdés, és nincs válasz, nincs SEMMI. Csak vaspánt a szíveden, ami egyre erősebben szorít, már-már elviselhetetlen, minden pillanattal fájdalmasabban.
Nem mondtad Te sem, hogy elmenni készülsz, mint régebben annyiszor már.
Semmit nem éreztem előre.
Tán megkíméltek az Égiek, tán direkt zártak le, hogy ne avatkozzak bele abba, ami nem az én dolgom már.
Nincs is több dolgom, mint hogy kifejezzem a hálámat írásban is, mint eddig szóban már annyiszor: Köszönöm az Égieknek, hogy szép halált adtak Neked.
Köszönöm az Égieknek, hogy mindkettőnket megkíméltek a hosszas, fájdalmasabb szenvedéstől, az öregség méltatlan magatehetetlenségétől...
Köszönöm Neked azt, amit adni tudtál, és köszönöm, hogy tanítottál.
Köszönöm, hogy voltál.
Anyu! Találkozunk majd...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése