In memoriam - egy Kutya
Ahogyan az embereket, úgy az állatokat sem akarom már mindenáron megmenteni. A Szellem útján járó emberként tudom, hogy a karma az karma, és a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Éppen ezért viszont, amikor személyesen érintett vagyok egy dologban, vagy mert jelen vagyok, vagy mert segítséget kérnek tőlem, azt is tudom, hogy akkor, ott nekem dolgom van. Most éppen azért írok, hogy hátha közben eszembe jut, vajon mi dolgom volt nekem ezzel az üggyel, vajon milyen tanulságot kell levonnom a magam számára belőle a fájdalmon túl, amit most érzek.
Történt, hogy segítséget kértek tőlem egy Kutyának. Mostohája, a vén banya, aki halálát kívánta már jó ideje, az utcára kötötte ki rendszeresen, majd éjszakára tyúkólba zárta. Ha valaki nehezményezte ezt, azt mondta, ha nem tetszik vidd el, vagy öld meg.
A segítség gyorsan jött, az energiák úgy álltak össze, hogy néhány napon belül Kutyának még gazdija is lett egy idős hölgy személyében. Az energiák úgy álltak össze, hangsúlyozom, mert vannak kutyák, akiknek sosem sikerül, akik menhelyeken élnek évekig, vagy sosem kerülnek menhelyre, csak az árokpartra, útszélre, éhen halva, agyonverve, elütve, vagy sintértelepre, ahol életük utolsó néhány hetét egy ketrecbe zárva töltik, várva a megváltó halálinjekcióra.
Kutyának viszont őrült szerencséje volt, mert segélykérésemre igen hamar gazdit találtak neki. Boldogságban úsztunk mindannyian, akik közreműködtünk ebben, a jól végzett munka elégedettségével hajtottuk álomra a fejünket, a vén banyától megszabadítottuk Kutyát, ő most már életvégig szeretve lészen, hallelúja, hála érte!
Két nap múlva jött a hír, Kutya meghalt.
Mi van?!?!?! MIÉRT?!?!?
Első döbbenetemben vén banya szavai villantak agyamba: öld meg, öld meg, öld meg... vajon hányszor mondta ki ezt, szavai teremtő erejét használva, fogalma sem lévén arról, hogy minél többször kívánja, annál inkább beteljesül, mert így működik a teremtés jó és rossz irányba egyaránt.
Dühöm és fájdalmam, keserűségem fokozódott, amikor megtudtam az okot: az állatvédő szervezet, aki kocsit küldött Kutyáért, hogy vén banyától Jólelkű Nénihez jusson, kellő körültekintés híján egy elmebeteget küldött érte, aki a kinti 40 fokos kánikulában Kutyát a csomagtartójában szállította, és a kb. egy órás utat, két óra alatt tette meg, mert még el is tévedt...
Gyakorlatilag megfőzte a kocsija csomagtartójában Kutyát.
Kutya odaérvén összeesett, de estére jobban lett. Jólelkű Néni első látásra beleszeretett, éjjel együtt aludtak az ágyában.
Kutya másnapra rosszabbul lett, majd harmadnapra átsétált oda, ahol már nem bánthatja senki.
Hoppá, most látom csak. Minősítettem? Elmebeteget írtam?
Azt bizony. És nem minősítés ez, hanem ténymegállapítás.
Nevezhető-e épelméjű, normális embernek az, aki a 40 fokos kánikulában egy személygépkocsi csomagtartójába tesz egy élőlényt?
Magát állatvédőnek, állatmentőnek, egy állatvédő szervezethez tartozónak valló lényről beszélgetünk ám... Nem a szomszéd Pistikéje, aki még sosem látott állatot, aki asse tuggya, hogy mi fán terem az állatmentés.
Nem, ez az embertelen, humanoidnak látszó lény a 40 fokos hőségben, két órát főzte a feltehetőleg halálra rémült, fuldokló kutyát az autója csomagtartójában. Vajon hány fok lehet ilyenkor egy csomagtartóban? 60? 70? 80?
Vajon miért megy állatmentőnek az olyan, aki félti a szép autójába betenni a mentendő állatot? Milyen állatvédő szervezet az, aki a mennyiségre megy - minél többet meg kell menteni, javítva ezzel a statisztikát, imponálva valakinek, valakiknek, majd megmutatjuk, hogy mi aztán milyen hatékonyak vagyunk! -, a minőség rovására?
Állatokat menteni szőrrel, vizelettel, széklettel, fertőzéssel, sebekkel, élősködőkkel, fájdalommal, félelemmel jár. Mocsokkal, és fájdalommal igen, de sikeresség esetén olyan lelki elégedettséget kap az Ember, amelyet nem sok más pótolhat. Mi más múlhatna felül életek megmentését?
A számonkérés nem járt eredménnyel, természetes ilyenkor a hárítás.
Kutyának persze már tök mindegy, mert neki már nem fáj semmi, boldogan nyargalászik sok más kutyapajtásával a végtelen kutyamezőkön, ahol nincs félelem, fájdalom, éhezés, és szomjazás, de főként: nincsenek emberek.
Történt, hogy segítséget kértek tőlem egy Kutyának. Mostohája, a vén banya, aki halálát kívánta már jó ideje, az utcára kötötte ki rendszeresen, majd éjszakára tyúkólba zárta. Ha valaki nehezményezte ezt, azt mondta, ha nem tetszik vidd el, vagy öld meg.
A segítség gyorsan jött, az energiák úgy álltak össze, hogy néhány napon belül Kutyának még gazdija is lett egy idős hölgy személyében. Az energiák úgy álltak össze, hangsúlyozom, mert vannak kutyák, akiknek sosem sikerül, akik menhelyeken élnek évekig, vagy sosem kerülnek menhelyre, csak az árokpartra, útszélre, éhen halva, agyonverve, elütve, vagy sintértelepre, ahol életük utolsó néhány hetét egy ketrecbe zárva töltik, várva a megváltó halálinjekcióra.
Kutyának viszont őrült szerencséje volt, mert segélykérésemre igen hamar gazdit találtak neki. Boldogságban úsztunk mindannyian, akik közreműködtünk ebben, a jól végzett munka elégedettségével hajtottuk álomra a fejünket, a vén banyától megszabadítottuk Kutyát, ő most már életvégig szeretve lészen, hallelúja, hála érte!
Két nap múlva jött a hír, Kutya meghalt.
Mi van?!?!?! MIÉRT?!?!?
Első döbbenetemben vén banya szavai villantak agyamba: öld meg, öld meg, öld meg... vajon hányszor mondta ki ezt, szavai teremtő erejét használva, fogalma sem lévén arról, hogy minél többször kívánja, annál inkább beteljesül, mert így működik a teremtés jó és rossz irányba egyaránt.
Dühöm és fájdalmam, keserűségem fokozódott, amikor megtudtam az okot: az állatvédő szervezet, aki kocsit küldött Kutyáért, hogy vén banyától Jólelkű Nénihez jusson, kellő körültekintés híján egy elmebeteget küldött érte, aki a kinti 40 fokos kánikulában Kutyát a csomagtartójában szállította, és a kb. egy órás utat, két óra alatt tette meg, mert még el is tévedt...
Gyakorlatilag megfőzte a kocsija csomagtartójában Kutyát.
Kutya odaérvén összeesett, de estére jobban lett. Jólelkű Néni első látásra beleszeretett, éjjel együtt aludtak az ágyában.
Kutya másnapra rosszabbul lett, majd harmadnapra átsétált oda, ahol már nem bánthatja senki.
Hoppá, most látom csak. Minősítettem? Elmebeteget írtam?
Azt bizony. És nem minősítés ez, hanem ténymegállapítás.
Nevezhető-e épelméjű, normális embernek az, aki a 40 fokos kánikulában egy személygépkocsi csomagtartójába tesz egy élőlényt?
Magát állatvédőnek, állatmentőnek, egy állatvédő szervezethez tartozónak valló lényről beszélgetünk ám... Nem a szomszéd Pistikéje, aki még sosem látott állatot, aki asse tuggya, hogy mi fán terem az állatmentés.
Nem, ez az embertelen, humanoidnak látszó lény a 40 fokos hőségben, két órát főzte a feltehetőleg halálra rémült, fuldokló kutyát az autója csomagtartójában. Vajon hány fok lehet ilyenkor egy csomagtartóban? 60? 70? 80?
Vajon miért megy állatmentőnek az olyan, aki félti a szép autójába betenni a mentendő állatot? Milyen állatvédő szervezet az, aki a mennyiségre megy - minél többet meg kell menteni, javítva ezzel a statisztikát, imponálva valakinek, valakiknek, majd megmutatjuk, hogy mi aztán milyen hatékonyak vagyunk! -, a minőség rovására?
Állatokat menteni szőrrel, vizelettel, széklettel, fertőzéssel, sebekkel, élősködőkkel, fájdalommal, félelemmel jár. Mocsokkal, és fájdalommal igen, de sikeresség esetén olyan lelki elégedettséget kap az Ember, amelyet nem sok más pótolhat. Mi más múlhatna felül életek megmentését?
A számonkérés nem járt eredménnyel, természetes ilyenkor a hárítás.
Kutyának persze már tök mindegy, mert neki már nem fáj semmi, boldogan nyargalászik sok más kutyapajtásával a végtelen kutyamezőkön, ahol nincs félelem, fájdalom, éhezés, és szomjazás, de főként: nincsenek emberek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése